A ​mi holokausztunk 18 csillagozás

Amir Gutfreund: A mi holokausztunk

„Tulajdonképpen ​miért akartak gázkamrába küldeni?”
Amir és Efi, a „két és feledik” holokauszt-túlélő nemzedék tagjai egy izraeli lakótelepen élnek, különlegesnél különlegesebb csodabogarak között. Csupa érthetetlen furcsaság veszi őket körül, csupa kérdés, amire szeretnének választ kapni. Például: Miért kiabálja ki az ablakán Adéla Grüner, hogy „Kálmán, vigéc, vigéc!”? Miért nevezik Gerson Klimát a saját fivérének, és miért vonul be időnként, önszántából a bolondokházába? Mi okozhatja Feige betegségét, és mi baja egyáltalán? Miért kérdezgeti a bolond Hirsch folyton-folyvást, hogy „Csak a szenteket vitték gázkamrába?”? És egyáltalán, mit takar az a szó, hogy „holokauszt”?
A gyerekek hiába kérdezősködnek, állandóan a hallgatás falába ütköznek, mert még „nem elég nagyok” hozzá, hogy az igazságot hallhassák. Így aztán kutatni kezdenek, könyvtárba járnak, trükkös kérdéseket eszelnek ki, hogy kiszedjék a bolondokból történeteiket, „Buchenwaldot játszanak”, vagyis koplalnak… (tovább)

Eredeti cím: Ha-soa selanu

>!
Európa, Budapest, 2013
588 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630795913 · Fordította: Rajki András

Kedvencelte 3

Most olvassa 1

Várólistára tette 28

Kívánságlistára tette 27


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Amir Gutfreund: A mi holokausztunk

Gutfreund egy abszolut új színnel jelenik meg a gazdag holokauszt-irodalomban. Ötletének lényege, hogy nem a résztvevők, de még csak nem is az elkövetők szemével láttatja az eseményeket, hanem azokéval, akik nem tudnak róla semmit. Elbeszélőnk (aki szintén Gutfreund) két és feledik generációs holokauszt-túlélőként csak annyit lát, hogy nagyszüleinek generációja hemzseg a különcöktől, mi több, a közveszélyes bolondoktól, és egyre inkább eluralkodik rajta a megértés vágya.

Megrázó holokauszt-könyvet írni nem nagy művészet – a puszta események felsorolása is elég ahhoz, hogy belehergelődjön egy minimális empátiával rendelkező olvasó. Eseményeket bőven sorol fel Gutfreund is, de annyiban többet nyújt, hogy a lelkekre gyakorolt hatásra helyezi a hangsúlyt. A teafiltereket tizedszer is felhasználó nagypapa, a magát saját testvérével azonosító szerelő és az örökké egy mondatot ordítozó egykori templomszolga önmagukban komikus figurák, és alkalmat szolgáltatnak az író humorának megcsillogtatására – de ahogy az elbeszélő egyre inkább belemélyed saját soa-kutatásaiba, ez a humor elillan a könyvből, és a hóbortok-őrületek mögött felbukkannak azok a tragédiák, amiket józan értelemmel felfogni sem lehet.

A mi holokausztunk tulajdonképpen ezt feszegeti: lehetséges-e megérteni mindezt. Főhőse sok érzelmi átalakuláson átmegy, amíg képes egyáltalán levonni valamiféle konklúziót. A szánalom, a dühödt bosszúvágy, a tehetetlenség és a büszkeség stációit is átéli, ahogy az olvasó is, mert Gutfreund jól zongorázik az érzelmeken. A könyv igazi erejét viszont az adja, amiért aktuális, amiért a jelennek szól: mert kimondja, hogy a holokausztot „hétköznapi emberek hajtották végre, és hétköznapi emberek voltak az áldozatai.” És mint ilyen, akár meg is ismétlődhet.

>!
dianna76 P
Amir Gutfreund: A mi holokausztunk

Kicsit megijesztett ez a regény, mert amikor elkezdtem olvasni, azt éreztem, hogy nem olyan, mint amit vártam. Elég döcögősen haladtam, ami talán a szakaszolásoknak is köszönhető, mely szerint kevés időm volt egy-egy alkalommal olvasni belőle. így nem sikerült igazán ráhangolódnom.
Eleinte csak egy-egy elhintett szó, mondat sejteti a holokauszt borzalmait. A két gyermek főszereplő hiába kérdez, a felnőttek hallgatásba burkolóznak. Persze ez érthető. Mindenki igyekezett jó mélyre elásni magában a múltat. Aztán egyszer csak megnyílik az emlékezés csapja, s hol Jozef nagypapa, hol az apa, vagy éppen a szomszéd, a boltos, az utcabeli kezd el mesélni. Onnantól képtelen voltam letenni a könyvet. Két napig (míg be nem fejeztem) nem is olvastam itthon semmi mást, csak ezt a regényt, hogy legyen elég időm rá, hogy belefeledkezhessek, hogy ott lehessek a történelemben, és átérezhessem a történteket.
Minden visszaemlékezővel más-más helyszínre kalauzol bennünket Amir Gutfreund, de a borzalmak, a fájdalmak nem változnak. Megemlítődik Łódź is és vele együtt Rumkowski, akivel már volt szerencsém találkozni ebben a történelmi regényben. Bevallom, habár sok könyvet olvastam már a témában, nem rémlik a Lebensborn projekt. Elborzadtam rajta, de ennek ellenére utána nézek részleteiben.
A történet vége felé, visszatérve a jelenbe, Amirral együtt, mi is kapunk egy pofont.
Elgondolkodtató ez a regény, s nem csak a holokauszt miatt. Hanem amiatt is, hogy vajon okos dolog e felnyitni ama titkos ládát? Ahogy azon is elgondolkodik az ember, amit Amir is megkérdezett édesapjától „- Apa, hogy lehet az, hogy ezek után ilyen normális lettél?”

{ Láttam meggyilkolt rabbikat heverni a földön, és megkérdeztem apámat: „Apa, mondd meg, mi ez? Rabbik… miért? Hol vannak ők, és hol vagyunk mi…?” Erre apám valami ilyesmit válaszolt: „A bűnök miatt van. Amiatt, amik történtek… Emiatt Izrael népe bűnhődik…” , és így tovább. Mire én: „Igen, csakhogy gyerekek is vannak itt. A gyerekek miért?” Ekkor apám sírva fakadt. Mit is mondhatott volna? }

Fájó, nagyon fájó, hogy, ahogy a regényben is írták, nem bűnhődtek kellőképpen a bűnösök!

>!
Kek P
Amir Gutfreund: A mi holokausztunk

Nem írtam meg rögtön az értékelést, mert fogalmazgattam csak, hogyan is kellene, igazul és jól. Aztán elmaradt. Pedig kedvencemmé lett, mire a végére értem. Hogy hogyan is kellene – hányféle ezer módon gondolnak ma is az emberek a holokausztra. És kis hazánkban is, ahol az én korosztályom már kapásból az üldözött, elhurcolt zsidók mellé állna a szívszorító könyvek és filmek hatására, hányan tudják vajon, hogy az ő szüleik, nagyszüleik nem a zsidókat kilakoltatók, feljelentők között voltak-e. Hol álltak, mit tettek vagy nem tettek meg akkor?
Nehezen indult számomra ez a könyv, mert bár a zsidó kifejezések jelentését korábbi olvasmányaimból ismertem, mégis csak úgy elő-előjöttek a szövegben minden lábjegyzetelés nélkül, s én azon töprengtem, hogy ezt egy mai fiatal mennyire képes így megérteni. A mi alatt holmi kósza vággyal azt is reméltem, hogy minket egyszerű – nem zsidó – olvasókat is ért. És bizony csalódtam e kezdeti, kimondatlan elvárásomban, mert egy zsidó szubkultúrába csöppent bele, belülről láttat mindent, még ha segít is azonosulni a megfigyelői státusszal a mesélő gyermeki értetlensége. Aztán, ahogy az ő évei szaporodnak, nyerünk mi is egyre több bepillantást és értünk meg dolgokat. Jönnek az egyéni életutak és a cédulás jegyzetek, az általánosított sztereotípiák és a tényadatok. Aztán az érintettséget, hozzáállást megváltoztató fordulatok. Isten büntetése és az igaz zsidó kérdésköre. Az áldozat fogalma és a kollektív bűnösség. Majd egy érdeklődő német…
Fontos ez a könyv, mert nem egy vagy pár ember konkrét, valós élettörténete, hanem általánosított, minden fajsúlyos, témába vágó problémakört feldolgozni akaró sűrített fikció.
Keret. És a végére minket is érint. Hogy hogyan vélekedünk róla.
Legközelebb, ha olvasom, talán sokkal jobban figyelek majd a megítélésbeli változásokra.


Népszerű idézetek

>!
Kek P

– Józef nagypapa, a zsiráf kóser állat?

39. oldal

>!
ppeva P

Ha fájt a feje, és egy Acamol tablettára volt szüksége, átment teázni a szomszédhoz. Terefere közben hirtelen megkérdezte: – Nincs véletlenül egy Acamolod? – Így hozzájutott az áhított gyógyszerhez, ráadásul még egy pohár vizet is kapott – ingyen.

162. oldal

4 hozzászólás
>!
eperturmix

A családban általában szerettek fényképezőgép elé állni. A rokonok, a barátok, az ismerősök is – minden aki onnan visszatért. A holokauszt után olyan fontos lett, hogy valaki megörökítse őket, mint a levegő, az étel vagy a jó egészség. Azt akarták, hogy életük minden eseményét lekapja valaki. Kézzelfogható bizonyítékot szerettek volna arról, hogy léteznek. Hogy valóságosak. Hogy létezésükre tudományos bizonyíték van.

29. oldal

>!
Kek P

     Nagyapának hívtuk – Lolek nagyapának – ama szerep-összevonási gyakorlat okán, amit első generációs holokauszt-túlélő szüleink fejlesztettek ki. Mivel nem maradtak se testvéreik, se szüleik, se bácsikáik vagy nénikéik, letettek arról, hogy pontosan fogalmazzanak. Ha valaki a családban a szüleim nemzedékéhez tartozott, egyszerűen „bácsi” vagy „néni” volt, a gyerekeik pedig az unokatestvéreink.

8-9. oldal

>!
eperturmix

Írom a tanúvallomásokat, egyiket a másik után. Sokszor gondban vagyok. Ellentmondást találok valahol, másnap visszamegyek az öreghez, még egyszer rákérdezek, és ő egészen mást mond. Megtörtént, vagy sem? És ha igen, mikor? Minden elmúló nappal valami elvész. Az emlékezet olyan, mint a régi vakolat – ha az ember hozzáér, a földre hullik.

477. oldal

>!
eperturmix

Pompásan működött a hallgatás ösztöne, ha valki olyan dolgokon ment át, mint ők.

106. oldal

>!
ppeva P

[Számoltam, és ez volt a hetedik alkalom, hogy megmenekültél, és így én megszülethettem. Hála a találékonyságodnak, hála a szerencsédnek, hála apádnak, hála anyádnak. Minden alkalommal, amikor megmenekültél, egyben engem is megmentettél. Könnyen születtem, normális gyerek lettem, akkor még nem értettem, amit most már értek – azt, hogy mekkora csoda, hogy egyáltalán létezem. Itt vagyok, hála mindannak, ami veled történt, és ami nem történt meg. Másokkal igen: ezeknek a gyerekei ma nem léteznek, ők nem születhettek meg. Ámbár néha érzem őket. Itt vannak a levegőben körülöttem, főleg a zsidó ünnepnapokon és a nagy összejövetelek idején. Amikor körülnézek, és látok egy idősebb férfit, aki nem tartotta a gyerekét magasra a háta mögött három órán át, akinek a gyerekét nem mentette meg egy jókor jött parancs az agyonlövetéstől, vagy egy jól időzített zűrzavar attól, hogy egy német korbácsa elválassza az anyjától.]

447-448. oldal

>!
Kek P

Mendel bácsi csak állt. A kísértés úgy vette körül, akár egy imasál.

42. oldal

>!
Kek P

A hosszú asztalra hívogatóan ki volt rakva a sok harapnivaló, de a vendégek csak óvatosan közelítették meg. Ki tudja, a bűn mindenütt ott leselkedhet.

41. oldal

>!
eperturmix

És Adler tanítgatni kezdett. Elmagyarázta, hogy a múltat el kell felejteni. Az emlékek -tiltott zóna. Ehelyett a jövőre kell gondolni, arra amit elraboltak tőlem. Hogy merészelték? Haraggal kell gondolni azokra, akik ilyesmire vetemedtek. Pontosan le kellett írnom neki, hogy milyen jövőt terveztem, és rázni kellett az öklömet a rémes valóság láttán. Az elméletét ketten gyakoroltuk. Elképzeltük a jövőt, aztán dühöngtünk, mint a ketrecbe zárt oroszlánok, persze csak magunkban. Adler már-már fanatikusan lelkesedett az elméletéért. Éljen a jövő! Le a múlttal!

379. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről
Ámosz Oz: Fekete doboz
David Grossman: A világ végére
Dorit Rabinjan: Lakodalmaink
Pearl Abraham: A rabbi lánya
Aharon Appelfeld: Egy élet története
Ram Oren: Gertruda esküje
Uri Orlev: Sziget a romok között
Grigorij Kanovics: Gyertyák a szélben
Mordechai Schoenfeld: A fekete narancs