Orhan ​öröksége 88% 31 csillagozás

A 20. század többek között a félig-meddig elfeledett népirtások százada is volt: történt ilyen Ruandában, Kambodzsában vagy éppen Törökországban. Az utóbbiban, az I. világháború idején másfél millió örmény ellen elkövetett genocídium alkotja a szintén örmény ősöktől származó amerikai, Aline Ohanesian első könyvének, az Orhan örökségének belső magját, és fő mozgatórugóját, ami körül az élénk színekkel felvázolt cselekmény szövődik.

A történet kezdetén meglehetősen különös körülmények között elhalálozik a 93 éves Kemal (egy rézüstben találnak rá holtan, indigószínben pompázva), aki meglepő végrendeletet hagy maga után: az iszlám törvényekkel ellentétes módon nem fiára, hanem unokájára, Orhanra hagyja jól menő vállalkozását, családi birtokukat pedig egy mindenki által ismeretlen, az Egyesült Államokban élő örmény nőre, Szedára. De mivel félő, hogy a kisemmizett apa megtámadja a végrendeletet, Orhan úgy dönt, elutazik a világ túlsó oldalára, hogy megtudja ennek a meglepő döntésnek az okát, és, ha lehet, elérje azt, hogy az idős nő lemondjon örökségéről. Innentől kezdve felváltva van előttünk a jelen és a múlt, elevenedik meg egy török-örmény Rómeó és Júlia történet a genocídium és a háború poklában.

Ohanesian profi módon építette fel a könyvét, közel tökéletes szerkesztéssel és időkezeléssel. Mindvégig magabiztosan egyensúlyozik a magas- és a mindenki által befogadható tömegirodalom határán, úgy, hogy az egyik oldalra sem billen el véglegesen. Olyan plasztikusan idézi meg az adott kort és helyszínt, hogy még az apróbb zavaró hibák sem feltétlenül akasztanak meg bennünket (csak egy ilyen példa: a német mesterlövészfegyver hatótávolsága 90-120 méter, hősünk 100 méterről szedi le orvlövészként az áldozatait – a gond az, hogy már a 19. században is sokszorosa volt a lőtávja az efféle fegyvereknek, hát már ekkoriban…), és haladunk tovább a történet által felkorbácsolt érzelmeink hullámain. Mert ez egy ilyen történet, képes mély és tartós érzelmeket kiváltani az olvasóiból. És ez az érzelmi hullámvasút visz minket végig a nyitott, és meglehetősen bizakodó végkifejletig.

Az írónő olyan témához nyúlt, ami minden bizonnyal nagy port kavar Örményországban és Törökországban (ahol még mindig tagadják ennek a népirtásnak a megtörténtét) egyaránt, és tette ezt úgy, hogy igazából egyik félnek sem ad igazat, és egyiket sem teszi egyértelműen bűnössé teljesen. Nem tesz mást, csak bemutatja, mi történt nagyszülei nemzedékével. A hosszú ideig némaságba zárkózó Szeda szájából dőlni kezdenek a szavak, és ezáltal kapnak hangot az örökre elnémult áldozatok is. Ezen kívül foglalkozik még azzal az itthon is sokat felhánytorgatott témával, miszerint a ma élő emberek, az egykori bűnösök és résztvevők késői leszármazottai, mennyire is felelősek a korábbi borzalmakért, és mit kellene ma tenniük, milyen gesztust kellene gyakorolniuk az egykori áldozatok leszármazottai felé a megbékélés érdekében.

Az Orhan öröksége megint csak egy olyan könyv, ami minden bizonnyal széles körben népszerű lesz: mert mind a magasabb fokon művelt szépirodalom, és mind a cselekményközpontú, háborús-szerelmi történetek kedvelőinek nagy valószínűséggel tetszeni fog; mert, egy olyan korszakra irányítja a figyelmünket, amit idehaza is kevesen ismernek; mert a legtöbben szeretik a Rómeó és Júlia sztorikat; és mert, a jelenkor embereinek a múlthoz való viszonyáról is képes érdekes, fontos és aktuális dolgokat mondani.

A nyolcvanas években, amikor Jerevánban jártam, baráti vállveregetést kaptam örmény vendéglátóinktól, amikor megemlítettem nekik, hogy olvastam A Musza Dagh negyven napját. Akkoriban az volt talán az egyetlen könyv magyar nyelven, amit az örmény népirtásról kapni lehetett. Azóta e klasszikuson kívül megjelent néhány más munka is, részben történészek tollából, de azt hiszem, a magyar olvasók zöme ma sem tud többet az örmény múlt e véres fejezetéről, mint amennyit annak idején tudott.

Ohanesian regénye egy spoiler románc fonalára fűzve eleveníti fel az eseményeket, feszes dramaturgiával, két idősíkot váltogatva. Ahhoz képest, hogy a szerző első munkája, meglepően jól szerkesztett. A főszereplő, Lucine/Szeda rendkívül markáns női karakter, de Kemal és Orhan alakja is emlékezetes. Ohanesian nem ítélkezik, de felhívja a figyelmet arra, hogy – bár a kései utódok nem felelősek őseik bűneiért – a megbékélés érdekében e régi bűnöket legalább be kéne ismerni (amely beismerés a török állam részéről mind a mai napig nem történt meg).

Szerintem e témában még ma is Werfel műve az etalon, de az amerikai szerző regénye is olvasásra méltó. Akiknek maga a fogalom is ismeretlen, azoknak bevezetőül ajánlom a figyelmébe az idevonatkozó Wikipedia-oldalt: https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96rm%C3%A9ny_n%C3%A9p…

Az örmény népirtásról korábban csak Werfel regényét olvastam, így várakozással tekintettem elébe e majdnem száz évvel később írt regénynek. Kicsit azonban csalódást okozott – talán túl sok szappanoperát néztem, ezért nagyobb csavarra számítottam, mint amit kaptam. Meg többre a fülszövegben ígért „gyönyörű, szenvedélyes szerelemből”. Nem igazán éreztem kibontva a jelenben futó szál szereplőinek motivációit sem spoiler.

Ennek ellenére az írónő stílusa tetszett, a regény olvastatta magát. Ani volt számomra a legtipikusabbra formázott karakter. Az unokahúg – ahogy Szeda a szemére is veti – részletesen tudni akar mindent, ami az I. világháború alatt nagynénjével történt, aki pedig mindezt elfeledni szeretné (de nem tudja). Jól visszaadja a Szeda körüli jelenbeli szál, hogy mit jelent saját maguk szerint ma örménynek lenni, éljenek akárhol. Talán pont e hitelesség az, amit a török szálból hiányolok: a hivatalos szólamokon (ti. a mai török álláspont a népirtás tényének tagadásáról, a múltbeli szálban az újságcikkszagú vélemények a helyiektől) nem mutat túl, minden szereplő nagyjából ugyanazt az álláspontot képviseli.

Werfel regényét még majdnem gyerekként olvastam, abból inkább az érzelmek, mint a tények maradtak meg, míg most térben és időben is jobban sikerült elhelyezni a népirtást. Köszönöm @kaporszakall, hogy felhívtad a figyelmem a könyvre!

Szívszorító regény szerelemről,családi titkokról, háborúról, népirtásról, túlélésről és felelősségről. Szívszorítóan. És derűsen.

Az örmény genocídiumról először a System of a Down kapcsán hallottam, azóta érdekel ez a szomorú téma. Valószínűleg ezért is került a várólistámra ez a könyv, évekkel ezelőtt, most végre rászántam magam, hogy elolvasom. Igazából egy egész érdekes történet volt, nem mondom, hogy megváltotta nálam a világot, de úgy el voltam vele. Egy dolog viszont nagyon kiakasztott, ezért is vontam le kerek egy egész csillagot: az írásmód, vagy hogy nevezzem – minden folyamatos jelenben van. Példák: „Orhan a kezében tartott vázlatkönyvet forgatja.” "Orhan örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy kiléphessen a sötét szobából". „Orhan most először ébred rá, hogy az ügyvéd durván annyi idős lehet, mint az ő megboldogult nagyapja.”
Komolyan, megőrjít! Miért nem lehet ezt úgy írni, hogy „Orhan a kezében tartott vázlatkönyvet forgatta.” "Orhan örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy kiléphessen a sötét szobából." „Orhan most először ébredt rá, hogy…” Ettől a folyamatos jelenidőtől olyan érzésem van, mintha minden egyszerre történne és ezáltal nagyon zsúfoltnak érződik számomra a történés. De ez csak az én egyéni szocproblémám, lehet másnak ez nem zavaró…

Valamiért mindig is érdekeltek az olyan könyvek ami emberek, embercsoportok ellen elkövetett igazságtalanságokról, tragédiákról szóltak. Eddig csak a 2. világháború borzalmairól, a zsidó népirtásról, olvastam (hiszen arról rengeteg regény jelent meg és jelenik meg napjainkban is). Az örmények ellen 1915-ben elkövetett genocídiumról, tudtommal, még mindig kevés (vagy nem elég) a szépirodalmi mű. Az hétköznapi emberekhez az ilyen olvasmányokon keresztül jut el a tudat, mint az Orhan öröksége, ami egyrészt szerelmi történet is, másrészt emlékezés a megtörtént eseményekre. Az örmények kitelepítése, az írások szerint, nem kifejezetten népirtás volt, hanem csak meg akartak szabadulni tőlük, akár azon az áron is, hogy útközben sokan belehaltak ilyen-olyan okok miatt (ami nem feltétlenül a meneteléstől volt). A regény egy része 1990-ben, másik része 1915 körül játszódik. A múltbeli események, a családi tragédiák kihatnak a jelenre és Orhan életére is és ezáltal az olvasóra is úgy, hogy egy kicsit beleláthatunk az örmények (és a törökök) akkori életébe. Szerintem remek, olvasmányos, hiánypótló mű.

Hát én ezt nagyon untam. Az örmény holokauszt miatt kezdetem el olvasni, de nem nagyon jött át a soraiból, ahogy én arra számítottam.

Érdekes egy könyv volt. Egy olyan történelmi korszakról szól, amiről nem sokat hallottam. Legalábbis erről a részéről. Érdekes volt a török mentalitást, gondolkodásmódot megismerni, és közben a szereplőket egyre jobban „megkedvelni”. Számomra a legkedvelhetőbb szereplő – spoiler – Szeda volt. Kőkemény asszonyról van szó, aki olyan dolgokat élt túl, amiket én kétlek, hogy túléltem volna a helyében. Kőkemény nő, asszony volt, akit jó lett volna megismerni. Mondjuk a történeti szálakat nem igazán sikerült összehoznom, de a végén az egész összeállt. Nem akarom leírni a megoldást, bár utólag már egyértelmű volt, inkább spoiler gondolkodtam, nem pedig ebbe az irányba.
A könyv címe is ütősre sikeredett. Orhan örökségéről szólt a könyv több értelemben is spoiler. Ez azért ötletes volt.

Nagyon fontos könyv. Szerintem mindegyik nagyon fontos – a tetszéstől függetlenül –, ami felhívja a figyelmet azokra a történelmi tragédiákra és eseményekre, amik nincsenek benne nagy vastag betűkkel az iskolai tananyagban, de talán máshol sem. Nagyon sok kis létszámú ( relatív a kicsi jelző ) nép van a világban, akiknek súlyos a terhe amit cipeltek/cipelnek, s nem is tudunk róla semmit. Nagyon szeretem és becsülöm a Tarandus kiadóban, hogy felvállalta ennek a misszóját, a népszerű és anyagilag sokkal több hasznot hajtó könyvekkel szemben, hogy megadta az elsőbbséget a kisebbségnek.
A könyv érdekes módon számomra éppúgy hordozta azt a furcsaságot, amit a „Közöttünk a folyó”, s az „Inkarnációk”, hogy tömören és röviden utal az érzelmekre, amik egyszerre csak ott vannak. Nem tudom beleélni magam a szereplők lelkivilágába, pontosabban nem tudok eggyé válni velük, mert inkább tényszerűen vannak közölve a pszichés folyamatok. Viszont ez mégsem baj, nem érzem, hogy abba kellene hagyni. A történet fordulatos volt, nem számítottam a végén arra a csavarra. Ebben a regényben is látszik, hogy háborúban, nehéz helyzetekben, életveszélyben nagyon megváltozik a morális kérdés, hogy mi jó és ki a jó? Mi a jó és mi a rossz? Érthető, ha valaki szeretné a sötét és fájdalmas múltat elfelejteni s nem akar beszélni róla, mint Szeda, de Anival értek egyet, hogy ezeket tovább kell adni az utókornak, egyrészt jogunk van megtudni másrészt nem szabad a feledés homályába veszniük, mert akkor esély sincs arra, hogy az utókor mégiscsak tanul az elődök hibáiból és igenis higgyünk abban, hogy ezért sem ismétlődik meg a sok borzalom.

Nagyon olvasmányos regény, sodort magával, hamar elolvastam, a végét hajnali 2-kor, mert nem bírtam letenni. A történet a SOAD-os érdekeltség miatt direkt vonzott, általuk tudtam már erről a témáról dokumentumszerűen, de regényben még nem olvastam róla. Kalandos, szomorú, kár, hogy igaz alapokon nyugszik.