Nem egyszerű dolog egy szakpszichológus könyvéről értékelést írni. Különösen azért, mert a személyes hangvételű értékelések híve vagyok, szeretem a kötetek által belőlem kiváltott érzéseket tolmácsolni, jelen könyv esetében viszont tartózkodnék a feltétel nélküli megnyílástól.
Az értékelésem megírásával megvártam az off online könyvbemutatót, ami hozzátett az olvasásélményhez, kiegészítette azt.
Almási Kitti legnagyobb erénye, hogy – saját elmondása szerint is – két lábbal áll a földön, józan, nem bocsátkozik tudományos magasságokba és egy csepp humorral igyekszik fűszerezni azt az információhalmazt, ami azt gondolom, hogy legtöbbünk esetében egy kijózanító pofon erejével bír.
A kötet témája az elvárások kérdésköre. Ez egy olyan téma (probléma?), amely azt gondolom, hogy kivétel nélkül mindenkit érint. Az életünk minden területén szembetaláljuk magunkat a nyomással, hogy feleljünk meg és ezeket a szegmenseket szépen sorra is veszi a szerző: család, párkapcsolat, munkahely és a fránya közösségi média. Rendkívül érdekes, hogy az esetek többségében megjelenik a Facebook, az Instagram, hangsúlyozva ezzel, hogy egy-egy médium milyen irreális elvárásokat támaszt velünk szemben az ott megjelenő posztok, kommentek útján. Ösztönös, de kifejezetten jó döntés volt olvasás közben megnézni a „The social dilemma” című dokumentumfilmet, amelyből a szerző maga is merített idézeteket. Megmosolyogtató, hogy a boldog, olykor már-már intim pillanatok kikerülhetnek a közösségi oldalakra, de ha valaki egy számára negatív eseményről posztol, az „nem való oda”. Nyilván. Nem illik bele az „itt mindenkinek tökéletes az élete” rózsaszín, könnyen szétpukkadó lufiba.
Sokunkban felmerülhet a kérdés, hogy biztosan minden rossz, amivel elvárás formájában szembesülünk? A válasz nem. Pontosan ez a legnehezebb feladat, hogy elhatároljuk egymástól a fárasztó, lehúzó külső elvárásokat, amik megbéklyóznak; a doppingoló hatású, a társadalmi együttéléshez/boldog párkapcsolathoz/sikeres munkához szükséges „szabályokat” és mindazt, ami belőlünk fakad – ami szintén lehet irreális vagy ösztönző hatású elvárás.
Személyes érintettségem okán a szülői elvárások c. témakör gondolkodtatott el a leginkább. Roppant keményen, ámde hatásosan szemlélteti Almási Kitti a problémát: hol húzódik a határ a szülői elvárások és aközött, hogy a felmenők segítenek a gyermeknek, hogy a maga legjobb verziója legyen. Honnan beszélhetünk arról, hogy a gyermek szerepe a szülői ambíciók beteljesítése vagy az ösztönzőnek szánt „bezzeg a Mariska mindenből ötöst kapott/férjhez ment/gyereket szült/magas pozícióban dolgozik” megnyomorítja a gyermek életét.
Szó van még a könyvben a lelki szemetesláda szerepről; arról, hogy mennyire komoly önismereti út vezet a nemet mondás művészetének az elsajátításához; a szexben megjelenő elvárásokról.
Vékonyka kis kötet, mégis komplex, átfogó, annak ellenére is, hogy ez tényleg az a téma, ami végeérhetetlen forrásokat rejt. Végső, briliáns megoldást senki ne várjon, hiszen az nem kívülről fog érkezni. A kötet elindít egy úton, kinyitogatja az ajtókat, amelyeket nekünk kell kiseperni, ezt a feladatot más nem végezheti el helyettünk. De ha szem előtt tartjuk, hogy a felesleges, szorongást okozó elvárásoknak való megfeleléssel más szemében jobbak, szebbek, sikeresebbek nem leszünk (hiszen akkor jön a következő dózis), viszont a kirekesztéstől, szeretetlenségtől való félelmünkben megtagadjuk, elutasítjuk saját magunkat, akkor elindultunk egy olyan emelkedőn, amelyen ugyan sokszor meg kell állni, vissza-vissza fogunk tekinteni, de araszolva mégis a hegycsúcs, azaz önmagunk elfogadása és megszeretése felé fogunk tartani.
