„Csak nézd kicsit távolabbról ezt az egész világot: nem fog ám fennállni ki tudja, meddig! Azt mondják, egy napon majd kihuny a nap, és visszatér a teljes sötétség. Akkor meg minek gyilkolják egymást az emberek, amióta csak tart a történelem? Miért olyan fontos, hogy kié Kasmír, vagy ki birtokolja Hebronban a pátriárkák sírját? Ahelyett, hogy az almánkat az élet, vagy a tudás fájáról szakítottuk volna, a risesz fájának almájából ettünk, méghozzá nagy élvezettel. Így ért véget a paradicsom, és kezdődött ez a mostani pokol.”
3 hétig emésztettük egymást, én és a könyv. Nem (csak) azért, mert 860 oldal a terjedelme, hanem mert nem kifejezetten az a téma, stílus, amit úgy falna az ember. Voltak napok, amikor alig tudtam letenni, máskor meg nem szívesen vettem a kezembe. Mellette azonban nehéz volt bármi mást olvasni. Érzed a zsidó nép, a család szenvedését, átérzed azt, hogy amin átmentek, azt nem csak az adott generációk, hanem az utána következő generációk sora még vinni fogja magával, beivódott a génjeikbe. Közben mégis olyan akaraterőről, tenni vágyásról, változtatni akarásról tesznek tanúbizonyságot, hogy az irigylésre méltó. Alapvető igazsága az, hogy előre kell nézni, nem visszafele – így lehet túlélni mindent. És a tanulás mindennél fontosabb, mert ezt senki, semmi nem tudja elvenni tőlünk. Ha pedig semmi nem marad, a szörnyűségeken, nehézségeken a gyermeki képzelet csodavilága átsegít, és a család is ott van, ha szükség van rá. Ezért valójában ez a könyv tényleg egyszerre szól a szeretetről és a sötétségről.
A végére beette magát a könyv, Ámosz családja a bőröm alá, a szereplők szinte az életem részévé váltak, és most hiányoznak. Ámosz Oz a saját életén keresztül mutatja be a zsidó nép gyökérvesztését, majd új útra találását. Mindezt úgy, hogy átérzed a nép, és az ő fájdalmát, ugyanakkor tiszteled azért, mert nem esik abba a hibába, hogy csak a külvilágot hibáztatja, hanem bizonyos mértékű kritikával is szemléli népét. Közben pedig megismered, hogyan ébred írói öntudatra az író.
Vannak hibái a könyvnek, például van benne egy-két rész, ami szinte szó szerint megismétlődik, sokszor oldalakon keresztül sorol olyan neveket, akikről a korábbi oldalakon lehet, hogy olvastál már, mégis annyira sok van belőlük, hogy elveszel köztük; illetve elég sok az idegen szó, fogalom. Nehezen olvashatóvá teszi az is, hogy kevés a párbeszéd, inkább leíró jellegű, sokszor filozofikus. A stílusa azonban nagyon egyedi, szépséges, és a szereplők, a karakterek, Ámosz családja – nagyon különlegesek.
Nagyon érdekes volt olvasni a történelem ezen részletéről, amelyről amúgy az átlagembernek – szerintem legalábbis – elég kevés ismerete van. Kicsit talán segít eloszlatni bizonyos hiedelmeket, gondolatokat, és közben komoly irodalmi élményt ad. Szívvel ajánlom!