Az ​Arbat gyermekei 91% 60 csillagozás

Az Arbat gyermekei című regény hatalmas fehér foltot töltött ki, s ezért megjelenése pillanatától óriási társadalmi érdeklődést eredményezett a Szovjetúnióban, s szerte a világon is óriási olvasóközönséget hódított meg. A harmincas évek legfontosabb politikai eseményeinek, Sztálin személyiségének, a korabeli szovjet fiatalok sorsának valóban művészi értelmezése a szovjet irodalmi élet fontos eseményévé avatta a mű megjelenését, nem véletlenül volt rám is nagy hatással – így hát egy kihívás miatt újra kézbe vettem.
Ribakov ugyan sok tekintetben önéletrajzi regényt írt, – ő is Moszkvában, az Arbáton nőtt fel, – de könyvében úgy írta le Sztálint – aki a regény igazi főszereplője –, ahogy még senki sem, s hiteles alakot formált. Ezért más, egyedi e mű, nem lehet összehasonlítani ezt a regényt más művekkel. Ribakov úgy véli, ha Lenin tovább élt volna, másként alakul a történelem, hisz ő Sztálint eltávolította volna az apparátusból, s nem szabadul rá a Szovjetúnióra az adminisztratív kényszer és erőszak, valamint a diktátor mérhetetlen hiúsága, gyanakvása, a maga kialakította személyi kultusz és a törvénytelenségek. Fogorvosa esete tipikus. S erről az ítéletet mi, olvasók alakíthatjuk ki, mert Ribakov a regényben higgadtan, szinte szárazon ír. A könyvben Pankratov fiatal, őszinte, tiszta alakja ellenpontozza a diktátort, s sorsa jelzi előre a vészt hozó jövőt.
Azonban a 80-as években megjelent regényben a harmincas évek dereka Szovjetúniójának bizonnyal hiteles társadalomrajza, kórképe időtlen üzenetet hordoz: magában hordva a bárhol, bármikor létező egyszemélyes önkényuralom, a cezarománia eszelős öncélúságának diagnózisát, s az erre való odafigyelés – bár az egykori Szovjetúnió már nem létezik – a XXI. században sem felesleges. Igazán nagyhatású, korszakos mű! Ajánlom!

Igazi remekmű! Mind témáját, mind az író tehetségét, stílusát tekintve és dicsérve is. Lerántja a leplet Sztálin, a „Bölcs Vezér” népnyomorító tetteiről, bosszú- és hatalomvágyáról, amellyel népe ellen fordult, ellenséget látva szinte mindenkiben. A cselekmény 1933-34-ben játszódik, kolhozosítás és iparosítás és a párt egységesítése idején.
Több szereplő életútján keresztül ismerteti meg velünk a szerző ennek a kornak feszültséggel és visszássággal teli életét, teszi ezt kiváló lélekábrázolással, nagy emberismerettel. Engem leginkább Alekszandr Pavlovics Pankratov, röviden: Szása személye és sorsa indított meg, akit a sokat emlegetett 58-as cikkely alapján ítéltek el és küldtek 3 év száműzetésre Szibériába. Sorsát követve kirajzolódik az egyszerű, hétköznapi ember totális kiszolgáltatottsága, megbélyegzése, személyének megkérdőjelezése. /Már büntetését töltve egy gép, a szeparátor megjavítására tett kísérlete alapján rendszerellenesnek kiáltják ki ……./ Vele együtt nagyon sokan ítéltettek száműzetésre, börtönbe, melyek zsúfolásig voltak; nők, férfiak, idősek, fiatalok egyaránt.
A reményt sosem adta fel, erős akarattal és hittel, emberségét mindvégig megőrizve várta a szabadulás óráját – nem hiába! A regény lezárása, az utóhang kiváló! Találkozása Kosztyinnal megható, és igazán az ő, Szása jellemére vall.
Akármilyen korban, visszás helyzetben, zsarnokokkal körülvéve él is az ember, jólelkű, segítő és összetartó társak mindig vannak, legyen az egy szibériai kis faluban, vagy egy nagyvárosban. Ezt tartom a regény fő mondanivalójának.
„És az a tény, hogy az emberek még itt is hajlandók másokért áldozatot hozni, azt a reményt kelti bennem: nem ölték ki az emberből az emberséget, és soha nem is sikerül kiölniük.” (449.oldal)

Egy régi Dózsa-regény* kapcsán tettem egy olyan könnyelmű megjegyzést, hogy szerzője odaillene @Archibald_Tatum immáron lezárult kihívása, az Elfeledettek polcára. Nosza, neki se kellett több: elindította a második fordulót… Én pedig erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy ha már kiprovokáltam a folytatást, jelentkezem is rá.

Eredetileg Zalka Máté Doberdóját szemeltem ki e célból, de csak most jutott eszembe, s mivel a könyvtárak zöme nyári szünetet tart, az antikvár példányok árát pedig túlzottnak találom, úgy döntöttem, meglevő készleteimből veszek elő valamit.

És íme: itt van Ribakov évtizedekig fiókban érlelt, majd végül I. Gorbacsov uralkodása idején megjelent regénye. A múlt század (de fura ezt nekem így kimondani…) harmincas éveiben induló történet néhány moszkvai fiatal életén keresztül mutatja be a kort – egyfelől. Másfelől van egy ’nagypolitikai’ szál is, amely a felső pártvezetés, mindenekelőtt Sztálin manipulációit beszéli el.

Kicsit sematikusan indul a cselekmény, a fiatalok közül két alak emelkedik ki: Szása Pankratov, a naiv idealista komszomolista, meg Jura Sarok, az ügyesen helyezkedő, intrikus karrierista. Az ember már elszontyolodna, gondolván ’sematizmus ellen sematizmust’, de aztán mozgásba lendülnek a dolgok, és a fekete-fehér kép fokozatosan színesbe megy át. A gáncsnélküli lovag botladozni kezd, s a kis görényt is jobban megértjük, miközben figyeljük, hogy fojtogatja a csirkét… Ráadásul a regény nőalakjai is ízig-vérig valóságosak, jólesően hiányzik ábrázolásukból a szovjet írásoknál megszokott vértelen szocialista prüdéria.

Sztálin alakjánál sokallottam az író mindentudását: gyakran idézi fel a diktátor logikus láncba rendezett gondolatait, mintegy pontosan indokolva tetteinek okát. Egy történész megnyalná mind a tíz ujját, ha ennyi információja lenne a szörnyeteg elméjéről; de sajna nincs – Sztálin roppant zárkózott volt; naplót nem vezetett; gondolatait beszédei, írásai és főleg tettei alapján lehet, több-kevesebb sikerrel, rekonstruálni. Ám nem szeretnék igaztalan lenni az íróval; @láthatón_túl adott egy interjú-linket (melyet utólagos engedelmével idemásolok)**, melyben Ribakov elmondja, hogyan teremtette meg – alapos irodalmazás/levelezés után – saját szuverén Sztálinját, épp úgy, mint ahogy Tolsztoj sem félt ábrázolni Napóleont. Tehát az itt látható Sztálin a történelmi figura egy lehetséges változata, mely jól illeszkedik a valósághoz, és szavaiban, tetteiben összhangban van a fennmaradt dokumentumokkal. Ennél többet egy regénytől nem kívánhatunk.

Ki merem jelenteni, Ribakov regénye a méltatlanul elfeledettek közé tartozik. Klasszikus realista stílusban megírt, fordulatos, izgalmas és fontos elbeszélés. Hogy miért merült feledésbe a rendszerváltás után, arról van elképzelésem: ez a mű antisztálinista, de nem antikommunista. Ápolja azt az illúziót, hogy a szocializmus hajóját, melyet Lenin indított útnak, és a kommunizmus boldog kikötője felé tartott, csupán a gonosz Sztálin kormányozta félre. És ez az illúzió – a nyolcvanas évek végén – nálunk már kevés volt; Ribakov munkáját lekörözték (meglehet, joggal) a sokkal keményebben kritikus, korábban indexen tartott művek: Orwell, Koestler és Szolzsenyicin.

Mégis kár, hogy az Arbat gyermekei így partvonalra került, az pedig különösen, hogy a regény további három folytatása (a történetből tehát tetralógia lett) már meg sem jelent magyarul. Talán valamelyik kiadó egyszer felfigyel rájuk, és Tolsztaja, Ulickaja, Pelevin, Szorokin és Gluhovszkij felől visszafordulva a múltba ezeket is megjelenteti…

* Gergely Sándor: Dózsa György
** http://szovirod.blogspot.com/2013/11/alekszej-zajcev-in…

Akit egy kicsit is èrdekel az. 1933-34--es Oroszország annak ezt a könyvet mindenkèpp el kell olvasnia, akit pedig nem annak is!
Kèt dogot bánok csak, az egyik, hogy mièrt nem hamarabb olvastam (már a közepètől èreztem, hogy kedvenc lesz), a másik pedig, hogy mièrt nem tartott tovább…

Nem teljesen jött át nekem az, ami miatt annyira magasztalják ezt a regényt – valószínűleg azért, mert mikor én először találkoztam vele, a SZU gépezetének szégyelt titkai már nem volt annyira tabu téma, sokat és sok helyen lehetett már olvasni róla –, de ettől függetlenül is jó olvasmány volt. Nem néztem utána, hogy milyen arányban, de a Sztálinról szóló részekben keverednek a történelmi tények és fikciók, ez nekem kissé zavaró volt.
A párhuzamosan haladó két szál szépen, rendben van a regényben, nagyszerűen lehet követni így is a cselekményt. Azt gondolom, hogy elég kimerítően, és sok szempontból ír arról, hogy milyen volt a 2. világháborút megelőző, „hétköznapi” szovjet élet, de a büntetés-végrehajtási szervezetek illetve az elítéltek sorsáról is éppen eleget találhatunk a kötetben.

Már megint egy könyv, ami a kedvenc témáim egyikének fontos egyede.
Történet – sajnos valós – a nagy emberek nagy -ámde gonosz – tetteiről.
Fiatalok bíznak magukban, a tanulásban, a jövőben, a hitben, vagyis mindenben. Mígnem ketté nem töri álmaikat a háború, a politika, az élet kegyetlen dolgai. Minden dolog „kulcsa” egy igazán nagy ember, aki észre sem veszi, hogy tetteivel emberek ezreinek, sőt, inkább millióinak teszi tönkre életét, lehetetleníti el sorsát.
Jesszusom, most vettem csak észre, hogy a világ „mit sem” változott!

Ez a könyv úgymond váltott szemszögből írja le az 1933–1934-es évek Oroszországát. Betekintést nyerhetünk az Arbat tér környékén élő fiatalok mindennapjaiba, különbözően alakult sorsukba, illetve a nagy vezér, Sztálin elmélkedéseibe is.
Nem lenne rossz könyv, de számomra túlságosan hosszú és nehéz olvasmány, tele fölösleges részletekkel.
Ami szívet melengető volt benne, az az, hogy Szasa és az édesanyja, Varja becsületes. őszinte emberek maradnak még akkor is, amikor ez veszélyt jelenthet számukra.
Sztálinról azt gondolom, hogy tipikus diktátor volt, aki egy idő után már mindenkiben ellenséget látott. Érdekes volt nála azt a kettősséget megfigyelni, hogy hangoztatta, hogy vele mindenki őszinte lehet, viszont az őszinteséget se értékelte, illetve próbálta magát egyszerű embernek beállítani, mégis különleges bánásmódot követelt.
Még az tetszett a történetben, hogy a felső politikai vezetésben is maradtak viszonylag tisztességes emberek, pl. Kirov, aki látta a Sztálinnal járó problémákat, a rendszert mégis lelkesen támogatta. Emellett érdekesen fest Rjazanov esete, aki jó szakembernek tűnik, viszont nem objektíven szemléli az eseményeket, hanem teljes imádattal csügg vezérén.

Igen, igen, igen

A történet három szálon fut: megismerhetjük a moszkvai fiatalok életét a harmincas években, egy száműzött sorsát, illetve Sztálin ördögi gondolkodásmódját és kapcsolatát a felső vezetéssel.
Zseniálisan mutatja be Sztálin őrült logikáját és a korszak fojtogató légkörét. Szinte senki sem őszinte, mindenki egy lépéssel előre gondolkodik, és mindenki fél. Az átlagemberek attól, hogy bajba kerülnek, a politikusok attól, hogy félreállítják őket, a családtagok féltik a letartóztatottakat, Sztálin pedig attól fél, hogy valaki esetleg népszerűbb lehet nála, és ha nem elég erős kézzel kormányoz, akkor hajdani társai ellene szövetkeznek majd.
Abszurdabbnál abszurdabb történetek arról, hogy kit miért tartóztattak le, és még tragikusabbá teszi a történetet, hogy többségében hithű kommunistákról van szó, akik az elején még naivan hisznek benne, hogy a párt jó, és ami velük történt, az csak valami félreértés, ami hamarosan tisztázódik. A többieknél pedig működésbe lép az önvédelmi mechanizmus: a másik valamit azért biztos elkövetett, mert lám-lám, én nem csináltam semmit, és nem is tartóztattak le. (Még.)
Vannak azért néhányan, akik emberek tudnak maradni az embertelenségben, de a gombóc 450 oldalon át ott volt a torkomban.

Ulickaja elődje? Óriási történelmi regény. sztálin nevét ezután nem tudod nagy betűvel írni. Nagyon izgalmas, belső információkat tartalmazó korrajz, a valóságban is így történhetett. Van itt népi urbánus ellentét, antiszemitizmus, technokratizmus stb.
Nem tudom, gondolt-e az író arra, hogy a címadással a fő témát határozza meg: a nagyvárosi fiatalság és velük szemben az őrület és szélsőséges önkény kitalálója: sztálin. A két csoport közötti szellemi háború végigvonul a könyvön. Le tudta-e győzni, meg tudta-e törni sztálin az arbati fiatalok szellemét? Mert senkinek ne legyen kétsége, és ebből a regényből is világosan kiderül, hogy sztálin az emberek lelkét, személyiségét akarta megszerezni. Ezen sátáni terv útján taposott a diktátor egyre mélyebben és gyilkosabban az emberek lelkébe. De egyértelműen nem tudta megtörni. Bár hatalma csúcsán halt meg (ez legtöbb diktátorról nem mondható el), a neki ellenálló szellem végig ott volt a társadalomban. Számomra ez egy nagyon jellemző epizódban mutatkozott meg: sztálin et. végigkocsikázott Moszkván és az Arbaton a fiatalok nem a Szovjetúnióban gyártott esőkabátban voltak. sztalin felteszi a kérdést: avagy nem jó a mi esőkabátunk a mi fiataljainknak? Szerintem itt vesztette már eleve el a lelkekért folytatott harcot sztalin! (Azt gondolom kádár jánosnál is ugyanez történhetett, amikor az 1960(!)-as évek elején megnyitott a sokat szidott, nyugat ópiumának tartott óbudai kólagyár. És a tömegek a hivatalos agymosás ellenére özönlöttek kólát venni.)
De a legfőbb kérdés, miért izgat minket magyarokat a Szovjetúnió, a Szovjet Kommunista Párt története. Annyira a levegőben van ez ma is, hogy jelenlegi íróink, művészeink sem tudnak szabadulni tőle? A bőrdzsekis hármaknál (Spiró, Krausz, Csepeli) rendszeresen (és teljes joggal!) előkerül a téma.
Kicsit csapongtam ezzel az értékeléssel.
Vitassuk meg, jó?!