A ​Hold színe 89% 109 csillagozás

Szeretem, amikor meg sem tudom igazán fogalmazni, adott művet miért is tartom olyan sokra. Ahhoz képest, hogy a legelső néhány sor után majdnem úgy döntöttem, hagyom a csudába, később már letenni sem tudtam. Ami mókás még, azt sem tudom, hogy került anno a listámra, de bánnám, ha kihagytam volna.
Nagyon tetszett az, ahogy meg van írva, és ahogy le van fordítva. Gyönyörű a nyelvezete (kivéve a srác szó, nem tudom, miért, de valami oknál fogva rettentően zavart benne).
Ugyan elég magamnak való vagyok sokszor, de mégis látom a szépségét annak, hogy generációk élnek egymás mellett, a nehézségek ellenére is, nagyanyó karakterét közülük szívembe zártam.
Ha más lábbal keltem volna fel azon a reggelen, lehet, hogy azt mondom, „nini, még egy Coelho-féle okosságokkal teli irkálmány, ráadásul, tele mindenféle borzalommal, ami 10 családnak is sok volna”, most viszont úgy éreztem, sokat kaptam tőle. Értékes és szép gondolatokat, amiken megéri elgondolkodni. Amit még mindenképpen érzek: nem elég ezt a könyvet egyszer elolvasni, biztosan elő fogom venni később, alkalomadtán.

„ A tejút helyére fekete ménes jött ki, a lovak megbokrosodva vágtattak és rázták a sörényüket. Megbokrosodott fekete ménes, és a fényes patkók legázolták, összemorzsolták a délidő szívét.”

Nagyon szép történet, különleges szép metafórákkal, nyelvezettel és kiváló irodalmisággal pingálva. Sajnáltam, amikor vége lett. Pontosan nem tudom elmesélni, hogy miért és mitől lett kedves a szívemnek, de az lett.

„ – Isten hozott – mondta a Halál, amint meglátta. – Már vártalak. Ne siess, edd meg nyugodtan a mazsolát, és csak utána megyünk…”

Egy család története a Hold színén keresztül, amit egy cseresznyefa és egy csillag beszélgetésein át figyelhetünk meg. Nagyon megkapó, egy falatnyi irodalmi remekmű.

Én nem éreztem giccsesnek, inkább lírainak helyenként, és naturalistán realistának máshol. Jó ütemben váltogatja a stílusokat, bár a mese nagyonis lehangoló. Ám sajnos nagyonis valóságosnak hat.

A problémám, ha volt, az, hogy én nem érzem bölcsnek a nagymama tanácsait és viselkedését, amolyan dzsain-utánérzésem volt. A mindenről való lemondás és belenyugvás a vegetáció, nem élet. Gonoszság közepette óhatatlanul bemocskolódik a jó is. És kitörni a posványból sajnos etikus módon képtelenség…

Milyen színe van a Holdnak? Amilyen az életnek. Papadaki szerint biztosan, és hajlok rá, hogy elhiggyem neki.

Pedig zavarban voltam az elején. Végtelenül egyszerű, mégis költői nyelv, ám olyan napjainkban igen divatos közhelyeket fogalmaz meg, hogy azt hittem, egy újabb Coelhot olvasok. Ám ezek a kis bölcsességek minden didaktikusságuk ellenére olyan természetesnek és megszívlelendőnek tűntek, hogy végül megadtam magam. Talán, mert Deszpina nagyanyó szájából egészen hitelesek. Az életével hitelesítette őket. Vagy, mert az írónő megmutatja az élet másik oldalát is: a nyomort, a küszködést; a kitörés, a felemelkedés lehetetlenségét és a bűnözést is. Komor, sötét sorsok és gyönyörködtető líraiság.
Az egész könyvet átszövik az ellentétek. Mindent ellenpontoz az író. Falu és város, hagyomány és modernség, a sors belenyugvó elfogadása és az állandó zsörtölődő elégedetlenség, a szorgos munka és a bűnbe torkolló léhaság.

De legfőképpen az álom és valóság ellentéte köré szerveződik a cselekmény.
Kibékíthető-e, feloldható-e az ellentétük?

A nyelvezet kettőssége sem céltalan, az is ezt a szembenállást érzékelteti. Ahogy fordul egyre rosszabbra a szereplők sorsa, úgy válik egyre dísztelenebbé a az író nyelvhasználata. Kivéve a természet megjelenítését: a szöveg különlegessége a külső nézőpontot biztosító cseresznyefa és csillag történetbe ékelt párbeszéde. Engem kicsit Tamási Jégtörő Mátyására emlékeztetett, csak ez sokkal költőibb.

Lehet, igaza van annak az értékelőnek, aki azt írta, hogy igencsak a giccs határán mozog a könyv. Én mégis hagytam magam meggyőzni arról, hogy még innen van. És valóban meg tudtam szeretni, különösen az öreg Deszpinát, akinek egyszerűségében is mitologikussá növő alakja újabb irodalmi asszociációra késztet:

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
„Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!”
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
(Villon – Faludy: Haláltánc ballada)

Ez a könyv úgy kell a léleknek, akár a holdfény az éjszakának. Szívbemarkolóan valóságos, gyönyörűségesen lírai, és benne van minden keserédesség, amit úgy hívunk, élet.

Alkyoni Papadaki lírai kötete – az irodalom összes lehetőségét felhasználva, ami líraivá tesz egy írást – egy család történetét meséli el. Csupa ellentét ez a könyv, mézes szavakkal elbeszélt nyomorúság. Tetszett a szereplők személyiségbeli különbözősége, többfajta szemszögből enged ezáltal ránézni a cselekményre. Ezek a nézőpontok aztán kérdésként ott dolgoznak bennem, az olvasóban.
A történet a sok tragédia ellenére körbeér, az írásmód és a történet csupa-csupa szín, együtt adják A Hold színét. Vagy az életét.

A legjobban a cseresznyefa és a csillag beszélgetései tetszettek a kötetben, amik egyszerre voltak elvontak, egyszerűek és éles-látóak; olyanok, mint egy-egy kis költemény, ami felett elmerenghet picit az olvasó. A család története emellett a líraiság mellett viszont túl hétköznapinak, szókimondónak hatott. Kegyetlenül valóságos és kínzóan fájdalmas az ő sorsuk, de ezt is kíváncsisággal és várakozással olvastam. Amiért mégsem tökéletes a könyv, az számomra a két rész közti hatalmas, tátongó szakadék: a simogatást mindig pofon követi, ami után csak lassan nyugszik meg a sajgó lélek, ám ha elég erős vagy kivárni, ezt mindig egy újabb, gyengéd simogatás jutalmazza. Mondhatnánk kissé nagyképűen azt is: de hát ilyen az élet! Viszont, azt hiszem, én még a könyv elején Fotisz álmainak útján indultam el, ezért fájt úgy néha a realitás…

Ilyen szép és egyben szomorú történetet még sosem olvastam… Megindító, és igaz! Minden sor igaz, ami ebben a könyvben áll!

Azt hittem jobban fog tetszeni… Az viszont tagadhatatlan, hogy igen különleges hangvételű ez a könyv. Egy teljesen más világba gyömöszölt bele az írónő, amiben szinte megfojtott a hétköznapi tragédiák sorozata és a dekadens kilátástalanság. Amit ráadásul tovább fokozott a párbeszédek iszonyú nyers és darabos jellege. A karakterek sorsa determinált volt, csak a nagymama életszemlélete és talán Fotisz alakja jelentett bármiféle levegőhöz jutást az olvasás közben. A természet megszemélyesített szereplőinek (csillag, fa, virág, stb.) a beszélgetései is végtelenül szomorúak voltak, viszont ezeket nagyon szép irodalmi stílusban fogalmazta meg Alkyoni. Ezekből a kedvencem az egyik kezdő idézet, amiből még nem is lehetett sejteni, hogy ilyen komor lesz ez a történet:
„ Egy derült márciusi éjjelen a cseresznyefát elfogta a félelem. Ágait az ég felé tárta, és mélyen felsóhajtott. A csillag a szemébe nézett és rámosolygott. Erre az összes tündér meg manó belekapaszkodott az éjszaka szoknyájába, majd táncra perdültek.”

Nehéz témát dolgoz fel a könyv, mégis olyan súlytalan. Egymást érik a tragédiák, az egyéni és családi katasztrófák, mégsem érintenek meg igazán. Alig akad kidolgozott karakter, viszont hemzseg az egész szöveg az életbölcsességektől, amik önmagukban még nem is lennének rosszak, de megcsömörlöttem tőlük, mintha egy szép idézetek könyvecskét lapozgattam volna. Két esetben érintődtem meg egy kicsit, de nem tudom eldönteni, hogy ez az írónő érdeme vagy maga a témaválasztás is elegendő volt ehhez nálam. Azért mégis kap három csillagot, mert reményt sugároz, és ezt olyan sok alkotó elmulasztja, akkor pedig mivégre van az a sok beszéd vagy írás.