Hogyan ​gyógyítsuk a fanatikust 92% 57 csillagozás

Bár az aranyszájú Ámosz Oz nem a kedvenc íróm*, de azon kevés író közé tartozik, akinek irodalmi produktumait is élvezettel forgatom, és politikai megnyilatkozásai is mindig megfontolandónak bizonyulnak. Ebben a pöttynyi kötetben két esszét találunk a fanatizmusról, egy előadást az írásról, és egy grátisz 2005-ös interjút a szerzővel. Mindháromnak kincset ér minden szava, az első két tétel pedig… hát hadd ne mondjam, mennyire aktuális még mindig, már megint, csak épp Bin Ladent vagy a palesztin merénylőket kell behelyettesíteni valami másra. Elképesztően tömör, pontos, intelligens és provokatív szöveg jó adag vonnegut-i szarkazmussal tálalva – én a magam részéről csak azért nem idéztem ki az egészet, mert 1.) lusta vagyok 2.) már idéztek belőle előttem 3.) Oz a szövegben több helyütt is (különösen az utolsó riportban) azért vastagon ismétli önmagát, de ez alighanem egy ilyen műfaj – nem találhat ki magának folyton új igazságokat, csak hogy az olvasónak jó legyen. Ámosz Oz az a fajta gondolkodó, aki annyira szembemegy mindenfajta radikalizmussal, hogy az már önmagában radikalizmus-számba megy. Számára a tolerancia és az elfogadás nem pusztán erkölcsi kérdés, hanem az ideológiákon túlmutató kőkemény szükséglet – mert semmi sem biztosítja jobban úgy általában véve egy társadalom tagjainak túlélését, mint ha kompromisszumkész államban élnek, és országukat kompromisszumkész államok veszik körül. Ha valakinek akad egy-két szabad órája, ajánlom neki ezt a könyvet, igazi gyorstalpaló fundamentalizmus-témakörben. Ha van hibája, az az, hogy (attól tartok) fanatikust pont nem lehet gyógyítani vele. Bár próbálkozni azért lehet.

* Bár a Szeretetről, sötétségről sok kedvenc könyvem közül az egyik. Alighanem egyike a legjobb önéletírásoknak, és egyben a korai Izrael állam legpontosabb irodalmi ábrázolása is.

Gyorsan olvasható, éleslátó esszék (meg egy interjú). Valóban mindig a józanul gondolkodó és a kompromisszumkész ember talál megoldást (a fanatikussal szemben), nem csak a közel-keleti-, hanem bármilyen hétköznapi konfliktusra is. A humor kulcsfontosságára pedig rácsodálkoztam: az általam ismert emberek közül is azok a legnyitottabbak, és állnak legmesszebb a fanatizálódástól, akiknek jó humora van. Talán mert a humor alapfeltétele az önkritikának is. Csak azt nem tudom, hogyan szeretné a humort tanítani. Úgy gondolom, ez velünk született érzék: vagy megvan, vagy nincs. Neveléssel, jó példával nyilván lehet fejleszteni, de főként gyerekkorban, mikor az ember erre fogékony. Ehhez ugyebár többé-kevésbé normális családi környezet, és persze némi humorérzékkel rendelkező szülő szükséges. Az árván, elhagyottan, intézetben, pláne utcán nevelkedett gyerekeknek nincs lehetőségük erre. Márpedig egy folyton háborúban álló térségben sajnos nagyon sok az árva. Valamint a bevándorlók gettóiban nyomorgó, beszűkült tanulási- és munkalehetőséggel rendelkező, sokadik generációs gyerekek családjait sem nevezném ideálisnak. Az ilyen körülmények között felnőtt, már fanatizálódott emberen szerintem ezzel sajnos nem lehet segíteni.

Időről időre belefutok egy-egy riportműsorba, ami a Közel-Kelettel foglalkozik, és mindig nagyon koncentrálok a hallottakra abban a reményben, hogy hátha majd most, ettől a szakértőtől legalább azt megtudom, kik is a szereplői ezeknek a konfliktusoknak, majd csalódottan állapítom meg, hogy én ehhez túl kevés vagyok. Most viszont örömmel tapasztaltam, hogy nem velem van a baj. Már az első oldalakon éreztem, hogy ezt végre érteni fogom. Igaz, a könyv nem tárgyalja teljes részletességgel a témát, „csak” az izraeli-palesztin ellentétet, de akkor is vannak már fehéredő foltok. A könyv két esszét, egy előadást és egy riportot tartalmaz, így elég sok átfedés van mondanivalóban, de ez engem nem zavart.
A könyv eredeti megjelenése óta lassan húsz év telt el. Nem követem napi szinten a híreket, de most szétnéztem neten, és azt látom, semmivel sem jutottak közelebb a megoldáshoz. Lehet, hogy Isten fiai tényleg legyőzték Őt?

Méretétől függetlenül, ver mellkason.

Bámulatosan gördülékeny és egyben letisztult íráskészség, de az esszé strukturális kívánalmainak azért nem igazán felel meg.
–
Két lábjegyzet még:

1. Tartalmilag egyébként akut idealizmus, mégha én személy szerint egyébként – csakhogy az Oz által óhajtott humorérzéket felvillanstam: – fanatikusan támogatnám is. A világ nem erre tart.

2. A kötet szempontjából a harmadik beszélyt (Titkos örömök) jobb lett volna kihagyni, egyetlen fél-egyoldalas, önmagában jelentős gondolatfutamát ("kék és fekete toll – az írói szerepekről") pedig beilleszteni az első kettő valamelyikébe. Ebben a formájában az egész nem más, mint szövegpanelek ismétlése, redundáns darab (tényleg az: tessék csak elolvasni).

Beléptem a Teáskanál Rendbe.

Ahogy azt már az Elherdált országnál kihangsúlyoztam, nagyon fontosnak tartom a józan ész megnyilvánulását. Meggyőződésem, hogy csakis azzal tarthatjuk féken a fanatizmust. Ámosz Oz rövidke könyve kötelező olvasmány mindazok számára, akik szeretnének más-más szemszögből megvizsgálni egyértelműnek látszó jelenségeket. A varázsa abban rejlik, hogy elég egyszerű példákkal támasztja alá nézeteit, és szándékosan – ez ki is van mondva a könyvben – ellentmondásba kerül saját magával, s kis híján fanatizmust teremt. A kulcsszó: humorérzék.

Egyértelműnek kellett volna lennie számomra, de csak most esett le, hogy ismerek ugyan fanatikusokat, de tényleg, egyiküknek sincs humorérzéke. Jobban mondva csak szarkazmust és cinizmust tudnak használni, de még azokat sem frappánsan. Oz remekül fogalmazza meg a fanatikus definícióit, és rámutat, hogy mikortól számít valaki annak: ha egy ideológiához nem józan következtetések után vonzódunk, hanem rajongásunkat az érzelmeink táplálják. A józan eszű ember meggyőzhető, de egy érzelmektől elvakult alakkal nehéz bármit is kezdeni. Magát az írót is árulónak titulálták saját népéből többen is, amiért nem az „izraeli érdek” mellett állt ki. A könyv pont arról szól, hogy nincs olyan, hogy izraeli érdek, sem pakisztáni, sem arab, sem más népi érdek. Ahogy nem a jó és rossz harcol, hanem a jó és a jó, mindketten gonosz eszközökkel.

Ezen szavak pedig egy ex-fanatikus szájából – tollából – még hitelesebbnek hatnak.

Rövid könyv, rövid értékelés:
Jó és jó között – Nagyon jó!
Hogyan gyógyítsuk a fanatikust – Még jobb!
Titkos örömök – Az írásról szól.

Briliáns, hogy egy ilyen vékonyka, kis könyvben mennyi jó gondolat elfér! Ezt mindenkinek el kéne olvasnia egyszer, pláne, hogy tényleg mindenki baromi nagy szakértője nálunk a palesztin-izraeli kérdésnek… (Milyen alapon?! De hiszen még a saját történelmünkkel sem tudtunk tisztességesen szembenézni!…)
Aki a Popper Péter-féle sztorizgató bölcselkedést szereti, annak is érdekes olvasnivaló lehet.
Egyébként pedig néhány fontos kulcsszó: önkritika, önreflexió, empátia, képzelőerő, humorérzék!!!

„Ámosz Oz az értelem hangja, mely kihallatszik a zűrzavarból, a mai konfliktusokat övező világretorika hazug, hisztérikus gagyogásából.”
(Nadine Gordimer előszava)

A könyv véletlenül került a polcomra, nem én választottam, hanem ő választott engem(?). Kb. 1 évig várt ott ezért haragszom is magamra, hogy levegyem onnan és elolvassam.
Engem lenyűgözött az író műveltsége, tudása. Ez az apró könyv több mondanivalóval rendelkezik, mint kódex méretű társai.
Olyan szemüvegen át kínál betekintést az izraeli-palesztin konfliktus világába, melybe még nem sokan néztünk. Lehetőséget ad más szemszögből megvizsgálni a dolgokat, hiszen nem minden fekete és fehér. Oz szerint:
"Nem a jó és a gonosz közti küzdelem, sokkal inkább tragédia, a szó ősi és legpontosabb értelmében: a jó és a jó összecsapása;…

Habár úgy vélem én is, hogy „A humorérzék nagyszerű orvosság.” még sem gondolnám, hogy a fanatizmus ellenszere lenne.?!.
Ám az író tudása előtt meghajolva, elhiszem neki ezt is. ;)

Egyik kedvenc gondolatom a könyvből:
„se a férfi, se a nő nem sziget, mind egy félszigetet alkotunk, amely egyszerre tartozik a kontinenshez és az óceánhoz – fele kötődik a családhoz, barátokhoz, kultúrához hagyományhoz, hazához, nemzethez, nemhez, nyelvhez és sok más dologhoz, a másik fele viszont egyedül akar maradni és az óceánt nézni. Szerintem jogunk van félszigetnek maradni. ”

Nagyszerű könyv, aminek olvasása után egészen új megvilágításban látom a palesztin-izraeli, illetve az egész arab-izraeli konfliktust, amit eddig leginkább csak arab oldalról ismertem. A kompromisszumra való törekvésben pedig teljes mértékben igazat kell adjak az írónak, két különböző kultúra békés együttélése csak ezen az elven valósulhat meg. Ehhez példának vehetem akár a saját életem is: arab-magyar házasság.

Ez a rövidke könyv nagyon sok érdekes gondolatot tartalmaz. Ajánlott azoknak, akik hallottak már a palesztin-izraeli konfliktusról, mert jobban meg fogják érteni, hogy mi folyik a Közel-Keleten. Többféle tálalásban találkoztam már a témával, most megismertem a békepárti álláspontot is, és közel áll hozzám. Sajnálom, hogy ma sem jutottunk el addig, amit Oz békekompromisszumnak nevez. A fanatikusok „gyógyítására” szánt irodalmi álláspontot kicsit naivnak találom, de a humorérzékről, a félsziget-jellegről és a másik elképzeléséről szóló gondolatai nagyon tetszettek. Szerintem ez nemcsak a fanatikusoknak segítene jobb emberré válni, hanem mindenkinek. A könyv lényege az első két esszé, az előadásban és az interjúban már csak saját magát ismétli, ezért vontam le egy csillagot.