Az egyik legszebb könyv, amit valaha olvastam.
A borító ne tévesszen meg senkit, senki ne számítson tündérekre és manókra, mert ez nem fantasy, hanem egy magányos kislány felnőtté válásának története a második spanyol köztársaság idejéből; egy kislányé, akit már nem vártak, s akivel már nem törődtek a szülei, s aki ennek ellenére felfedezte magának a boldogságot: a cselédek meséi, az éjszaka hangjai és fényei, a szobák képzeletbeli kis lakói, a szalonban függő festmény Egyszarvúja, a büntetésnek szánt, de nagyszerű élménnyé vált sötét szoba (http://moly.hu/idezetek/530593) mind-mind fantasztikus élmények részesévé tették a kis Adrit. „Vőlegénye”, Paco, a sofőr, María, a dajka, Isabel a cseléd, s nagynénje Eduarda spoilerjelentették számára a családot, s egy édesapjával együtt töltött karácsonyi nap az egész világot. Egyszer aztán az Unikornist követve a belső, fedett udvar behavazott kövén meglátta a kutyájával játszó Gavit…
A gyermek Adri történetét kiskamasz koráig követhetjük nyomon a felnőtt Adriana visszaemlékezései révén, s így rajzolódik ki előttünk a magával ragadó történet a kitaszítottságról és barátságól, a gyermeki félelmekről és képzeletvilágról, a meg nem értésről és az elfogadásról, a (fizikailag vagy lelkileg) távol lévő szülő utáni vágyódás végtelen ürességéről és a szerelemről, a rideg nevelésről és a tetőn száradó ruhák közt korcsolyázva suhanó boldogságról, a magányról és az élet igenléséről.
Látjuk, a gyermekek világa milyen távol van az Óriások világától, mégis vannak akik megértik azt, s bár a gyermekkor egyszer véget ér, s többé már nem tér vissza, de elfelednünk soha nem szabad. Ez az önéletrajzi elemekkel erősen átitatott regény, mely Ana María Matute 83 éves korában jelent meg, engem leginkább A funtineli boszorkányra, az Abigélre, s az írónő Paulina című könyvére emlékeztet. Aki ezeket szerette, annak ez sem okozhat csalódást.