Haramia 26 csillagozás

Ambrus Attila: Haramia

A ​Viszkis rabló visszatért.

A legenda tovább él – igaz, már csak a képzeletben.

Ambrus Attila első regénye alighanem zavarba ejti az olvasót. Valóság és fantázia keveredik benne megannyi izgalommal, akcióval, váratlan fordulattal. A nyers, szókimondó stílusban megírt cselekményben megelevenednek bankrablások, a császári élethez tartozó hódítások, a szegény, kilátástalan gyerekkor emlékei, no meg a börtönben átélt, kitörölhetetlen napok. A főhős valóságos haramiává válik, mert újra rabol, sőt gyilkol is, miközben szerelemre és talán normális életre vágyik. A Viszkis rabló visszatér, de most nem elégszik meg a kisebb zsákmánnyal. A Magyar Nemzeti Bank páncélautóját veszi célba: megtervezi, előkészíti és csatlósaival bele is vág az évtized balhéjába.

Ambrus Attiláért egykor a fél ország rajongott, s mindenki azért szurkolt, hogy ne kerüljön rendőrkézre. Az általa kreált főszereplő talán kevésbé lesz szimpatikus, mint a Viszkis a valóságban, de hatással lesz… (tovább)

>!
Alexandra, Pécs, 2015
344 oldal · ISBN: 9786155104718
>!
Art Nouveau, Pécs, 2015
344 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155104572

Kedvencelte 3

Most olvassa 4

Várólistára tette 16

Kívánságlistára tette 14


Kiemelt értékelések

Riam>!
Ambrus Attila: Haramia

Úgy tűnik az én tisztem az első szöveges értékelés megírása. Meglehetősen hálátlan feladat.
Az írót senkinek sem kell bemutatnom, a ’90-es évek híres, hírhedt bankrablója, akiért a fél ország drukkolt, hogy megússza. Megtestesítette mindazt, amire a kisember vágyott, de gyávaságból, erkölcsösségből, vagy isten tudja milyen oknál fogva, nem volt bátorsága megtenni. Szerencse, hogy viszonylag kevesen gondolják úgy, hogy a bankrablás decens megélhetési forma.
Hogy a könyvről is szóljak néhány szót. Amióta hallottam róla, érdekelt, hogy mi mondanivalója lehet egy celebként imádott bankrablónak. Így kapva kaptam az alkalmon, és ha már kicsiny városunkban járt, meglátogattam a standját. Érdekes élmény az íróval találkozni és beszélgetni. Én gyerekfejjel kísértem végig a Viszkis rabló történetét, és a szerzőt én mindig valami ijesztő meláknak képzeltem. Ehhez képest egy közvetlen, jó humorú emberrel találkoztam. (Mellesleg tényleg szép kerámiákat készít) A könyv megvételekor elmondta, hogy 40% önéletrajz 60% fikció a történet. Nekem csak annyi kérdésem lenne, hogy abból hatvanból mennyi vágyálom, és mennyi teljesült azóta?
A fikció és a valóságos történetek keveredése nagyon jót tett a cselekményvezetésnek, elvégre az olvasók nagy átlaga nem csak arra kíváncsi, hogy mi lesz a sztori vége, de arra is, hogy mi motiválta, mi hajtotta előre a „Viszkis rablót”. Így az önéletrajz nem vált szárazzá, a fikciós részét pedig sokan vissza tudják csatolni korábbi valós eseményekhez, így vált életszagúvá.
Brutális és dühös könyv ez. Brutális, mert egy olyan embert mutat be, akinek már minden mindegy, csak legyen pénze, aki teljesen elvesztette a gátlásait, és a cselekmény híven tükrözi ezt a lelkivilágot. Dühös, szinte az olvasót arculcsapják a betűk. Nem tudom, hogy cél vagy eszköz volt a regény megírása, de a regény exviszkiséből árad a harag. Sok minden, és sok mindenki iránt. Leginkább a világ azon nagyon is általánosan elterjedt igazságtalansága iránt, hogy a szegények többnyire szegények maradnak, a gazdagok pedig tovább gazdagszanak, és nagyon kevés lehetőség van arra, hogy lentről fel jusson valaki.
Tulajdonképpen ezen alaptézis mentén vált ő a gonosz bankrablóból, Robin Hoodá. Hiszen ki merte, és ki meri mondani frankón, bárkinek, hogy mi a nagy baj a világgal. És mindenki bólogat. Csak az már elveszik a múlt ködében, hogy a drága autókon, nyaralásokon, és csajokon kívül, bármi egyébre – mondjuk úgy, hogy a társadalom épülésére és szépülésére – költött volna. Igaz, nem is kérte, hogy néphős legyen.
A könyv elolvasása után nagyon erős kettősséget érzek. A fülszöveg igazán találó, tényleg nehéz eldönteni, hogy szeressem vagy utáljam a főhőst. Az utálat talán nem is megfelelő szó, inkább azt mondanám, hogy taszít, és elborzaszt, ugyanakkor látom az emberi oldalát, vagyis azt, hogyan juthat valaki odáig, hogy egy jobb autó, egy szebb ház érdekében rablásra adja a fejét. Amikor nap nap után bemegy dolgozni, és a mókuskerékben hiába örlődik, a tisztességes munkájából befolyó pénz hó végén már nincs sehol. Mindeközben a médiában mást sem lát, csak hogy ki hány milliót kaszált, mekkora medencés háza van… És mélységesen igaza van a szerzőnek: pénzből nincsen olyan, hogy elég.
Hogy miért csak négy csillag. A történet jó, bár egyértelműen látszik, hogy első könyvről van szó. Hitelessé tette az a nyelvezet, és stílus, ami jellemezheti az alvilági létet, vagy legalábbis mi földi halandók így gondoljuk. :) A szerkesztő legyen egy kicsit szigorúbb a marcona haramiával, mert vannak benne ismétlések, meg apróbb nyelvtani hibák. Nem egy szépirodalmi alkotás, de nem is ez a célja. Olvasmányos, érdekes, legalábbis első olvasatra. Most még nem igazán tudom eldönteni, hogy azért, mert maga a Viszkis személye érdekelt, vagy azért, mert a történet tényleg jó, a kivitelzés még nem tökéletes, de majd a következőnél.

2 hozzászólás
anglee>!
Ambrus Attila: Haramia

Élénk fantáziája van a fickónak az egyszer biztos!
Nagyon izgalmas könyv, zabáltam az oldalakat, két szuszra sikerült is kivégezni, nagyjából hat óra alatt. Ez jelent valamit.
Élvezetes volt minden pillanata, olyan igazi „magyar kaland”!
Olvasnék még tőle szívesen!
…és azért titokban örülök, hogy nem valósultak meg a könyvben leírtak, csalódás lenne spoiler, de azért igazi akció az egész! Regénynek szuper volt!

>!
Art Nouveau, Pécs, 2015
344 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155104572
jagoka1984>!
Ambrus Attila: Haramia

Meglehetősen nehéz volt eldönteni egy két dologról, hogy mennyi az igazságtartalma, és honnan kezdődik a fantázia szüleménye. Ennek ellenére számomra érdekes olvasmány volt. Megérte elolvasni.

Jackie_Brown>!
Ambrus Attila: Haramia

Nem egy lányregény. Néhol giccses, néhol ijesztő. Egyenesen az arcomba tolja a mai világ mocskát. Nem akarok ilyen világban élni….

1 hozzászólás
Effi89>!
Ambrus Attila: Haramia

Élveztem ezt a könyvet. Mondjuk én eleve az Ambrus-szimpatizánsok közé tartozom, így nem voltak bennem negatív előítéletek. A valós életéből vett részek jobban tetszettek, a Kőkemény magyar mocsok. A fiktív történet érdekes volt, akadtak benne elgondolkodtató felvetések.

Ciklon>!
Ambrus Attila: Haramia

Ezt az interjút a könyv megjelenése alkalmából készítettem. Remélem, találtok benne érdekességeket. :-)

„Itthon továbbra is a depresszió, az irigység, az ostobaság az, ami uralja és irányítja a társadalmat.”

2015. november 24-én egy új könyv jelent meg a könyvesboltokban, mely azóta is lázban tartja a közönséget. A dedikáláson hosszú sorok kígyóztak, és azóta is sokan keresik, sokan szeretnék elolvasni ezt, hiszen egy olyan ember írta, aki nem egy hétköznapi figura. Egy olyan ember, akinek a polgári neve hallatán talán már nem mindenkinek ugrik be azonnal, hogy miről is volt ő híres, de a becenevét hallva mindenkinek eszébe jut, sőt, még azok is tudják, ki ő, akik gyerekek voltak az ő aktív működésének idején. Ambrus Attiláról, azaz a „Viszkis rabló”-ról van szó. Két hete jelent meg Ambrus Attila könyve, a Haramia, ennek kapcsán beszélgettem vele. Mivel kiderült, hogy ugyanabban az évben születtünk, a tegeződés mellett döntöttünk. Attila azt mondta, az egy jó évjárat volt. :-)

– Bevallom, nagyon kíváncsi voltam rád. Az ember nem minden nap találkozik egy olyan emberrel, mint te, aki a nép körében modern kori Rózsa Sándorként híresültél el, s akiért – mondhatjuk nyugodtan – majdnem az ország egésze szurkolt. Rád nem vonatkozik a 15 perc hírnév, hiszen máig emlékeznek a Viszkisre az emberek, pedig 13 évet töltöttél börtönben, s már 3 éve szabad vagy. Tegnap éjjel olvastam el a regényedet, este kinyitottam, és le sem tudtam tenni, amíg a végére nem értem. Kíváncsi voltam arra, hogy vajon téged látlak-e, vagy egy regény képzeletbeli szereplőjét. Megismerem-e vajon a valódi Ambrus Attilát a könyvből, aki mindig kikukucskál a sorok közül. Furcsa volt ez a főhős. Az első néhány oldal után azt éreztem, hogy noha én anno bírtam ezt az embert, most valahogy nem bírom. Aztán ahogy tovább olvastam, megint változott valami, és azt éreztem, mégis bírom. Még tovább haladva azt gondoltam, ez egy jó fej fickó. A végén pedig csak annyit mondtam: nekem ezt az embert meg kell ismernem.

– Ez nagyon jól esik. Remélem, hogy őszintén így is gondolod. Fontos az őszinteség, mert nagyon sokan az őszinteség hiányában szenvedünk, és ez probléma.

– A könyv elolvasása után sokáig azon gondolkodtam, hogy mit is kérdezzek. Mert annyi mindent kérdeznék, de ez 15 percbe nem fér bele. Ami leginkább foglalkoztat, hogy a főhősből mennyi a valódi Ambrus Attila? Érdekel-e téged, hogy sokan azt fogják gondolni, ez a fickó megint készül valamire?

– Pont ez a csel benne, hogy egyfajta lebegtetés is van ebben a történetben. De nem szabad párhuzamot vonni. Próbáltam megbeszélni néhány barátommal is, de mindenkinek más volt az álláspontja. Azt viszont határozottan nyomatékosítani kell, hogy ez egy fikció, ne vegye senki komolyan, el kell vonatkoztatni. Nyilván rengeteg önéletrajzi adat van benne, amit megpróbáltam egyensúlyba hozni. Azt, hogy 50-50%, vagy 60-40%, ezt nagyon nehéz lenne dekára pontosan meghatározni. De összességében éppen ez a csel, hogy egy átlagember nyilván azt gondolja, ez a csávó nem változik, már megint a buki benne van, már megint akar ez valamit. Vagy azt gondolják sokan, hogy tulajdonképpen az egyik belső énemnek, egy korábban nem létező tulajdonságomnak a kibontakozása ez a regény, hiszen most már embert is ölök, végre ez is előjött. Valaki korábban azt kérdezte tőlem, hogy milyen embert ölni? Én azt mondtam, hogy ez alapból mindenkiben benne van.

– Én úgy tudom, hogy te nem öltél embert.

– Én nem öltem, de az elején eléggé elgondolkodtam – volt egy noteszem, ez nem fikció –, és bennem volt a bosszú érzése, mert én az egész világ ellen lázadtam, minden bajom volt, mindenki hibás volt, meg az elején az ember ostorozza a világot, miközben saját maga balgaságával kéne foglalkoznia, és saját magát kéne elfogadnia. De az elején, amikor a 17 évet betolják, akkor minden eszedbe jut, csak az nem, hogy ki rontotta el, csak azt látod, hogy mindenki ellened szövetkezett. Akkoriban voltak ilyen gondolataim, ezeket próbáltam megfogalmazni úgy, hogy ezek tulajdonképpen a régi sérelmek lezárásai lettek azáltal, hogy kiírtam magamból ezeket a frusztrációimat, kiírtam magamból ezeket a gondolatokat.

– Amikor megírtad, úgy érezted, mintha kinyitottál volna egy szelepet, és kiment volna belőled a feszültség, a düh?

– Nem azt mondom, hogy azokkal az emberekkel, akikkel találkoznék, akik keresztbe tettek nagyon csúnyán, nem lenne bennem ellenérzés, csak eljutottam oda, hogy most már le se köpném őket, mert a nyálamat se akarom bepiszkítani velük. és ami fontos, hogy már nem keresem a miértekre a válaszokat.

– Tehát a bosszú érzése már nem létezik számodra?

– Így van, az már eltűnt. Egyrészt elment azzal, hogy kiírtam, ehhez tudni kell, hogy már a 2000-es évek elejétől elkezdtem egy börtönnaplót írni. Ott volt néhány nagyon száraz, napi 2-3 mondatom, amiből ha nem is tudtam sokat táplálkozni, tulajdonképpen egyfajta mankó volt, hogy mik zajlottak akkor bennem, milyen gondolatok forogtak a fejemben. Mivel én nagyon sokat olvastam gyerekkoromban, ebből kifolyólag megpróbáltam a kettőt úgy összehozni – vagyis az életemet és ezt a fikciót –, hogy picit szórakoztató is legyen, amellett legyen benne egyfajta vadság, bizonyos értelemben közönségesség, ami nem feltétlenül vulgáris dolog, de ez a világ ilyen, ez erről szól. Hiába írom le rózsaszín csokorba belepakolva, nem lesz jó. Ez attól hiteles, hogy egy olyan világot mutat be, ahol ez a norma, ahol így beszélnek. Ha én másképpen írok, akkor onnantól kezdve nem vagyok hiteles, azt mondják, hogy egy műmájer lettem. Ez vagyok, ez az én világom.

– Volt néhány mellékszál a könyvedben, ami engem nagyon megfogott. Egy 60 éves hölgyről írtál, aki építette a házát, és amikor már mindennel kész volt, kirabolták. De ebből is felállt, majd egy éjjel a teraszán váratlanul meghalt. Ez is egy képzelt történet volt, vagy ez egy valódi, személyes élményed?

– Sajnos egy élményem. Amikor idős vagy…

– 60 évesen idős vagy?

– Nézd, a mai Magyarországon igen, hiszen most nem Japánról beszélünk, ahol a legmagasabb az átlagéletkor, hanem egy magyarországi viszonylatban egy leharcolt emberről, aki nagyon sokat dolgozott, apró pénzért, gombért.

– Te és én 48 évesek vagyunk. Mi öregnek számítunk?

– Nem, én sem érzem magam öregnek, de mi lehet, hogy szerencsés genetikával vagyunk megáldva, vagy az élet rajtunk nem úgy fogott, mint más emberen. De egy átlag 60 éves ember azért már elég keményen gyalogol befelé a koporsó felé. Hozzáteszem: sajnos!

– Érdekes volt nekem a könyvedben a nőkhöz való hozzáállásod. Miközben úgy tűnt, hogy keresed a szerelmet, vagy legalábbis próbálod megtalálni, mégis folyamatosan úgy nyilatkoztál a nőkről, hogy mindegyikük egy „pénzhajhász kurva”.

– Ha lecsupaszítjuk, akkor valóban ez jött le, és ezt nem is tagadom. A korábbi énemnek nagyon fontos állomásai voltak ezek a nők, és ott gyakorlatilag az jött le, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy nézel ki, hogy púpos vagy, hogy hiányzik az egyik lábad – néhányan biztos magukra fognak ismerni –, lényeg az, hogy tele legyél pénzzel. Elég sommás véleményem volt a nőkről, mert gyakorlatilag azt kaptam, amit adtam. Visszanyalt a fagylalt, amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten, ezeket kaptam vissza. Én tudatosan választottam ezt, mert én nem akartam szerelmes lenni, nem akartam családot, nem akartam gyereket, mert tudtam, hogy mi lesz a vége ennek a sztorinak. Vagy lelőnek, vagy sitt.

– Most mégis van párod.

– Igen. A feleségemet már régóta ismerem, ő sokkal fiatalabb nálam, még gyerek volt, amikor engem elfogtak. De a generációs különbségek és az ebből adódó eltérő életfelfogásunk ellenére úgy érzem, megtaláltam benne a jobbik énemet. És ez jó érzés.

– Én egy nagyon kemény társadalomkritikát is érzek a könyvedben.

– Csodálkozol? Rengeteg dologról nem írnak, mert többnyire bértollnokok vannak, akik rendelésre dolgoznak, vagy ennek az oldalnak, vagy a másiknak. Azt kell, hogy mondjam – és ezzel lehet, hogy nagyon sok embert megsértek – nagyon sok újságírónak nincs önálló gondolata. Azt írja le, amit a lapigazgató, főszerkesztő, rovatvezető vagy bárki más jóváhagy és engedélyez, mert ha esetleg mást ír le – hiszen leírhatna –, féltenie kell a munkáját, és ki van téve annak, hogy ha ő esetleg megpiszkálná a mélységet, akkor azt mondják, hogy holnap már nem kell bemennie dolgozni. És mivel van két vagy három gyereke, ezért megalkuszik. Sajnos ezért vagyunk opportunisták, ezért vagyunk gyávák.

– Amíg börtönben voltál, mennyire tudtad követni a magyarországi változásokat?

– Én naprakész voltam, egyrészt újságíró szakon végeztem – bár én ezt tücsökszarnak hívom, mert ez ugye nudli – másrészt napi 5-6 híradót megnéztem, tehát nekem fontos volt mind a külpolitika, mind a belpolitika, mind a gazdaság. Nekem olyan újságok jártak, hogy el se hinnéd. Figyelő, 168 óra és még sorolhatnám, mind a jobb, mind a bal oldal lapjai.

– Van politikai beállítottságod?

– Én azt gondolom, hogy józan gondolkodású ember vagyok, egyetlen politikai irányzathoz sem akarok tartozni, mert pont az a bajom, hogy aki elmegy politikusnak, az nem ért semmihez. Ha értene valamihez, akkor nem menne el politizálni. Nekem erről eléggé sommás a véleményem. Lehet, hogy emiatt kicsinálnak, de én ezt vállalom.

– Mi a véleményed a pénzről? A regényben központi szerepet játszik a pénz, mint a boldogság egyik alapja.

– A mai világban az érvényesüléshez pénz kell, hiszen a mindennapi életedhez számlákat kell fizetned, kaját, ruhát kell venned, ezt pedig nem adják ingyen. És még nem is milliókról beszélek, ezen a szinten még szó sincs gazdagságról. A mai sötét világban csak két dolog létezik, a pénz és a hatalom. Sajnos ez a kettő működteti a világot. Pénz nélkül egy senki vagy.

– És akit nem engednek elhelyezkedni, ellehetetlenítenek, éhbérért dolgozik, az mit csináljon? Menjen le az áruház melletti bankba? :-)

– Az a baj, hogy már ott sincs pénz, sajnos ott tartunk, hogy gyakorlatilag már őket sem érdemes kirabolni, mert lassan már minden csak virtuális. :-) Már a Nemzeti Bankban sincs arany, azt rebesgetik, régen eladták már azt is.

– Volt egyébként olyan terved „bankrabló korszakodban”, hogy kirabolod a Nemzeti Bank páncélautóját?

– Abszolút. Ezek mind régebbi dolgaim, azokból nem mindet, de nagyon sok akkori ötletet leírtam. Taktikailag, technikailag ehhez nagyon komoly háttérmunkára lett volna szükség. Ráadásul szerencse is kellett volna, hogy találjak egy olyan embert, aki ezeket az új páncélautókat fel tudja törni. Komoly lóvéknál már abban az időben is rendőrségi felvezetést adtak, tehát nem lett volna egyszerű. Nyilván, ha semmi nem számított volna, akkor meg lehetett volna csinálni. Kilősz néhány embert, és onnantól kezdve nincs kecmec, de én nem az az ember vagyok, illetve nem az voltam, és a jövőben sem szeretnék az lenni, aki a pénzért bármit megtesz. Vannak elveim. Bár tudom, ez most elég hülyén hangzik.

– Milyen a hétköznapi Ambrus Attila?

– Egy baromira szürke egér, aki reggel fölkel – most is hajnalban keltem – és teszi a dolgát. Leültem a büntetésemet, egy nyugdíjas bankrabló vagyok. Járom a saját utamat. Hétköznapi emberként élek, kerámiázni kezdtem, s az elkészült termékeimet árulom vásárokon. Sokan azt gondolták, hogy nem sokáig leszek kint, visszakerülök a börtönbe, ne nincsenek ilyen terveim, próbálok beilleszkedni, bár ez nem mindig könnyű.

– Nem unod a mostani önmagad?

– Néha unom. Előfordul, hogy alkotói válságba kerülök, de úgy vagyok vele, hogy mindig vannak újabb és újabb kihívások az életemben, és ha ezeket mindig abszolválom, akkor azt mondom, hogy helló, megvoltam.

– A kerámiázás biztos megélhetés?

– Nem. Ez egy holt szakma, ugyanolyan, mintha latint tanítanék.

– Mivel bankokat, postákat raboltál ki, sokan szurkoltak neked. Robin Hoodként, Rózsa Sándorként emlegettek. Fontos volt számodra, hogy ne magánemberektől, kisemberektől vedd el a pénzüket?

– Az elején ez nem fogalmazódott meg ilyen élesen bennem, hiszen nyilván bemehettem volna a Rózsadombon néhány villába, akik ugyan magánemberek, de azért el lehet azon gondolkodni, hogy a Rózsadombon kinek van tisztességes jövedelemből, munkából megszerzett háza, egymilliárdja. (Ezen is lehetne polemizálni.) Én azt gondolom, hogy ez egy véletlen volt, nem egy tudatos dolog, de azt gondoltam, ha egy bankból viszem el, az biztosítva van, és tulajdonképpen nem ér kár senkit. Nyilván ez önbecsapás, mert csak hiányzik a költségvetésükből. Két éle van ennek a dolognak, és én úgy voltam ezzel, hogy mivel nem bántottam senkit, ezért azt gondoltam, ez jár nekem. Mások is percenként kitolnak talicskával az országból X milliárdokat, mégsem történik semmi, nehogy már ez a kicsi számítson. A lelkiismeretemet tulajdonképpen ezzel nyugtattam.

– Eszedbe jutott-e, hogy a könyved akár példai is lehet hasonló elkeseredett emberek, fiatalok számára?

– Nem örülnék ennek. Nem a bűn reklámozása volt a célom a könyv megírásával, sőt, abban reménykedem, hogy néhány ember számára, ha elolvassa, inkább visszatartó erő lesz, mert ez egy félelmetes világ. Nem útmutatónak szántam. Sajnos a bűn, a bűnözés markáns része az életnek. Mégis azt gondolom, a példa inkább pozitív, hiszen látható, hogy fel lehet állni egy ilyen gödörből is, és ha én meg tudok állni a saját lábamon bűn elkövetése nélkül is, akkor más is képes erre. Fura, hogy én mondom ezt, de a bűnözők sztárolása hiba, és nem vagyok celeb sem, nekem van szakmám, amihez értek is.

– Igazságosnak érezted a kiszabott büntetésedet?

– Az én példám abból a szempontból érdekes, hogy velem is példát statuáltak. De tartok attól, hogy csak jogszolgáltatás van ebben az országban, igazságszolgáltatás nincs.

– Megmaradtak az akkori barátaid?

– Szerencsés vagyok, a 70-80%-uk megmaradt. A rokonok, ismerősök véleménye persze igen eltérő, néhányan úgy gondolják, szégyent hoztam rájuk, a másik fele pedig fasza gyereknek tart.

– Érzel emberekben előítéletet, amikor veled találkoznak?

– Hogyne. Sokakban. Az előítélet egy komoly társadalmi probléma.

– Tervezed-e a könyv folytatását, vagy másik regény megírását?

– Ha jó a könyv fogadtatása, elképzelhető, de a könyvírás számomra csak egy másodlagos tevékenység.

– Utolsó kérdésem: van bakancslistád? Mit szeretnél még megtenni az életben?

– Volt. De ha elmondanám, meg kellene, hogy öljelek…


Népszerű idézetek

Monette P>!

Elismerem, hogy van, amikor az ember besokall. Amikor elege lesz mindenből, és azt gondolja, mi a lófasznak felkelni holnap vagy holnapután, minden szar, és hogy soha nem lesz képes sikeres emberré válni.
De mindig van kiút. Kell találni kiutat. Új célt.
Vagy egyszerűen a régiért küzdeni.

jagoka1984>!

Frigyes sokat mesélt róla, részletesen beavatott Tom életébe, így pontosan tudtam, mit élt át évekkel ezelőtt, elveszítette az édesanyját. Néhány hónap alatt történt minden, a rák feltartóztathatatlanul gyűrte le az életvidám, erős asszonyt. Tom nehezen birkózott meg a drámával, nem találta a helyét és a lelki megnyugvást.

Steimetz>!

Kudarcot vallott átlagember.
Lehettem volna egy a sok közül. Aki reggel hatra bemegy a gyárba, tisztességgel végigmelózza a műszakot, vasakat pakol, esetleg esztergál vagy fatelepen dolgozik. Lehettem volna ilyen is.

330. oldal

Effi89>!

A sors nem mindig a barátod. Nagyon nem. Olykor kicsavarja a kezedből a töltőtollat, és átírja a forgatókönyvet. De nem úgy, ahogy szeretnéd. Sokszor gondolkodtam róla, hogy a sors keze miként éli meg, amikor az édes pillanatokat néhány tollvonással brutális drámává változtatja.

139. oldal

jagoka1984>!

Nem félek a haláltól.
Pedig néha ott lihegett a tarkómban bűzös leheletével. Például, amikor egyszer úgy fejen találtak koronggal egy hokimeccsen, hogy azonnal elájultam. Összecsuklottam, elvágódtam, aki látta, azt gondolta, ennek a csávónak annyi.

Godem>!

Szegénységből kitörni, az álmokat valóra váltani leginkább csak a mesebeli hősöknek sikerül. A való világ másról szól. Lemondásról, kiszolgáltatottságról, erkölcstelenségről.


Hasonló könyvek címkék alapján

Jurányi Zsolt: Az alvilág csapdájában
Szabó László: Kék fény
Tábori Zoltán: Nagyvadak
James Ellroy: Amerikai tabló
Eugène-François Vidocq: Vidocq
Lee Hays: Volt egyszer egy Amerika
Charles Dickens: Szép remények
Glen A. Larson – Roger Hill: Knight Rider – Kockázatos játék
Si Naj-An: Vízparti történet