Színésztörténet 6 csillagozás

Anatole France: Színésztörténet Anatole France: Színésztörténet

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​Színésztörténet izgalmas és nagy életismerettel elemzett emberi tragédiák művészi foglalata. Középpontjában Félicie Nanteuil áll, a természetes szépségével és tehetségével elbűvölő színésznő, akiben szerelmi vonzalom ébred Robert de Ligni iránt, és közben hűtlenné válik Chevalier-hez, a tehetségtelenül nagyot-akaró színpadi dilettánshoz. Chevalier azonban kegyetlenül, a színpadi ripacs hatásvadászó módszerével áll bosszút a hűtlenségért: Félice és de Ligni, a fiatal diplomata kapcsolatát látványos öngyilkossággal szakítja szét, s az egyébként is érzékeny idegzetű, képzelődésre hajlamos lányt, aki soha többé nem tud szabadulni a látvány emlékétől és a lelkiismeretfurdalástól, boldogtalanságra és magányosságra kárhoztatja.
A regény nemcsak a történet fordulatainak érdekességével tartja fogva az olvasót, hanem a figurák megrajzolásának művészetével is. Félice Nanteuil látomásos nyugtalanságának motiválása s a káprázatok végzetes hatalmának érzékeltetése, Chevalier… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1903

>!
Szépirodalmi, Budapest, 1968
166 oldal · puhatáblás · Fordította: Hevesi Sándor
>!
Európa, Budapest, 1960
188 oldal · keménytáblás · Fordította: Hevesi Sándor

Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 2


Kiemelt értékelések

>!
Ákos_Tóth I
Anatole France: Színésztörténet

Túlzás volna azt állítani, hogy Anatole France belopta magát a szívembe – A vörös liliom nagyon klassz témát vet fel, a stílus mégis szinte olvashatatlanná teszi a lassan hömpölygő szöveget. Ez a könyv viszont már ránézésre is más: bár sűrűn tördelt, de vékonyka, inkább tűnik időtálló lélektani regénynek, mint vaskos mondanivalóval kibélelt korrajznak…

És valóban, a Színésztörténet nagyon érdekes munka, talán Borisz Akunyin is innen merítette a Színház az egész világ alapjait. A tragikus szerelmi háromszögből kibontakozó konfliktus során France beavat minket a XIX. század második felének egyszerre nyomasztó és magával ragadó színházi világába. Az irigylésre méltó bohémélet hátterében ott bújik az ármány és intrika, a bizonytalanság. Nagyon erősen kiütközik a korszellem is: nincs ugyan kimondva, de érződik, hogy akkortájt egy színésznőt körülbelül félúton helyeztek el az érdemes művész és a megvetett utcalány skatulyája között. A pompa és csillogás tehát kétségkívül elbűvölő, de akárcsak a modern celebritások esetében, az értük fizetett ár is hatalmas.

A regény lélektani vonulata elsősorban a színészek labilis pszichés állapotára fókuszál. Ott van például Chevalier, aki szerelmes ugyan, de a tetteit inkább az önsajnálat és az önzés mozgatja – spoiler. Félicie-t sem kell félteni: sajnáljuk ugyan aktuális, epekedő és naiv szerelme miatt, viszont korábban ugyanúgy az orránál fogva vezetett másokat, ahogy most az ő fejét csavarta el de Ligny – aki meg szintúgy nincs tisztában érzelmeivel, a szerelem pedig kimerül számára a testiségben. Nem hiszem, hogy France ezzel valamiféle erkölcsi fertőt, vagy tomboló szerelmi vihart akarna lefesteni – inkább tényleg azt a sugalmazást érzem ki belőle, hogy a színészek érzelmileg túlfűtött világában szinte mindig karnyújtásnyira van a tragédia. Erre ráerősít Troublet doktor is, akit egy percig sem hoz zavarba a főhőseink viselkedése spoiler – és valahogy még örömét is leli abban, hogy a dekadens közegben mozoghat. Érdekes és fontos alak az övé, de nálam megállt a tudomány abban a kérdésben, hogy pontosan mit is képvisel a nagy egészet tekintve.

Végeredményben tehát a Színésztörténet tényleg az archaikus, de még most is fogyasztható könyvek táborába tartozik, bár a lélektani vonulat megfestése erősen lekorlátozza a cselekményt. Értékét alighanem az adja, hogy az elrettentő ereje még mindig élő: még ha az olvasó fel is ül a romantikus vonulatra, el is tereli figyelmét a szerelmi tragédia, attól még megmarad a súlyos és elrettentő üzenet a lelkileg megnyomorodott emberekről, akiknek csak ártott mindaz, amiért rajongók és csodálók gyűltek köréjük.

>!
Zolesz P
Anatole France: Színésztörténet

Amikor egy általam olvasott regény eléri legalább a négy csillagot akkor befejeztével hagy maga után valamiféle kis hiányérzet is. A téma maga az amit szívesen tovább olvasnék és általában a következő regényekben is valami hasonlót keresek. Így történt ez Hans Habe Primadonnája után is, hiszen azonnal hozta magával Maugham Színházát, majd pedig követte őket a sorban France Színésztörténete. Nehéz leállnom ilyenkor és sajnos utólag be kell látnom, hogy nem minden egyes alkalommal bölcs dolog egymásutánban hasonló témákat olvasni, mert hónapok, évek múltával sok esetben teljesen összekeveredhetnek emlékezetemben a leírt történések arról nem is beszélve, hogy frissiben pedig azonnal jönnek a nem minden esetben okos összehasonlítgatások is. Most mindenesetre annyit mondhatok, hogy France könyvétől én sokkal többet vártam. Nem tagadom az író Vörös liliom című regénye nekem bizony az egyik kedvencem. A sokak által negatívumként felemlegetett felesleges szószaporításokat nem igazán érzékeltem ott. Karakterei nagyon átjöttek, s élveztem a regényt az elejétől a legvégéig. A Színésztörténet viszont nekem nem ütötte meg azt a mércét ami miatt azt mondhatnám, hogy tetszett. France érdekes stílusban ír. Valami olyasfélét érzek, mintha azt mondaná az író magában: „nagyon sokat tudok a világról és amit gondolok, s magam bölcsességeként vallok is, azt leírom, méghozzá szereplőim szájába adva, párbeszédekben, és kis monológokban”. Nem vágom, France mennyire volt intelligens és mennyire volt tájékozott. Vagy de, igenis tudom még is. Hiszen elképesztően érződik a soraiban, hogy rendkívülien okos és széles látókörű ember lehetett. Szóval ezt mindenképpen ki szeretném emelni és csak is elismerően tudok ez ügyben szólni róla.
Akkor mi is a bajom?
Egyszerűen ebben a műben nálam az alaptörténet és annak egész vonulata nem igazán tetszett és gyengécskének tartom. Próbáltam én igazából ráhangolódni de nem sikerült.
Nem sikerült mert valahogyan hiányoztak belőle az ívek és kanyarok, a lejtők és az emelkedők. Ezek hiányában pedig, ez így nekem csak egy sima kis kirándulás volt amelyben mindenféle különösebb megerőltetés és élmények nélkül jutottam el A pontból, B pontba.

>!
fülcimpa
Anatole France: Színésztörténet

Megmagyarázhatatlan módon annyira vonzódtam ehhez a rongyos, ragasztgatott könyvünkhöz, vagyis a történethez, hogy főiskolás éveim alatt nyaranta elolvasta.

>!
Viktorius
Anatole France: Színésztörténet

Anatole France-szal elég ambivalens a viszonyom. Nem olyan értelemben, hogy szeretem is, meg nem is. Sokkal inkább arról van szó, hogy szeretném szeretni, minimum kedvelni – gondolom nem véletlen kaphatott Nobel-díjat. De a „Vörös liliom” után erre lehetőséget sem láttam, így mikor megtaláltam otthon az elfekvő „Színésztörténet” példányt, adtam neki még egy esélyt.

Eme könyv után elmondhatom, hogy keresni fogom az író műveit. Abból a célból, hogy ez a kettősség feloldásra kerüljön. A „Színésztörténet”-et színházban még el is tudnám képzelni. Lenne benne élet, lendület. Könyvként azonban nem tetszett. Nem olvastatta magát, unalmasnak hatott. A mellékszereplői sekélyes emberek, akiknek – feltételezem – direkt sekélyes leírása nekem nem nyújtott élvezeti faktort. A főszereplő, Félice utószóban említett „tökéletessége” inkább zavart, mert kinőttem pl. az önimádat életkorából, de korábban sem tekintettem szerelmesen a tükörképemre. Ami pedig küzdelmét illeti, az jelen formájában hidegen hagyott.
A rövid regény mentségére (vagy mentségemre, a fene se tudja) hozom fel a temetési jelenetet. Ahogy képesek elcseverészni egy halotti misén, az lenyűgöző. A Dies Irae keveredése a pletykával és az áskálódással. Kár, hogy más szépséget nem találtam, még az elmélkedésekben sem.


Népszerű idézetek

>!
vorosmacska P

Mindegyikünk csak fele egy embernek, akit úgy választottak el a másik felétől, mint ahogy kettéosztanak egy osztrigát. És ezek a felek azóta mindig a másik felet keresik. Egymás iránt való szerelmünk tehát csak az erő, amely hajt bennünket, hogy újra egyesítsük a két felet, s helyreállítsuk régi tökéletességünket.

9. oldal

>!
fülcimpa

Csakis a nők és az orvosok tudják, mily szükséges és mily jótékony a hazugság az embereknek.

>!
vorosmacska P

…komiszsággal sokra lehet vinni. A jóérzésű emberek viszont követ akaszthatnak a nyakukra, és a vízbe ugorhatnak.

20. oldal

>!
vorosmacska P

Hogy megalázza a ripacsokat, hogy letörje gőgjüket, ez az ember, aki egész életében sohasem felejtette el egy tejesasszonynak vagy egy portásnak a nevét, a legkiválóbb színészek nevét nem tartotta érdemesnek megjegyezni.

32. oldal

>!
vorosmacska P

– Azért ölte meg magát – felelte Trublet –, mert Nanteuil mást szeretett. A nemi képzetek túltengése néha búskomorságot és őrültséget okoz.
– Szókratész doktor, maga nem ismeri a komédiásokat – szólt Pradel. – Azért ölte meg magát, hogy hatást érjen el, és nem egyébért.

98. oldal

>!
arsenal0522

– Kezeskedik nekem azért, hogy a halál után nincs semmi?
– Gyermekem, a halál után nincs semmi, amitől félnie kellene !

98. oldal

>!
workingirl

– Doktorkám, kérdeznék magától valamit, amit talán furcsának fog találni… De mégis szeretném tudni: az, hogy teljesen ismeri az
emberi testet, és látta mindazokat a dolgokat, amik bennünk vannak, nem zavarja ez magát néha-néha a nőkkel szemben? Én úgy képzelem, hogy aki mindezeket tudja, annak undorodnia kell.
Trublet a párnákba süppedve csókott dobott Félici-nek.
– Kedves gyermekem, nincs finomabb, nincs gazdagabb és nincs szebb szövedék, mint egy szép asszony bőre. Erre gondoltam az imént, amikor a nyakát néztem, és könnyen elképzelheti, hogy a hatására…
Félice megvetően elfintorította az arcát, mnit egy nőstény majom.
– Maga azt hiszi, hogy elmés, mert butasággal felel komoly kérdésre?
– Hát, kedves kisasszony, ha már így akarja, tanulságos feleletet is adhatok. Húsz évvel ezelőtt a Szent József-kórház bonctermében volt
egy részeges, öreg őrünk, Rousseau apó, aki minden délelőtt tizenegy órakor annál az asztalnál reggelizett, amelyen a hulla ki volt
terítve. És evett, mert éhes volt. Azt, aki éhes, semmi sem riasztja vissza az evéstől, föltéve, hogy van mit ennie. Csakhogy az öreg
Rousseau mindig ezt mondta: "Nem tudom, hogy a terem levegője teszi-e, de csak friss és étvágygerjesztő dolgokat tudok enni.

1 hozzászólás
>!
fülcimpa

Az ember eléri, amit akar; csak meg kell fizetni az árát.

>!
arsenal0522

Napjaink olyanok, amilyenekké mi tesszük. Csak a gonoszoknak vannak rettentő napjaik.

72. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Zsigray Julianna: Féltékenység
Mihail Solohov: Csendes Don
Selma Lagerlöf: Jeruzsálem
Ivo Andrić: Híd a Drinán
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…
Alice Munro: Asszonyok, lányok élete
Frans Eemil Sillanpää: Emberek a nyári éjszakában
Anna Gavalda: Együtt lehetnénk
Pierre Loti: Izlandi halászok
Romain Rolland: A hírnök