Kedves ​Jóisten 92% 267 csillagozás

Férfiként Istentől adott, öröktől fogva való, elidegeníthetetlen jogunk, hogy ha feláll, akkor kielégítsenek bennünket az asszonyi állatok.
Ha ez nem történik meg, (ami egyébként egy egészséges értékrendszerű világban eleve elképzelhetetlen lenne) úgy fenntartjuk magunknak a jogot, hogy tönkretegyük egy másik ember életét.
Ez a dolgok rendje.
Ja, nem is.

Gyönyörű fejlődési íve van ennek a regénynek, a szereplők önmagukra találása egyszerűen csodálatos. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára olyan regényt, ami ennyire megfogott.

Kedves Jóisten,

Kérlek, ne haggyad, hogy emberekkel ilyen borzalmak megtörtényenek, mint Celie-vel és a szeretteivel.
Kérlek, ne engegyed, hogy előítélettel éljenek emberek.
Kérlek, segitsé azoknak, akik rászolgáltak és megérdemlik.
Kérlek, agyál lehetőséget minden olyan tehetségnek, mint Alice Walker, hogy írhasson és megismerhessük!
Kérlek, teggyed közhírré, hogy eztet a remek könyvet mindenki olvassa el!

Köszönöm!

Walker főhőse egy halmozottan kisebbségi és halmozottan hátrányos helyzetű karakter: színesbőrű, csúnya és nem túl intelligens, leszbikus nő a fehér férfiak, az okosok és szépek uralta világában, a rabszolgatartó mentalitást őrző Délen… Kiszolgáltatott, megalázott, fizikailag-lelkileg bántalmazott, magamegadó és némán tűrő, szenvedő „senki”, akinek egyetlen vigasza: a Jóisten. Amíg ki tudom betűzni hogy J-ó-i-s-t-e-n addig mégiscsak van velem valaki – vallja, és közben a Jóistennek levélbe írja életét.
Döbbenetes és szívszorongató, felháborító élet ez, melybe azonban apránként a vigasz morzsái is beszívárognak – főként a Celie életében megjelenő nőalakok révén – lázadó, magabiztos, előítéleteknek, berögzült gondolkodás- és viselkedésbeli sztereotípiáknak ellentmondó, életük irányitását kézbevevő nőalakok révén. Segítségükkel lassan Celie is magára talál, levetkőzi a ráerőszakolt szerepeket, megválik a fehér szakállú Jóisten, a gyapjas haja ellenére fehérnek elképzelt Jézus képétől, leszámol egy idilli őshaza, egy édeni Afrika illúziójával (Nellie húga levelei révén, aki misszionáriusként tapasztalja meg az Afrikát meghódító „civilizációt” és az ezzel járó kizsákmányolást), és saját lábára állva próbál megmaradni, megtalálva a mindenhol, önmagában is fellelhető Istent.
Celie fejlődése nem látványos, lassan, fokozatosan következik be, de annál biztosabb, szilárdabb alapokra épül. Levelei címzettjének változása mutatja a törésvonalat, amely elválasztja egymástól a régi és új Celie-t. De nemcsak ő, hanem a körülötte lévők is változnak – főként a férfiak, akiknek meg kell birkózniuk a kialakult új helyzettel. A belső béke megtalálása mintha a külvilágra is pozitívan hatna, a megértés vágya, a megbocsátani tudás mintha újrarendezné a viszonyokat.

Celie történetében számos (talán egyszerre túl sok) probléma sűrűsödik össze – egyszerre villantja fel a rabszolgatartó társadalom erkölcsi vetületeit, kihatását a későbbi generációkra, a gyarmatosítás kérdéseit, a női lét különböző aspektusait. Egyszerre szól a az amerikai színesbőrűek, a feminista aktivisták, az elnyomott és kizsákmányolt kis afrikai törzsek nevében, mindezt egy egyszerű nő szemével láttatva. Harcos, aktivista regény, egyetértek azokkal, akik úgy érzik, talán az irodalmiság rovására. A befejezés happy-endje pedig, bár biztatásnak, reménytelinek láttatja a kiemelt ügyek kérdését, túlontúl rózsaszín és már-már irreális, annak ellenére, hogy bizony néha jólesik ilyen lezárást olvasni.

Mégis, kinek hiszed te magad? … Csak nézd meg magad. Nigger vagy, szegény vagy, csunya vagy, nő vagy. Az istenbe, egy nagy nulla vagy.
… Lehetek szegény, lehetek nigger, lehetek csunya, és meglehet hogy főzni se tudok, mongya egy hang mindenkinek, aki odahallgat. De itt vagyok.
Ámen, mongya Shug. Ámen, ámen.
Mert lehetsz százszorosan hátrányos helyzetű, de amíg itt vagy, amíg feladatod van, amíg szeretsz valakit és szeret valaki, addig helyed van a földön. Addig van remény. Így legyen.

Fontos és borzasztóan erős történet.
Az írónő nagyon keményen belekezd a történetbe, többször mondtam ki magamban, hogy „te jó Isten”.. Nehezen viselem- mint minden jóérzésű ember- a nők, gyerekek bántalmazását, az arról szóló leírásokat, történeteket. A történet nyersessége, brutalitása, szaga ellenére olvastatta magát, köszönhetően a főszereplő, Celie személyiségének. Ő többszörösen hárányos helyzetből indul, fekete, lány, csúnya és nem is kimondottan okos spoiler. Ellenben végtelenül kedves és jószívű spoiler, olyan kislány, akivel rögtön szimpatizálni kezdünk és drukkolunk neki ,hogy történjen valami csoda, ami kirántja őt ebből a rohadó, bűzös, bántalmazó környezetből. Nem tudom, én hogy viselkedtem volna hasonló körülmények között, de jelen helyzetben nem tudom elképzelni, hogy tűrném ezt a fajta bánásmódot.
NAgyon drukkoltam Celie és Nettie újbóli egymásra találásáért és az írónőnek ebbe is sikerült egy jó nagy csavart vinnie.
Megdöbbenő volt a könyv végére, Ms. Celie élete vége felé a személyiségváltozás, amelyen keresztülment. Megdöbbentő, mert nemcsak ő, de a körülötte lévők is szinte mind pozitív változáson mentek át ( különösen figyelemre méltó, tekintve, honnan indultak a könyv elején); tanultak hibáikból, a bonyolult emberi kapcsolataik off kimeneteléből levonták a következtetéseket és végül mind jobb emberek lettek spoiler. Bár általam leírva elég sziruposan hangzik, Alice Walker történetében határozottan nem volt az.
Nagyon-nagyon-nagyon erős olvasásélményt nyújtó történet!

Akartam ezt szeretni, de nem tudtam. Borzasztó sorsot, sorsokat mutat be, de nekem ez hatásvadász, nekem ez hamis.

Nehéz erről a könyvről írni: megdöbbentő, mégis felemelő.
Celie az elnyomott, bántalmazott, kihasznált nő felépíti önmagát, életét, boldogságát hullámhegyeken-völgyeken keresztül.
Levelein keresztül, először Istenhez, majd testvéréhez írt leveleiben minden eseményről, amely vele, környezetével történik, beszámol – jó és rossz dolgokról, bántásokról, szerelemről, testvér iránt érzett szeretetről, az Életről, amit egy „Nigger vagy, szegény vagy, csúnya vagy, nő vagy. Az istenbe, egy nagy nulla vagy.” indulásból csak el lehet érni.
Nagyon tetszett, örülök, hogy végre sort kerítettem rá…

Leselejtezett könyvtári példányom ez a könyv, régóta fájt rá a fogam. Mélyeket kellett lélegeznem szó szerint az első oldaltól kezdve a Celie-re mért fizikai és lelki erőszakról olvasva. Aztán ahogy peregtek az oldalak, telnek az évek, Celie-t lassan körbevették vele törődő, neki új perspektívákat adó női alakok, ő pedig kilépett abból a redukált szerepből, amibe élete férfijai kényszerítették. Nekem Celie, Sophia, Cinci és persze Shug saját feminista sikertörténetei érdekesebbek voltak, mint Nettie mellékszála, bár a spoiler megkönnyeztem.

Az járt a fejemben olvasás közben, hogy ez egy nagyon megírt regény, mármint a megszerkesztettség tekintetében. Minden a helyén van, minden levél patikamérlegen kimért arányokkal követi egymást, Celie írásán és gondolatain követhetjük az idő múlását… és mennyi idő múlik el, és közben milyen rövid a könyv!
A kedvenc szereplőm viszont Shug Avery, ez teljesen egyértelmű. Annyira szeretem az ilyen szabad(szájú), önálló női alakokat, és olyan remekül ellensúlyoz – az első két oldal már úgy indít, hogy pár órára félre kellett tennem a könyvet.

Alice Walker Kedves Jóisten c. levélregényének eredeti címe Lila szín, aminek biztosan van egy csomó furfangos interpretációja, engem mindenesetre a lila foltokra asszociáltat, regényünk főhősnőjének, Celie-nek ugyanis bőségesen ki fog jutni a véraláfutásokból. Celie a már felszabadított, de szokásaiban, attitűdjeiben még mindig rabszolgatartó déli államokban tengődik, apja (később kiderül, mostohaapja) tizennégy éves korától kezdve molesztálja, két gyereket is szül neki, akiket aztán eltüntetnek (szerencsére később felbukkannak), és amint lehet hozzákényszerítik egy nálánál idősebb férfihoz. És még sorolhatnám a továbbiakban Celie testi és lelki szenvedéseit, a regény első fele olyannyira nyomasztó és iszonyatos volt, hogy erősen gondolkodtam azon, hogy majd egy későbbi, nyugalmasabb időszakban veszem elő. De aztán elkezdett a kín és nyomor sötétségében pislákolni egy kis fény: Celie életébe berobban, meglehetősen drámai körülmények között férje szeretője, a környék dívája: Shug. Betegen, dölyfösen és gyűlölködőn tér be Celie házába, de Celie mégis gondot visel róla, mert a nőkről alkotott kényszeres negatív torzképét, ami köré önmagát is felépítette, és amit a környezetében élő férfiak szuggeráltak belé, ez az öntörvényű nő, ahogy lassan megenyhül Celie iránt, felülírja. Shug ráébreszti Celie-t, hogy elnyomása igazságtalan, megismerteti vele saját testét, mitöbb köztük leszbikus kapcsolat szövődik (ámbár igen diszkréten). Shugnak sikerül Celie-t felépítenie, kiszabadítania gondolkodásbeli béklyóiból és segít neki újra felvenni a kapcsolatot szeretett húgával, Nettie-vel is. Nettie élete is kibontakozik előttünk a Celie-nek írott levelekből, misszionáriusnőként eljut Afrikába, az olinkák földjére és tanúja lesz az afrikaiak nyomorúságos helyzetének, az európai kizsákmányolásnak, összedől a néger mítosz az őshaza tisztaságáról és érintetlenségéről.
A regény egyik hőse pedig nem más, mint a Jóisten, akihez Celie kozmikus magányában írja leveleit, míg ki nem ábrándul a fehér, hosszú szakállú, férfiistenből. Shug azonban beszél neki egy mindenütt jelenvaló, dolgokban rejtezkedő, szerető lényről, amely benne van az ég madaraiban, az erdő fáiban és aki nem lakik templomokban (ott is csak azért van, mert oda visszük a szívünkben). És ez az Isten nem férfi és nem nő, nem fehér és nem néger. „Sehogyse néz ki. Mert nem képkiállítás.” A történet legvégén Celie újra ír egy levelet ennek az Istennek, ekkor már élete helyreállt – de nem szpojlerkedek arról, hogyan is jut el idáig.
A regény sokban mutat rokonságot Morrison A kedves-ével, sokkolt, sokszor megsirattam, sokszor felháborított, de mégis erőt adott, hisz a történet végére a niggerszegénycsúnya, ráadásul nő Celie-ből egy független, bölcs, reménykedő, önálló jövedelemmel bíró és szeretni tudó ember lesz, aki képes másokon is segíteni.