Nagyon nehéz értékelnem ezt a könyvet. Az elején szinte beleszerelmesedtem a bátor, a konvenciókat széttörő Anaisba, a gyönyörű és okos nőbe (az általam kiírt idézetek leginkább ezt az oldalát jelenítik meg), de aztán ahogy feltárul a naplóban szereplő összes férfi és nő – köztük Anais – manipulációi, szeszélyességei, hazugságai, féltékenységei, kisajátítani akarásai, birtoklásai (a legtöbbjük természetesnek tartotta, hogy többet szerethessen, ám ha a másik is ilyen akart lenni, azt nem viselték el), hatalmaskodásai, kegyetlenségei, önáltatásai, már nem tudtam volna szeretni. Bár sok tiszta és megismételhetetlen pillanatot él át Henryvel, a két őszinte pillanat között levő teret és időt megmérgezi ez a káosz, és megmérgezi az, hogy túl sokat foglalkoznak June-nal, aki fizikailag nincs is jelen, rágódnak rajta, mint egy gumicsonton, nem tudják elengedni, és csodálkoznak rajta, hogy hatalma van felettük. Lehettek-e volna abban a korban igazán őszinték és szabadok, telítődve szerelemmel, szeretettel és szenvedéllyel? Talán nem, talán lehetetlenség lett volna, de végig drukkoltam neki, nekik. Hiába.
A könyv olvasása közben / utána elolvastam az életrajzukat, Hugótól nem vált el ténylegesen, ám még egyszer férjhez ment, így lett egy férje New Yorkban (Hugo) és egy másik (Rupert Pole) Kaliforniában, aki 16 évvel volt fiatalabb tőle. :D Anaisnak kapcsolata volt életében (legalább) két pszichoterapeutával, az egyik meg van említve a könyvben, a másik pedig Otto Rank, akinek a neve pedig – az általam kedvelt – Yalom könyveiből köszön vissza, aki egzisztencialista terapeuta volt, és már alkalmazta az ittésmost technikát (gondolom, Anaison is).
Henry pedig elvált June-tól, és nőről nőre szállt, és szerintem soha nem találta meg azt, akit keresett (talán egy második Anaist?).
June pedig tönkrement, megcsúnyult, a pszichiátriát is megjárta, aztán valahogy talpra állt.
Hugo pedig átnyergelt a bankszakmáról a művészetre, gravírozni és filmezni kezdett.
