Ellentétes érzések dúlnak bennem a könyv kapcsán. Egyrészt nem volt annyira rossz, mint amire készültem, másrészt sajnos mégsem sikerült kimásznia a young adult disztópiák által kivájt mély klisés nyomvonalból.
Voltak egészen jónak, újszerűnek tűnő ötletek a dologban, de sajnos nem sikerült elérni azt a mélységet, ahol igazán ki lehetett volna dolgozni az intrikákat, a politikai szálakat, így az egész megmaradt egy teljesen átlagos tinilány szintjén. Sokkal jobban érdekelt volna a világ, ha nem E/1-ben egy végtelenül egyszerű, kidolgozatlan szereplőn keresztül kapom meg.
És voltak teljesen elfuserált, vagy csak unalomig ismert ötletek, ami 12 egy tucat. Egy újabb szerencsétlen sorsú hősnő, aki ezerszer inkább a csóróságot választaná a sorsa helyett, hiszen a testvére(i) a mindene. (ohh, egy könnycsepp gördül le az arcomon) De nem lázadhat a sorsa ellen, mert szabályok, körzetek, szegregáció és társadalmi szakadékok. Emellé kapunk forradalmár stylistot és csomó idegesítő ruhás jelenetet. Ismerős nem?
Két fontos dolog: 1. Ha valaki komoly történetet akar írni, meg ne próbáljon ruhákról bekezdéseket elmélkedni, mert az egésznek lőttek.
2. Betiltom a beszédes, jelentéssel bíró neveket. Violet, kinek szeme violet… komolyan?! Legjobb barátnője Raven, kinek testvére Crow… te jó ég, no comment. Ash, Lily, és akkor az ásványgyűjtemény elemeiről nem is beszélve… Annyira komolytalan és GAGYI!! Felejtsük el!
Sajnos ez nagyon bevezető könyv, akkora függővéggel, mint a Grand Canyon. Na nem rágom tövig a körmeimet, de így nem fejezünk be könyvet, mert nem. Tudom, hogy trendi és mindenki ezt csinálja, de attól még gagyi, és virtuális pofon az íróknak. Nem az érdeklődésemet kelti fel a következő iránt, hanem az író megy össze a szememben.
És mindezek ellenére, ez egy igazi guilty pleasure könyv, amire felkészülök, hogy utálni fogom, forgatom is a szemeimet folyamatosan, de mégis könnyen csúszik, és észre se veszem, de már a második részt olvasom. Szóval lehetne sokkal rosszabb is… bár azért ne ez legyen egy író célja.