A ​vörös liliom 46 csillagozás

Anatole France: A vörös liliom Anatole France: A vörös liliom Anatole France: A vörös liliom Anatole France: A vörös liliom Anatole France: A vörös liliom Anatole France: A vörös liliom Anatole France: A vörös liliom Anatole France: A vörös liliom Anatole France: A vörös liliom Anatole France: A vörös liliom Anatole France: A vörös liliom Anatole France: A vörös liliom Anatole France: A vörös liliom

A vörös liliom France életművében szinte egyedülálló helyet foglal el. Talán épp ezért váltott ki már több mint egy fél évszázada oly sokoldalú és szenvedélyes vitákat. Vajon az író csupán egy túlfinomult szellemi életet élő szobrász és egy gyönyörű, boldogságot kereső asszony balvégzetű szenvedélyeinek történetét írja meg? Vagy több ennél: a múlt század végi társadalom, politika és művészeti áramlatok mesteri tükörképét? Ma már bizonyos: Kevés író eleveníti meg számunkra ilyen fölényes könnyedséggel a párizsi szalonokban hivalkodó „előkelő” társaságot. A nagy író, az emberek barátja és a szépség szerelmese, ebben a kötetben is az emberi értelem és a harmonikus szépség hű szószólója marad.
A Firenze kék ege alatt és a francia főváros nagyvilági környezetében szövődő szerelem csak még plasztikusabbá teszi Anatole France immár klasszikusá vált írását.

Eredeti cím: Le Lys rouge

Eredeti megjelenés éve: 1894

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A világirodalom klasszikusai, Nagy siker volt, Lektúra könyvek

>!
ISBN: 9789633986875
>!
Fapadoskonyv.hu, Budapest, 2011
364 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633295137
>!
Kossuth, Budapest, 2006
224 oldal · ISBN: 9630948095 · Fordította: Bárdos Miklós

12 további kiadás


Enciklopédia 3

Szereplők népszerűség szerint

Sandro Botticelli (Alessandro di Mariano di Vanni Filipepi)


Kedvencelte 3

Most olvassa 2

Várólistára tette 35

Kívánságlistára tette 8


Kiemelt értékelések

>!
eme P
Anatole France: A vörös liliom

Nem találtunk egymásra, és ez, azt hiszem, részben az én hibám, részben France-é. Nem volt elég türelmem hozzá, márpedig erre nagyon nagy szüksége van annak, aki közelebb szeretne kerülni ehhez a regényhez. Maga a cselekmény nem túl látványos, de a lényeg nem is ebben van, hanem a megidézett korban, hangulatában, tereiben, erkölcsében, világlátásában, karaktereiben. France kétségtelenül remekül ragadja meg ezeket, színes, érzékletes, jelképekkel és utalásokkal átszőtt prózában, csak épp túl komótosan, túlontúl részletezett és elnyújtott leírásokkal, kitérőkkel. Valahogy végig az az érzése az embernek, hogy a részletek közt elvész az egész, amit nem kis erőfeszítés árán kell összemazsolázgatni.
A regény középpontjában a boldogtalan házasságban élő Thérèse és az unalomból, az öröm nélküli magányból való kitörési kísérletei. Thérèse a gőgös, hódító és haszonleső, felkapaszkodott apák anyagias uraskodásából, ebből a közönséges, bódító mámorból kinövő, kezdeti öntudatlanságából kiutat kereső liliom, amely ugyancsak kapzsi a maga módján – álmokat, káprázatokat hajszol.
Az olvasó pedig Thérèse boldogságkereső kísérletei révén betekintést kap a korabeli előkelő világ mindennapjaiba, a szalonok életébe, amely tele van unalommal, sznobériával és képmutatással, többnyire felszínesen fogyasztott művészettel, egy kis politikával… vagy épp a szegények negyedében ejtett sétákkal, ugyanis van, aki szereti a nyomor ódon sikátorait, persze csak átsétálni rajtuk, inkább csak borzongón sejtve szennyüket.
Thérèse firenzei útja eltávolodás ettől a steril, papírízű szalonvilágtól, a polgári házasság üres formalitásaitól – az igazi, átélt művészet, szépség és szerelem felé tett lépés, nyitás az érzékenység és érzékiség felé, a társadalmi normákkal dacolva. A körülötte lévő mellékkarakterek révén a társadalom különböző típusaival, különböző világlátásokkal talákozik – köztük a címerjelvényeként reneszánsz csengettyűket választó Vivienne Bell-lel, a misztikus-anarchista, néhol dionüsszoszi alakká váló Choulette-tel, Schmoll-lal a zsidó akadémikussal, Vence-szal és Dechartre-val, az intellektus és a szenvedély képviselőivel. Ez utóbbi, a szobrász az, aki fölébreszti főhősünkben az eleven valóság ízét, aki gyökeresen újjáalakította az életét. Igazi beavatási folyamat ez az olaszországi út, öntudatra ébredés/ébresztés, a párizsi szalonokkal ellentétes világ és életérzés megtapasztalása. Olyan igazságokból való ízelítő, melyet az arisztokrata és nagypolgári miliőbe zárt, életunt alakok előtt elföd az értelem. Robert megjelenése, alakja azonban egy másik, „kijózanító” igazságra figyelmezteti minduntalan a szerelmes párt és egyben ezt az egész művészetet, szabadságot, eredetiséget, szerelmet fókuszba helyező világot. A regény lezárása spoiler rávilágít ennek a szabadulási kísérletnek a határaira is spoiler.

France e szerelmi sztori révén a századvég legfontosabb kérdéseit boncolgatja, annak társadalmi, művészeti, de politikai vonatkozásában is, keresve a belső átalakulások lehetőségeit és korlátait.
Akár remek regény is kerekedhetett volna belőle, ha nem írja annyira túl. A regény szimbólumrendszerét például mesterien építi fel (középpontban a vörös liliommal, amely különböző formákban bukkan fel a regény során – elsősorban Thérèse alakjához kapcsolhatóan, de Firenze címereként, versidézetben, ékszerként vagy ezüst kiskanál díszítéseként is). A terek, karakterek ellenpontozása is nagyon jól működik nem beszélve az irodalmi allúziókról (l. Fehér Izolda, Faust Margitjának alakja, aki nem akar megmenekülni testben, és ezért üdvözül lélekben és igazságban).

És ami a legérdekesebb (legalábbis számomra): A vörös liliom és a Szoba kilátással szembetűnő rokonságának felfedezése. Ezer és egy szállal kötődik egymáshoz a két regény úgy szimbolisztika, témaválasztás, karakterek, mint korrajz tekintetében. Köteteket lehetne írni a két mű összevetéséről, persze nem én leszek az, aki megírja ezeket. Egy biztos: Forster regényét sokkal jobban élveztem, nemcsak olvasmányossága, hanem humoros-ironikus megközelítésmódja miatt is.

>!
Ákos_Tóth I
Anatole France: A vörös liliom

Nem egyszerű dolog olvasni ezt a könyvet – és nem csak azért, mert France a végtelenségig tudja nyújtani a rétestésztát, hanem mert maga a történet bizony vonzza magához az embert, de rengeteg kitérőn kell átesnünk, mielőtt kilyukadnánk a lényeghez. A vörös liliom kimondottan tartalmas, sokrétegű regény, csak győzni kell lehámozni róla a felesleget!

Szerintem a könyv egyrészről az író bő és szétfolyó stílusa miatt lett ennyire nehézkes (bár jelképes értéke miatt indokolt, de mégiscsak túlzónak hat a sokszor másfél-, kétoldalas helyszínleírások sora), másrészt a becsatolt mellékes szálak és részletek miatt. Ez egy szerelmi história, okfejtés az unatkozó és boldogságot kereső, de mindig újabb és újabb csapdába kerülő nőről, de ha France csak erre a témára koncentrál, feleekkora terjedelem is bőven elegendő lett volna a regénynek. A plusz finomság az úri szalonok társalgásaiban, szereplőink karakterében, viselkedésében és gondolataiban nyilvánul meg, ami viszont már komplett eszmetörténeti, társadalmi, politikai korkép lett, tele filozófiával, művészetkritikával, mindenféle érdekes, de az alaptémával nehezen összeegyeztethető dologgal. A legérdekesebb számomra Vivian Bell alakja volt – egy női költő, gyanúsan a saját neméhez is közeledő attitűddel, már önmagában is érdekes! És France ezt a vonulatot még csak nem is viszi túlzásba, pedig Bell alakja egy önálló művet is elbírt volna akár…

Nehéz viszont elvonatkoztatni attól, hogy amíg ifjabb Dumas majdnem ötven évvel idősebb Kaméliás hölgye még ma is olvastatja magát, a korabeli, legszebb időszakukat élő orosz írók klasszikusai pedig manapság is képesek új olvasókat szerezni maguknak, addig France stilisztikailag tényleg szinte az élvezhetetlenség szintjére süllyedt. Iszonyatos türelem kell hozzá, viszont ha sikerül kicsit beleélnünk magunkat a miliőjébe (ami sokat várat magára, az első néhány tucat oldal még az átlagosnál is döcögősebb), élvezetes és érdekes lesz. A kosztümös, romantikus, dekadens, tépelődő női sorsokkal foglalkozó regények között nagyon is szép darab, a mögöttes tartalmat pedig történelemtudományos nézőpontból is érdemes lehet boncolgatni.

>!
Roszka 
Anatole France: A vörös liliom

Mindig érdekes bepillantani egy letűnt kor életébe, hétköznapjaiba.
Itt a szép márkinét egy érdekházasságban találjuk, talán szerencséjére egyikük sem visz érzelmet a dologba. Így közös megegyezéssel szabadok. Érzelmileg. A márki politikai ambíciókkal tör előre, a márkiné unalmában szeretőt tart. De a látszatot fenntartják. Nagy társasági életet élnek, sokrétű kapcsolattal. Nagy részletességgel ismerhetjük meg ezen vacsorákat, a társaságot, és az érdeklődési körüket. A főszereplő kis csip-csup dolog miatt ejti a szeretőjét, majd elutazik, ahol felbukkan a következő jelölt. Szerelembe is esnek.
A márkinő szerintem itt döbben rá igazán, hogy mit is jelent szeretni és szeretve lenni. Fura egy könyv, a női lélek rejtelmeit igazán jól látta a szerző.

>!
nagy_anikó 
Anatole France: A vörös liliom

„Szenvedélyes és idegesítően aprólékos. Gyönyörű és reménytelenül régimódi. ”
Féltem ettől a könyvtől, mert inkább negatív kritikákat olvastam, de mivel szeretem a múltban játszódó cselekményt mégis az olvasás mellett döntöttem. És igen, nekem tetszett. Thérése talán rossz korban született, vagy csak a szerelemben nem volt szerencséje, de boldog volt, még ha csak rövid ideig is. Akit nem tudtam megérteni az inkább Jacques.

>!
Zolesz P
Anatole France: A vörös liliom

Egy kis számolással kezdeném.
Az összecsengő vélemények arról vallanak, hogy France regénye túlontúl aprólékos, felesleges szószaporításokkal teletűzdelt, a lényegtől gyakran elkalandozó írásmódja miatt nehéz, mi több itt-ott emiatt idegesítő. Ezáltal sokat elvesz magának a regénynek az élvezeti értékéből. Mondjuk ha az olvasók 90 százalékának véleménye ez akkor bizony ott érdemes a valóságon alapuló helyes konzekvenciákon elgondolkodni. Természetesen ebben a 90 százalékban azért lehetnek bőven olyanok akik mindezek ellenére is jónak tartják France regényét. A maradék 10 % vagy némán hallgat vagy nem zavarja az írásmód maga.
Én mindenesetre abba a 10 százalékba tartozom akinek ez a regény tetszett és le is írom. Külön kiemelném, hogy én nem éreztem a fent taglalt dolgokat sem, azt amit a bő többség.
Persze nagyon fel voltam készülve arra, hogy magam is kiakadok majd a „vontatottságon” és az „idegesítően aprólékos” írásmódon.
Ez nem így történt.
Szerencsére sokkal lassabb történet vezetésre, sokkal több felesleges mondatra számítottam és jóval keményebb szóömlésektől tartottam mint amit olvastam.
Nézzük csak.
Ha volt is benne sok eszmecsere, akkor bizony azt a szerző a regény első harmadáig szerintem elég szépen letudta, mert utána semmi ilyesmire nem emlékszem. Itt elsősorban a párbeszédekben előforduló tartalmakra gondolok.
Nagyon nehéz – főleg a francia klasszikusoktól – elvárni azt, hogy minden egyes soruk hihetetlen gördülékenyen csusszanjon be elménkbe. A néha valóban bonyolultabb eszmefuttatásaikat, a szereplők szájába adott hosszas párbeszédeket nehéz villámolvasással, sekélyes odafigyeléssel befogadni.
Hogyan is mondja Madárka Warthon regényében?
„Kevesen vannak, akiket érdekel, mit gondolnak, mit akarnak mondani mások. Többnyire csak abban a reményben képesek meghallgatni az embert, hogy aztán ők önthetik ki a szívüket. Mindenki másokra akarja rátukmálni a maga terheit. Van, aki úgy tesz, mintha figyelne, pedig csak arra vár, hogy mikor jöhet elő a maga szövegével, várja az apropót, hogy közbevághasson. Ezért is unok szinte minden beszélgetést.”
Társaságot választhatsz magadnak persze, s szelektálhatsz, hogy éppen kit és mit hallgatsz meg belőle. Ha van olyan ember aki számodra abszolút érdektelen dolgokról beszél neked azt legfeljebb legközelebb már kerülöd. Ha könyvet választasz akkor viszont valóban más a helyzet. Itt bizony meg kell hallgatnod a szerzőt. Eldöntheted vagy befogadsz vagy elutasítasz. Szerintem jobb ha befogadsz. Menet közben (olvasás közben) mindenképpen jobban jársz. Már az Effi Briest értékelésekor is kitértem arra, hogy valahogyan elszoktunk az ilyesfajta mesélőktől, a hasonló írók által megálmodott világoktól, a lassan és csendesen csordogáló történetektől.
Elszoktunk attól, hogy ha van egy komolyabb párbeszéd a regény lapjain akkor a szereplők bizony „dumcsiznak egymás között” és bizony sok esetben számunkra nagyon is érdektelen dolgokról képesek akár hosszasan beszélgetni. De ha jól figyelünk, ha képesek vagyunk másokat meghallgatni akkor meghalhatjuk a szereplők mögött megbújó író hangját. Én olvasáskor mindenképpen erre törekszem, s ebben az esetben sem akadtam ki, hanem élveztem, hogy France ilyen módon (is), de hozzám szólt. S ha már hozzám szólt akkor én bizony figyeltem is rá.
Így fogadtam magamba ezt a regényt és végeredményben minden sorát élveztem. Szerettem ezt a történetet, szerettem benne a grófnét.
Nem ítéltem el, nem gondoltam róla azt, hogy ő is csak egy unatkozó úri dáma. Én ezekben a történetekben valahogyan megtudom érteni a nőt. Mit miért is tesz, miért is jut el oda ahová végül is eljut és megcselekszik. Ebben a regényben én a férfiakat tudtam kevésbé megérteni. Itt nem csak a lelki dolgokra gondolok. Robert Le Ménil elkeseredett cselekedetei kiakasztóak voltak számomra. Ugyanis a nők elleni mindenféle erőszakos cselekedetet elutasítok, ha tehetem felszólalok s ha kell harcolok is ez ügyben a magam eszközeivel. Egyszerűen nem veszi be a gyomrom az ilyet. Persze a nők „kavarása” általi lelki fájdalmak sem sokkal jobbak, de férfiként nem szerezhet senki úgy érvényt elkeseredésében az igazának, hogy a testi fölényét kihasználva nőt fizikálisan bántalmaz. Le Méniltől tartottam, hogy komolyabb cselekedetekre is elszánhatja magát, és a végén a szobrászban sem bíztam már e téren, de szerencsére France nem thrillert írt.
A vörös liliom tehát nekem igen kellemes meglepetés volt és kifejezetten tetszett.
Mindenképpen a kedveltebb francia regényeim közé sorolom.

>!
Tüske
Anatole France: A vörös liliom

Az igazat megvallva egy kihívás miatt kezdtem el olvasni.
Grófnő úgymond unatkozó életét mutatja be. De gondoljunk csak bele…nincs semmi dolga…nincs gyereke…nincs célja…nincs boldogsága…
A 19.században túl sok szórakozásra nincs lehetősége egy nőnek…szalonok…vacsorák…színház…és szerelmi kalandok. Részese leszünk…vagy beszélünk róla.
Két szerelmet ír le…amikor minket szeretnek jobban…és amikor mi szeretünk jobban. Egyik sem jó…
Sodródik…hagyja, hogy történjen vele a szerelem….amire nem is igazán vágyik, nem is értékeli. Aztán jön a mindent elsöprő, nevetős felelőtlen érzelem, ami mindent kitölt és mindennek más értelmet ad.

>!
Szibériaitigris
Anatole France: A vörös liliom

Nehéz olvasni, nem köti le az ember figyelmét. Pedig érdekes benne az előkelő rétegek élete. Ruhák, szobabelsők, estélyek, opera. Utazás a gyönyörű Toszkánába, a városok, a táj…
És közben az élet sivársága. A szerelem és az emberi kapcsolatok üressége. Az embernek a maradék életkedve is elmegy.

>!
vvera
Anatole France: A vörös liliom

Alig bírtam elolvasni. Az akkori társasági élet teljesen érdektelen a számomra. A szerelmi szál meg túlhangsúlyozott.

>!
brigi11 P
Anatole France: A vörös liliom

Egy elkényeztetett grófnő, akinek a legnagyobb problémája, hogy unatkozik a szeretője mellett. Hamarosan jön a következő. Rövid könyv és felejthető.

>!
Viktorius
Anatole France: A vörös liliom

Egy bizonyos: nagyon megszenvedtem vele. Borzasztóan untam minden pillanatát. 3-4x kezdtem neki elölről, mire elértem az első sikereimet és az 50. oldalt. Untam a párbeszédeket, a szalonok gyertyafénytől sárga, füstös közegét, ahol fellengzősen vadászatról, politikáról, esetenként művészetről beszéltek az urak. „Egyszerű és hamvas lelkembe” magasröptű „gondolataik úgy befészkelik magukat, mint puskagolyó a falba.” Taszító és bántó volt ez a modorosság. Émelyített, ahogy dicsérték a művészek egyetemességét, a művészet iránti szenvedélyüket és lángoló zsenialitásukat. Ahogy időnként „pátosszal, behízelgő hangon” magyaráztak.
Az ifjú leányok pedig klasszikus New Adult regényt is olvashatnának Anatole France tollából. Megcsókolnák a lábait, amiért a kezei megírták „A vörös liliomot”. Bókok bókjai hangzanak el, leírja az egyetlen, valódi szerelmet, amely mögött minden más szerelem elbújhat.
Lehet, hogy az író tényleg a politika és művészeti áramlatok mesteri tükörképét írta meg, és az biztos, hogy fölényes könnyedséggel mutatja be a párizsi előkelő társaságot. Az is biztos, hogy utólag rákeresve az íróra, sok életrajzi eleme visszaköszönt a műből, hogy „lám ezt is beleírta!” De hogy nekem értékelhetetlenül élvezhetetlen lett minden Choulette és Miss Bell karakterén kívül, az biztos.

Érdekes magyar vonatkozás: tokajit (is) isznak benne, Choulette pedig fennhangon emlegeti Árpád-házi Szent Erzsébetet.

>!
Kossuth, Budapest, 2006
224 oldal · ISBN: 9630948095 · Fordította: Bárdos Miklós

Népszerű idézetek

>!
Sapadtribizli P

Mert a vágy és a tétlenség az oka minden szomorúságnak.

83. oldal, IX. fejezet, (Kriterion, 1989)

>!
eme P

Mit érek vele, hogy az emberek csodálják a könyveimet, amikor csak azt csodálják, amit ők csempésztek beléjük? Az olvasó a mi látásunkat a magáéval helyettesíti.

1 hozzászólás
>!
eme P

– Mondja, miért beszél így? Én őszinte vagyok!
– Mit nevez őszinteségnek? A nők kénytelenek hazudni, tudja nagyon jól.
Thérèse pillanatnyi habozás után ezt mondta:
– A nő akkor őszinte, ha nem hazudik fölöslegesen.

Kapcsolódó szócikkek: hazugság
>!
eme P

– Ó, darling, maga nem tudja, hogy Firenzében minden év május elsején megünneplik a kikeletet? Hiszen akkor a Botticelli Primaverá-ját sem értette meg teljesen, ezt a bájos és gyönyörittas képet, amelyet a művész a virágok ünnepének szentelt. Régente, darling, május első napján az egész város örömben úszott. A leányok ünneplő ruhában, galagonyakoszorúsan, hosszú menetben vonultak végig a Corsón, virágos diadalkapuk alatt, és a friss füvön, babérfák árnyékában, körtáncot lejtettek. Mi is úgy teszünk majd. Táncolni fogunk a kertben.

>!
forElle

– Ugyan hagyja, hiszen ezzel a rövid élettel sem tudunk mihez kezdeni, és maga még egy másikat kíván, aminek sohase legyen vége!

1 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth I

A fajtájában gyökerező jó tulajdonság, hogy nem gyűlöli azt, akit üldöz.

15. oldal (Magyar Helikon, 1968)

>!
daniagi P

Azt kívánjuk, hogy szeressenek, és ha szeretnek, kínoznak vagy untatnak bennünket.

>!
Sapadtribizli P

Gyermek volt, áhítozva és rettegve nézett az élet elébe. Ma már tudta, hogy az élet nem ér meg annyi nyugtalanságot, annyi reménykedést, tudta, hogy élni nagyon közönséges dolog.

I. fejezet, 18. oldal, Kriterion, 1989.


Hasonló könyvek címkék alapján

Madame de Lafayette: Clèves hercegnő
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Ernest Hemingway: Különös társaság
Ernest Hemingway: Fiesta
François Mauriac: Tékozló szív
Patrick Modiano: A Kis Bizsu
Patrick Modiano: Felejtett álom
Patrick Modiano: Dora Bruder
Patrick Modiano: Nászút
Patrick Modiano: Hogy el ne tévedj