Horgász ​a pácban 75% 18 csillagozás

– Jó napot, Baptiste! – köszönt a robusztusnak aligha mondható férfiú.
– Elnézést, Fléchard úr, én nem Baptiste vagyok, ha meg nem sértem, hanem Placide. Ez a nevem: Placide.
– Szememben az effajta részletkérdés nem bír különösebb jelentőséggel, de mivel ön szemlátomást ragaszkodik hozzá, hát nem bánom: jó napot, Auguste, hogy van?

Ki fia-borja is volt ez a Blaireau?
Senki meg nem tudta volna mondani.
Blaireau volt, azzal punktum.
Nem volt ő birtokos, sem tanyás gazda, se bérlő, se napszámos, se kereskedő, sem iparos, mint ahogy nem volt állami tisztviselő sem; egyáltalán, semmi nem volt; a nehezen beskatulyázható lényeknek ahhoz az osztályához tartozott, akik egyébként sem ragaszkodnak ahhoz, hogy a társadalmi sakktáblán egy eleve adott kockát jelöljenek ki a számukra.
Ezt a fölöttébb gyors felfogású, furfangos falusi bohémet a lakosság azzal gyanúsította, hogy büdzséjét (ha ugyan helyénvaló ily szót alkalmaznunk az ő esetében) olyan tranzakciók révén tartja egyensúlyban, melyek mások terményeinek és a környező idegen birtokok vadnyulainak, illetve halainak értékesítésén alapulnak, részint natúr állagú, részint megsütött portéka alakjában, mely sütés a környékbeli erdőkből diszkréten elemelt élő vagy holt faanyag fölhasználása útján megy nála végbe.

– Mondja, jóember, mivel foglalkozott az elítéltetése előtt?
Blaireau a legközömbösebb hangon válaszolt:
– Bütyköltem.
– Nos, hát akkor ezt fogja csinálni itt is, barátom. Egy börtönben mindig akad munka az ilyen bütykölök számára.
– Igenis, igazgató úr – bólintott Blaireau, akit Bluette úr szavai szemlátomást máris levettek a lábáról –, meglátja, meg lesz elégedve a bütykölésemmel.

Most délután öt óra van, s a hőmérő higanyszála belátta, hogy értelmesebb dolog tőle, ha végre alább adja.

Kínáljanak mennél több pezsgőt. Nekem csak úgy folyjék az a pezsgő ma! Hadd rúgjanak ki az urak a hámból. Be nem okvetlenül muszáj.

– Ööö… mit mond, mi lett?
– Neuraszténiás, báró úr. Az orvosok azt ajánlották, hogy tornásszam, méghozzá sokat, mentül többet, egyebet se csináljak, csak tornásszam. Egy-kett, egy-kett…
– Nem vitás, a torna kiváló dolog. Különösen neuratanázia ellen.

Először a házigazdákat vegyük szemügyre: Monsieur és Madame de Chaville-t. Mindketten derék, becsületes átlagemberek. Fő ismertetőjelük, hogy fölveti őket a pénz, pedig már épp eléggé fönt vannak.

Minthogy Placide, a hűséges, ám udvariatlan inas már kikottyantotta a szóban és most éppen baráti társaságában forgó fehérnép életkorát, semmi okunk arra, hogy emezt megpróbáljuk suba alá rejteni (egyébként sincs subánk): Arabella immár élete negyedik évtizedének is lassacskán a második harmadát fogja taposni.
Hogy látszik-e annyinak, amennyi? Jules Fléchard nem minden hév nélkül tagadja.
Vétek volna ellentmondanunk egy ily jóravaló fickónak; fogalmazzunk hát gálánsan így: legföljebb ha huszonnyolc évesnek látszik.
Sőt, hogy Jules kedvében járjunk, mondjuk inkább azt, hogy huszonnyolc tavaszt látott. (Ennyit még akkor is látott, ha az első ötöt nem volt kedve megnézni magának.)

A montpaillard-i börtönben a volt cipészek lábbeliket készítenek vagy javítanak, a volt asztalosok bútorokat állítanak elő, a volt csendőrök pedig önmagukat.
Egy időben még egy volt házmester is töltött itt némi időt: ő nyitotta-zárta a börtönkaput.
Sajnos, kevés finom érzés szorult bele, mint ahogy a legtöbb volt házmesterbe szintúgy: egy este e hálátlan egyén saját magának nyitotta ki a kaput, és annak ellenére elfelejtett visszatérni, hogy a kapu belső felén eltöltendő ideje még nem járt le egészen.

A volt börtönigazgató jelenleg a központi adminisztrációban dolgozik, ami csinoska jövedelemmel és – amit ki lehet heverni – kevés munkával jár.