Paulina 89% 71 csillagozás

Miután ezt a régi kedvencemet eredetiben is elolvastam, ide is idemásolom az értékelésemet:

Most, hogy még nem múlt el a tavasz, és később, ősszel is, jobban lehet a földet érezni. Innen látom, hányféle zöld árnyalata van, és furcsa, rózsaszínű levelek; sárga, vörös vagy kék négyszögek, titokzatosak – elgondolkodtatnak. Nézem, nézem a földet, és ahogy egyre többet nézem, azt hiszem, jobban megértem, mint a környezetem. Amikor elmegyek innen, a szememben magammal viszem a földet, és azt gondolom, hogy nehéz, talán lehetetlen is innen távol élni. Szeretem, amikor esik az eső, és nyugodt, csillogó tócsákat formál, amelyek olyanok, akár a tükördarabok, a madarak pedig isznak belőlük; amikor párolognak a napsütésben, és a távolban kis ködcsíkok látszanak.

Ana María Matute egyik legpozitívabb könyve, talán az egyetlen, mely az elejétől a végéig kifejezetten idillikus képet fest a csúnyácska Paulina és a vak Nin barátságán keresztül a vidéki spanyol életről. Sehol nincsenek a polgárháború általa oly gyakran ábrázolt borzalmai és a posguerra kilátástalansága. A történet magva az írónő saját életében gyökerezik: gyermekkorában, akárcsak Paulinát, a kis Ana Maríát is vidékre küldték a nagyszüleihez betegségéből felgyógyulni, ahol hamar megtalálta a hangot a vidéki gyerekekkel – a városi nagypolgári baráti családok gyerekeivel és a kollégiumi (ahol az apácák arra tanították: olvass keveset, regényt soha) társakkal ellentétben. Paulina életében is ugyanilyen felszabadulást jelent a nagyszülőkhöz kerülni.

Szokatlan dolog jutott eszembe: „Azért szeretik egymást, mert szegények” – gondoltam. Ez a gondolat fájt, de jól is esett.

Bár Ana María Matute nem volt árva, mint Paulina, de édesapját ritkán látta, anyjával pedig akkoriban elég rossz volt a kapcsolata – feltehetően lázadó természete miatt –, Paulina nagynénjében, Susanában talán ennek a lecsapódása is megjelenhet (s általában elég gyakori elem az írónőnél az árva, vagy szeretet nélküli légkörben nevelt gyerekek sorsa).

Márta, a szakácsnő alakja is visszanyúlik Ana María Matute gyermekkorába, akárcsak Paulinát, a kis Ana Maríát is szakácsnőjük vezette be a mesék világába. Egy gyakori elem azonban hiányzik a Paulinából: a gyermeki képzelet világát, ami oly gyakori menekülési útvonal a rideg, szeretetlen környezetből az írónő regényeiben, most Nin barátsága (valamint a nagyszülői ház melegsége) váltja fel.

Szerettem meleget reggelizni, és közben kinézni az ablakon, és látni a hideg, havas hegyekre.

Ninben egy kicsit gyermekkori fiatalon elhunyt jóbarátjára is emlékezik, akinek a Paraíso inhabitado Gavi-jában állít méltó emléket. Kedves, szívmelengető, elsősorban a fiatalabb korosztálynak szóló történet, a megszokott Matute-árnyak nélkül.

A nap alig-alig sütött, mintha fázna vagy álmos lenne, és elbújna a felhők közé, mint én a takarók közé, amikor a kollégiumi csöngő felébresztett, de még lustálkodni akartam.

Némileg pirulva vallom be, de az egyetlen érzés, ami az elejétől a végéig kitartott bennem, az volt, hogy hát én mennyire nagyon és mennyire régóta el szeretném olvasni a… Heidit. És még mindig nem sikerült… vagy talán most, egy kicsit. Ahogy nézem, az értékelők között sem állok egyedül azzal az amúgy eléggé kérdőjeles mivelhogy csak a filmet láttam és egy egész piciknek lerövidített 15 oldalas nagyonszínes leporellószerűséget olvastam tízéves korom körül véleményemmel, hogy Paulina tulajdonképpen Heidi spanyol unokatestvére. Hegyvidéki szeretetgombóc, csupa kíváncsiság, megérteni vágyás és törődés, ami csupa másoknak segítő és emberéleteket jobbító szándékban csúcsosodik ki. Irónia nélkül mondom, bűbájcuki kislány, kivéve, hogy a fenti jószándékbombákon kívül mintha a szerző kifelejtett volna belőle mindennemű személyiséget és emléket olyan apróságok tekintetében, mint hogy mit csinált és hogyan élt a városban és/vagy a kollégiumban, ahonnan bizony a regény legelején kerül a nagyszüleihez a hegyvidékre spoiler , vagy hogy miket játszott végül is Ninnel, mert ez mondjuk kortól és nemtől függetlenül nagyon érdekelne mindenkit… főleg, hogy a Mondanivaló nagy része nagyjából Nin első felbukkanásakor biztosra vehető.
Egyébként az epizódokat kellemes olvasni, ha másnak nem is, de Ninnek komplett személyiséget alkotott az írónő, mégpedig nagyon is szerethetőt és komoly kérdéseket felvetőt. A történetek meg aranyosak, időnként meghatóak… még jobban esnének, ha nem telepedne rájuk óriási (hó)talpakkal a Mondanivaló. Az a Mondanivaló, sőt Tanulság és Üzenet, ami feleennyi ismétlésből is kiolvasható lenne, és amik helyett ha elidőzne kicsit a szereplőkön a figyelem, az én mesém is tovább tartott volna összkép nagyjából feledhetetlen lenne akárhány évesen is.
Így viszont… hát, tíz-tizenkét éves korig is kicsit hümmögősen és határozatlanul mondjuk, hogy ajánlom. És inkább azoknak, akik nem olvasták például ezt vagy ezt .

Paulina egy csupa szív gyermek, aki egyedül érzi magát.A szigorú nagynénje elhozza a nagyszülőkhöz, akik nagyon elzártan élnek. Paulinának nagyon jót tesz a friss levegő,a szerető gondoskodás. Ez mind kell ennek a gyermeknek, hogy hosszú betegeskedés után meggyógyuljon Szerencsére barátságba kerül a vak Nin-nel. Megértik egymást. A házban élő nagyszülők szomorúak, és ez ráveti magát a többi szolgálóra is. A két gyerek csak azt hallja:játszatok, csak ne legyetek hangosak, ne zajongjatok. Mégis, hogyan lehet csendben játszani? Olyan mélabús az egész történet.

Egy tiszta szívű kislány saját maga által elmesélt története – hegyi házról, szegénységről, nagyszülőkről és barátságról, a „földről,ami mindent visz és ad”, s a szeretet táplálta találékonyságról, amely egy kislány szívében fakadt. Kicsit emlékeztetett a Heidi című könyvre, ott egy melegszívű svájci kislány segít mindenkin, akin tud, (pl. a vak nagymama házát nagyapjával javíttatja meg) és egy szegény pásztorfiút tanít meg olvasni (akivel előtte a tanító kudarcot vallott), míg itt a spanyol Paulina a vak fiúcskát tanítja meg olvasni, s a szegény családon segít.

Újraolvasva 2020.május. A könyv most már enyém. Most is éppen úgy megérintett, mint először, s nem csupán Paulina egyénisége, de kis barátjáé, Niné is. Nin vak volt, s nagyon bántotta, hogy hasznavehetetlen, nem képes segíteni a családjának. Ebbe betegedett bele lelkileg és fizikailag is, szerencsére nem visszafordíthatatlan módon.

Gyermekkorom meghatározó olvasmánya volt. Pedig szinte semmire sem emlékeztem a történetből. De a hangulata teljesen megmaradt.
Régóta újra akartam olvasni, de vhogy sosem jutottam odáig. Most viszont jól esett.
Nem felejthetetlen irodalmi élmény, de annyi emberség van ebben kis könyvben.

A dologhoz hozzátartozik, hogy annak idején, míg kerületi főkönyvtárunk gyermekrészlegén lebzseltem, valamiért soha sem vittem haza ezt a kötetet. (Nagyon vagány és kényelmes bőrfotelek voltak (vannak?) hátul a gyermek-kézikönyvtári részlegen. Ha kétségeim voltak afelől, hogy hazacipeljek-e egy könyvet, pár oldalt ezek egyikébe kuporodva teszteltem az történetet.)

Úgy nagyjából 35 év késéssel most végre végigolvastam.

Bájos kis pöttyös.

Úgy gondolom, hogy a gyerekek/kiskamaszok arra vannak optimalizálva, hogy egyből fölfedezzék ha túlságosan oktató a hangvétel és szöveg. Ha én viszonylag szabálykövető kislányként már harmad évszázaddal ezelőtt rendszeresen a kézikönyvtár asztalán hagytam ezt a mesét, ti. hogy nem vagyok rá kíváncsi, akkor vajon milyen arányban hagyják ott, netán teszik le a mai kiskamaszok? Egyáltalán elérhető még ez a mű a gyerekek számára? Mindez felkeltette a kíváncsiságomat. Utánanéztem: spoiler

Az árván maradt, tízéves, egész évben betegeskedő Paulina hosszú vonatozással, kimért, katonás és keserű nagynénje kíséretében a városból a magas hegyi falucskába ér, ahol rég nem látott, idős, apai nagyszülei élnek nagybirtokukon. A kötögető, csendes, komoly nagymama, akinek nyolc gyermekéből már nincs életben egy sem, és a szikár, magas idős nagypapa, aki birtokának igazgatásával tölti idejét, hűséges bérlőik körében, kedves állataikkal körülvéve, végtelenül szeretett földjén, aminek értékessége és fontossága egyetlen gyermekét sem érintette meg, csak éppen ezt a kislányt. A fürge észjárású, mindig tettre kész kislány szemszögéből látott világuk elég csendes, komor és kimért. Paulina, miközben saját bánatáról – rövidre nyírt hajáról és a nagynéni által hangoztatott kirívó csúnyaságáról, szertelen, figyelmetlen, haszontalan viselkedéséről – megfeledkezve örömet és boldogságot igyekszik hozni mindenki életébe, sorra szembesül mások másfajta szemléletével, bánatával és fájdalmával. A kislány örömteli mégis hasznos elfoglaltságokat találva, felnőtt gondokkal szembesül, bérlőik kemény életével, szegénységével, belső harcaikkal, legélesebben, gyorsan megszeretett és megismert pajtásának, Nin-nek, a bérlőjük születésétől vak fiának a vívódása érinti meg.

Egy nagyon aranyos történet egy kislányról. Néhol könnyeket csalt a szemembe. Egy kislány megismerkedik egy vak kisfiúval, és erről a barátságról szól a könyv. Megható volt, hogy kitalálta, hogy taníthatná meg dámázni a kisfiút, majd ebből jött, hogy megtanítja spoiler. Nem egy képzett pedagógus, mégis milyen sikert ért el. Nagyon átérezhető a kisfiú, Nin érzelmei, mikor a szülei spoiler. Meghatódtam, mikor Paulina rávette a nagymamáját, hogy a régi játékokat adja oda a gyerekeknek. Örülök, hogy a vége végül is egy boldog kezdett spoiler.

Örülök, hogy ezt a könyvet elolvashattam és hogy ezt a könyvet karácsony előtt olvastam el. Gyönyöru történet..Barátság, önzetlenség, szeretet minden ami igazán fontos az életben. Sokszor közel voltam a síráshoz, mert annyira szomorúvá tett olykor a könyv. Kedvencem lett felnőttként olvasva is!

Igazán szépe, szívhez szóló történet az igaz barátságról és a jóba vetett hitről. Bemutatja az egyszerű élet örömeit, egy érzékeny, árva kislány észleléseit, életét. kedves olvasmány. Szerettem.