Csend, ​vétkek, szenvedély 54 csillagozás

Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Alice ​Munro novellái gyakran egy-egy regényt sűrítenek magukba, prizmásan mondják el történetüket, amelyek időben egymástól távol eső (sorsfordító) epizódokból, a novella különböző szereplőinek nézőpontjából, a napló- vagy levélforma és a narráció váltogatásából rajzolódnak ki. Többnyire határterületen játszódnak: a lázadás és a biztonság, a szabadság és a boldogság, a józan unalom és az életveszélyes szenvedély, a bizalom és a naiv hiszékenység, az igazság és a hazugság, a sors és a véletlen, a lehúzó környezet és a személyes döntés, a jelen és a múlt, a racionalizmus és a fanatizmus, a természet feletti képességek és az olcsó csalások határán. A valóságban pedig valamilyen kisvárosban, ahol hőseiket a kitörés vágya, a lázadás, vagy visszatekintve a megérteni vágyás motiválja.
Néha nem is tudjuk, melyik szereplőre figyeljünk, ki a hőse az írásnak, de az igazi főszereplő általában az, akinek a tudatában, lelkében összeáll a mások vagy akár a maga sorsa. A főhős egy-egy idős… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2005

Tartalomjegyzék

>!
Park, Budapest, 2007
364 oldal · ISBN: 9789635307555 · Fordította: Mesterházi Mónika
>!
Park, Budapest, 2007
362 oldal · ISBN: 9789633550717 · Fordította: Mesterházi Mónika

Enciklopédia 4

Szereplők népszerűség szerint

Chagall


Kedvencelte 2

Most olvassa 8

Várólistára tette 53

Kívánságlistára tette 28


Kiemelt értékelések

>!
ddani P
Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Alice Munro élő klasszikus, szövegei kortalannak hatnak, és számomra nagyon élvezhető módon ír. Ebben elvitathatatlan érdemei vannak a sikeres magyarra ültetésnek is, ennek köszönhetően értékelhető esetleg a magyar nyelvű olvasóközönség számára is, hogy-hogynem kapott ilyen kiemelkedő elismerést ez a mindaddig számunkra talán kevéssé ismert írónő.
A történetek maguk mind működnek, ezt szeretem bennük mármár kritikátlanul – és ezen túl is, hogy szimpatikus az elbeszélések hozzáállása az emberi kapcsolatok dolgaihoz. Humánusan és visszafogottan őszinte, hol finoman humoros, hol elkerülhetetlenül szomorú. Az öregedés, felejtés és önbecsapás motívumok mellett van még ott sok egyéb is, de talán ezek ragadtak meg a leginkább általánosságképp a könyvnyi anyagból.
Nagyjából a kötet felénél véget ér egy több összefüggő novellából épült történetszál, és ez eléggé bosszantó volt, simán lehetett volna rendes regény terjedelmű – hát ennyire magával ragadt a mesélés, hogy nem szívesen vettem a megszakadását. Viszont az egész anyag egyenletesen hozta a formáját. Nem mondom, hogy sziporkázott, mert ez nagyon nem az a fajta írás. De azt hiszem, hogy valami homályos módon érthetetlennek fogom érezni most még egy darabig, hogy ugyan miért ne minden úgy legyen megírva és elolvasva és megélve, ahogy ezekben a történetekben.

>!
Gudmundur P
Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Körülbelül egy évvel ezelőtt olvastam utoljára Alice Munro-tól, de abból a novellagyűjteményből – a Drága élet címűből – nem minden novella tetszett. Ebben az esetben nem volt hasonló problémám: legszívesebben az egész kötetet egy lendülettel olvastam volna ki. (A Drága élet-tel kapcsolatban annak idején nem tudtam eldönteni, hogy nem a fordítás rontott-e az elbeszélések színvonalán – ám mivel ezeket a történeteket is ugyanaz a fordító ültette át magyarra, így ezt a gondolatot utólagosan elvetem, a fordítót pedig képzeletben megkövetem.)
Alice Munro nagyon jól ért hozzá, hogy a hétköznapi helyzeteknek mélységet adjon: a novellái átlagos embereket ábrázolnak ismerősnek tűnő szituációkban, a szerző mégis képes új fényben megmutatni a szereplők közötti viszonyokat, és szinte bevilágít azokba a homályos sarkokba, ahová nem látnánk be, ha a mindennapokban találkoznánk ezekkel a történetekkel.
A kötetben szereplő írások a családi viszonyokra koncentrálnak; a szülők és gyermekek, a házastársak vagy épp a testvérek közötti kapcsolatokban a felszín alatt megbúvó feszültségeket, ellentéteket, kétértelműségeket ábrázolják finom eszközökkel. Aki az erőteljesebb írói megoldásokat kedveli, akár unalmasnak is tarthatja ezeket a novellákat, de számomra éppen megfelelő mértékben adagolták a feszültséget.
Én Munro azon elbeszéléseit szeretem a legjobban, amelyekben a hősei átlagosan csordogáló életében váratlanul és előre megjósolhatatlan módon megjelenik a fenyegetés, s látszólag egy pillanat alatt vesz nem várt fordulatot az életük – Munro zseniálisan ért mind a feszültség megteremtéséhez, mind pedig annak feloldásához. A véletlenek, illetve a sorsszerűnek tűnő fordulatok e novellagyűjtemény darabjaiban is fontos szerepet kapnak, bár elsősorban nem az előbb említett fenyegetettség formájában, hanem inkább úgy, mint az élet banalitásának – vagy éppen szépségének – és az ember bizonyos mértékű tehetetlenségének bizonyítékai.
A fentiekből sejthető, hogy ez a kötet nem feltétlenül könnyed, felemelő olvasmány, de mivel a szerző nagyszerűen ír, mégis öröm a vele töltött idő. Egyszerű, tiszta, mentes a felesleges túlzásoktól, a mesterségesen generált bonyodalmaktól. Alice Munro-t olvasni jó.

>!
Mazsola_78 P
Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Első könyvem az írónőtől, de messze nem utolsó, ugyanis nagyon szerettem ezt a novelláskötetet. Nagyon tetszik az írónő írásmódja, számomra nagyon élvezetesen, olvasmányosan ír. Ami nagyon megfogott benne az az, hogy életszerű és nem cukormázzal borított happy end-es novellákról van szó. Nem kiszámíthatóak a történetek, mind tartogatott valami meglepetést a végére.

>!
Kek P
Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Elhatároztam, hogy teszek egy próbát Munroval, mert úgy hallottam, komoly emberi problémákkal foglalkozik, elég mélyen, elgondolkodtatóan. (Kivételesen nem tartottam eleve hátránynak, hogy női szerző.) Jó kritikákat, ajánlókat olvastam csak a műveiről, mindenféle mellékzönge nélkül.
A borító fel se tűnt – nem az én ízlésem és ennyi, napirendre tértem fölötte, ment a lényegtelen felejtendők közé. Aztán az első történetnél azon kaptam magam, hogy nem tudom eldönteni, tetszik-e avagy sem. Zavaró. Éppen ezért elgondolkodtató. Aztán jött a második, a számomra túl rózsaszínre sikeredett l'amour, ahol ugyan szaladtak az oldalak, de a történet végén csak a csakennyiazegészsemmitöbb hitetlenkedése – kipukkadt lufija – maradt. A könnyed stílus viszont máris vitt tovább, pláne, hogy a szereplők azonossága valamiféle mégistöbbez folytatást ígért. És tetszett is. Mind a Hamarosan, mind a Csend. De ekkor már kibuggyant belőlem, hogy felszínes. Amit előnyére szoktak könyvelni, s ami miatt én is kíváncsi voltam rá – az élet nehéz problémái –, mind-mind puszta díszlet, a történetbe beletöltött extra (mániás depresszió, lebénulás, sclerosis multiplex, cukorbetegség, siketnémaság, farkastorok, kulturális elhanyagoltság, asztma, TBC, leukémia, epilepszia, bevándorlás, titkolt örökbefogadás, ezotéria és szekták, ), vagy épp arra építő ál alapzat. Mindezekkel az elemekkel teletűzdelve ez a könyv így túl eklektikus ( már ami a pszichológia szálat illeti) és mennyiségileg túl sok, minőségileg meg kevés. Felszín. Kence. Smink. Novellába persze hogy kerülne több? De azért mégis! Mert nemcsak arról van szó, hogy mindenbe belekap, pár pillanat, történetmozzanat erejéig megemlít ilyenféle dolgokat, hanem óriásiakat téved is. Rosszul tálalja, vagy egyenesen tévesen? Utólag azon töprengek, hogy a nevetséges elszólásai (pl. evangélikus anglikán, vagy hogy egy súlyos cukorbeteg egy pohár szénsavas üdítőtől hirtelen jobban lesz, s visszatér az eszméletvesztés határáról) pusztán a felszínességből adódó hanyagságok, bakik; vagy kifejezetten az írói tudatosságnak, mesterfogásnak betudható eltávolító, a szakmailag hozzá értők számára az azonosulást lehetetlenné tevő nüanszok. De aztán, mikor a történetek eseménysorában is felfedezek néhol némi sántikálást (pl. mikor Juno, a doberman feldönti az utcán színházi kisestélyiben tipegő nőt, a talpig úriember és sármos kutyagazda csak annyit kérdez a hölgytől, hogy megijedt-e, de fel nem segíti – s az érdekes módon nem is tápászkodik éppen), már azon kezdek el töprengeni, hogy ez vajon kinek a hibája, íróé-e, avagy fordítóé (nem mindegy, hogy fellökte vagy meglökte), de egyértelmű, hogy hiba.
Szóval, a könyv tényleg elgondolkoztató. Végig a képzeletbeli listámra feltolult hibás mozzanatokat osztályozgatom, kozmetikázom: ez hiba, az baki (pl. petuia petúnia helyett), ez tévedés, amaz baromság. Mindezt úgy, hogy a történetek jók, a stílus élvezetes (és közhelyes éppannyira). Női Coelho. Kellemes csacsogó, szépen és szépeket mondó, akit meghallgat az ember, rászánja az időt. Utólag meg azon töpreng, miért hagyta magát ennyire elcsábulni.
És még csak nem is hapsi! :))) Széles mosoly.

13 hozzászólás
>!
latinta SP
Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Nyolc történet. Ám az összefüggő sorsok miatt (lelkileg) több is, meg (számszakilag) kevesebb is.
Jók.

3 hozzászólás
>!
iniesta
Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Az elhamarkodottság hívogató bűnébe esni nem óhajtanék, úgyhogy Munrót, mint írót és mint életművet – annak valós irodalmi értéket – egyelőre hagyjuk (hagyom), annál is inkább, mert biztos nem egy hetvenakárhány évesen írt kötettel kell bizonyítania bármit is. Feltételezem, hogy van (volt) irodalmilag érett, kiforrott korszaka – feltételezem, hogy az nem ez*.

Merthogy, ami ez, az összességében: gyenge. Nem is: langyos. De laposan az; laposan langyos. Középszerű. Némi zajt és valami tényleg nagyszabású dolog lehetőségét az elbeszélések időkezelésében és nem a puszta történetekben lehet érezni, de ez sem jön ki igazán**. Nem egyszerűen „hétköznapi tragédiákról” van itt szó – ahhoz túlságosan is sorsfordítóak a kiemelt mozzanatok –, de nem is a tragédiátlanság tragédiájáról, a reménytelen üresség feszültségéről. Nem Csehov tehát, de nemcsak szintjében-minőségében nem az***, hanem közel s távol sem; elbeszélői pozíciójában, céljában, stílusában sem. Ez így csak egy tuti, pontosabban a tuti tutiirodalma: zéró kockázat, kevés irodalmi relevancia. Nincsen ebben semmi újkori, sem formaforradalmasítás; nemhogy a kettő együtt.

Tovább. Szóval a szöveg maga laposan langyos. Na viszont a kötet, így: Alice Munro – Csend, vétkek, szenvedély, Park kiadó, fordította: Mesterházi Mónika szerintem rémisztő. Nem gyenge, más szint: igénytelen. Nem értem: minek szándékosan hamisan csomagolni, ha a tartalom miatt kétszer megvezetni úgysem hiszem, hogy lehet bárkit is. Ha idáig nem lenne egyértelmű: én nem hiszem, hogy Munro az irodalom bármilyen akárcsak lokális csúcsa lenne, de azért irodalom, irodalmi hibákkal és elégtelenségekkel; és emiatt ez a sztereotipen bugyuta álfeminin – a nők nevében kikérem magamnak! – köntös a borítóval, a cím cél alá hajtott eltorzításával**** és helyenként a fordítás szóhasználatával szerintem botrányos.

Utóbbit azért akarom kiemelni, mert Mesterházi egyébként nem rossz fordító, itt viszont – a néhány elég szórakoztató leiterjakabon túl – mintha szánt szándékkal nem találná a szöveg – kulcsfontosságú! – ritmusát, mintha lavírozna a valóság (Munro nyelvezete) és egy homályosan kitűzött bájkép között. Mintha (sejtés): ügyködnie kellene azon, hogy a torzított kiadói külsőhöz azért igazítsa valamelyest a belsőt is. Ha ez tényleg így van – ez nyilván kideríthetetlen –, akkor az számomra vállalhatatlan. Ha meg nem, akkor csak szimplán rossz. Nem mindegy; mindegy.

Ajánlás. Mindettől függetlenül igen, beleolvasásra. Az egész kötetet tán felesleges, de az utolsó három elbeszéléssel érdemes egy próbát tenni, különösen a hatodikkal (Vétkek) és a nyolcadikkal (Erők): ezek döcögnek bár, de a kötetből kiemelkednek.

* Erre a feltételezgetésre persze az égvilágon semmilyen jogalapom nincs azon túl, hogy ez az esetek döntő többségében – mondhatni: ideális esetben – így szokott lenni. Még Munrónál egyértelműen nagyobb formátumú – mert ez azért így is megítélhető –, valóban legendás, irodalomtörténetileg kulcsfontosságú szerzők is rendre vacak műveket írtak életük alkonyán (tankönyvi példa: Nabokov). Megfordítom, úgy talán – legalábbis számomra – világosabb: még ha ez a fenti nem is törvényszerű folyamat, az azért borzasztó ritka, hogy valaki ilyen idősen járassa csúcsra a saját írásművészetét. (A nem ideális eset tehát ebben az értelemben az, hogy az ilyen időskori gyengéket nem időskori gyengék előzik csak meg. Na, remélem, Munro nem ilyen; tulajdonképpen csak ennyit akartam.)

** Ha teljesen őszinte akarok lenni: nem ez volt az első Munro. Egyszer régen, mindenféle díj előtt, megvolt két novellája eredetiben valami antológiából. Ott is ugyanezt éreztem, és ugyanez ott sem jött át igazán. De – tán indokolatlanul – optimistán megadom az esélyét annak, hogy még belenyúlhatok; vagy még optimistábban, hogy valójában csak az eddigiekkel nyúltam bele: félre.

*** Ezt nem is tudom, minek említem: tautológia, olvasás nélkül is. Csak olyan zavaró az ilyen hülye PR-szövegeket olvasni a fülön: mert levakarhatatlan és idegesítő – idegesít főként a tudat, hogy ez valaki tájékozatlanabbat esetleg tényleg képes manipulálni. Mert az ilyet Csehov nevében kikérem magamnak!

**** Eredetileg Runaway, ami egyébként a címadó elbeszélés, és ami minden angol- és magyartudásom szerint nem a Csend, vétkek, szenvedély – ami egyébként másik három (!) kötetbeli sztori címe, és ez van így beemelve főcímnek – lakonikus nyelvi megfelelője. Viccet félre. Ilyen önkéntes címadásokkal élni szerintem mindig veszélyes; egy-egy regény esetében még úgy-ahogy működhet is a dolog, de elbeszéléskötetek esetében ez rendszerint kritikus. Jó eséllyel oka van ugyanis az eredeti választásnak, az író által végig van gondolva a dolog, nem szimpla hasraütés; általában így van megadva a vezérlőelv, jó esetben az elbeszélések közös kódja. Ez tehát már az egész szerves része, zár, betörni csak úgy nem szabad! Pikírten persze lehetne mondani, hogy a Munro-elbeszélés (magyarul: A szökevény) címe ugyanaz a tuti mint a könyv; nem mond semmit. Csakhogy az eredeti Runaway-ben tényleg van mélység: mint menekülés, hátat fordítás, felejtés, satöbbi. Ezek rendre elő is kerülnek, úgymond visszatérő mozzanatai a történeteknek. Mit mondjak, nagyon nem sikerült így visszaadni.

>!
Teetee 
Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Nem tudom.
Egyrészt a borító, meg a cím. Leírták már mások is, ez a könyv teljesen mást sugall magáról, mint ami. Az eredeti címe Runaway, a magyar címet alkotó három szó egy-egy novella címe. Így együtt és ezzel a borítóval azt hirdeti, mintha valami pihepuha női szöveg lenne.
Nőinek még talán női. De egyáltalán nem pihepuha.
Ezt itt a borzalom pasztellszínekkel megfestve.
Kényelmetlenül éreztem magam olvasás közben. (Amúgy ez mindig valahogy elidegenítette tőlem az amerikai-kanadai irodalmat, hogy ott olyan óriásiak a távolságok, hogy teljesen normális, ha egy felnőtt ember csak évente egyszer vagy még ritkábban látogatja meg a szüleit. Ez a hol-az-otthonom és honnan-szökjek-el téma szinte minden novellában visszaköszönön. Vagyis én most főleg ezt láttam meg bennük.)

>!
melis
Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Egyértelmű, áttekinthető, hiteles pillanatok. Kikapcsolnak, pörgök a szavakon, ez lendületet ad. Nem botlik a gondolat, nincs ellenállás, csak kellemes elmerülés, laza sodródás. Legyen…

>!
Miestas
Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Szomorú, reményvesztett női főhősök, reményvesztett, elvesztegettet életek.
Hová tűnnek a fiatalkori elképzelések, a tervek, a lelkesedés…közhely? Lehet, de valamikor világot akartunk, akartam megváltani…és ma?
Munro novelláinak alap hangja a szelíd szomorúság, de azért, ha jól figyelünk ott van mindegyik történetben a lehetőség is, az elveszett, a még megtalálható, a kecsegtető, a félelmetes, de lehetőség! Hát nem látod, nem láttad te sem kedves olvasó, hogy elmentél a lehetőségeid mellet, mint az én hőseim?- kérdezhetné Alice Munro. Konkrét kérdés nincs, nem is kell, csak sajnos ott az a konkrét válasz, de igen látom, láttam, de nem tudom visszahozni az elvesztegetett időm, az elszalasztott életem.

>!
BabusM
Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Szép történetek, bár a második felében a könyvnek kezdtek bestseller-ízűvé válni. De emellett maradtak elgondolkodtatóak is. Viszont csak az olvasás idejére. Szóval sok-sok ellentétes kötőszó.

>!
Park, Budapest, 2007
362 oldal · ISBN: 9789633550717 · Fordította: Mesterházi Mónika

Népszerű idézetek

>!
Annamarie P

A kisvárosban, ahol felnőtt, az övéhez hasonló intelligenciát gyakran éppúgy fogyatékosságnak tartották, mint a bicegést vagy a hatodik ujjat.

>!
frannyglass

Állj rendelkezésre, légy barátságos (különösen, ha nem vagy népszerű) – ezt tanulta az ember egy kisvárosban meg a lányok hálótermében. Légy szolgálatkész bárkivel, aki az utolsó cseppig kiszívna belőled mindent, noha fogalma sincs, ki vagy.

>!
latinta SP

    Magas lány volt, fehér bőrű, vékony csontú, világosbarna haja még akkor sem tudta megtartani a tupírozást, ha belakkozta. Talpraesett diáklány benyomását keltette. A fejét magasra szegte, szép kerek álla volt, hosszú, vékony szája, pisze orra, csillogó szeme, és az erőfeszítéstől vagy az elismeréstől a homloka gyakran kipirult. A tanárai örömüket lelték benne – ekkortájt már eleve hálásak voltak, ha bárki felvette a klasszikus nyelveket, hát még ha az illető ilyen tehetséges –, de fejtörést is okozott nekik. A baj az volt, hogy lány. Ha férjhez megy – ami megtörténhet, hiszen ösztöndíjas létére nem volt csúnya, egyáltalán nem volt csúnya –, akkor kárba vész minden kemény munka, meg az övék is, ha meg nem megy férjhez, alighanem örömtelen és magányos lesz az élete, előléptetéskor hátrányba kerül a férfiakkal szemben (akiknek nagyobb szükségük van a pénzre, hiszen családfenntartók). És nem lesz képes megvédeni szokatlan választását, mármint hogy klasszika-filológiát tanul, sem beletörődni abba, hogy az emberek fölöslegesnek vagy sivárnak tartják, nem tudja majd megvonni a vállát, mint egy férfi. A férfiaknak egyszerűen könnyebbek a szokatlan választások, hiszen előbb-utóbb találnak valakit, aki boldogan feleségül megy hozzájuk. Fordítva már kevésbé.

57-58. oldal, Esély

>!
latinta SP

A disszertációval felhagyott, helyette az úgynevezett görög prózaírók kezdték foglalkoztatni, akiknek a művei a görög irodalom történetének vége felé születtek (az időszámítás előtti I. századtól a középkor elejéig érő szakaszban). Ariszteidész, Longosz, Héliodorosz, Akhilleusz Tatiosz. Műveik többsége elveszett vagy töredékes, és állítólag nem túl visszafogottak. De Héliodorosznak van egy románca, az Aithiopika című (eredetileg egy magán-kódexgyűjtemény darabja, és Buda ostromakor mentették meg), amelyet Európában 1534 óta ismernek, amikor is kinyomtatták Bázelben.

164-165. oldal, Csend

1 hozzászólás
>!
frannyglass

A férfiaknak egyszerűen könnyebbek a szokatlan választások, hiszen előbb-utóbb úgyis találnak valakit, aki boldogan feleségül megy hozzájuk. Fordítva már kevésbé.

>!
Purpur

Mert a nők életében mindig van valami, amiért tovább kell csinálni, nem igaz? A férfiakéból hiányzik az a valami.

>!
latinta SP

    A képen minden tetszett neki, de különösen a kicsi alakok és fölöttük a rozoga házak. A kaszás ember meg a fejjel lefelé lógó asszony.
    Megnézte a címét. Én és a falum.
    Pompás.
     – Chagall. Szeretem Chagallt – jegyezte meg Christa. – Picasso seggfej volt.
    Juliet annyira örült annak, amit talált, hogy alig tudott odafigyelni.
     – Tudod, hogy mit mondott állítólag? Hogy Chagall a bolti lányoknak való – folytatta Christa. – Na és mi baj van a bolti lányokkal? Chagall meg azt mondhatta volna, hogy Picasso a fura arcú embereknek való.

96. oldal, Hamarosan

Kapcsolódó szócikkek: Chagall · Pablo Picasso
>!
latinta SP

    Egyszer azon kapom Ollie-t, hogy halkan dúdolja, amit Wilf játszik.
     – A nap fénye feltűnt, és ásít már Peer Gynt…
    Odasúgtam:
     – Micsoda?
     – Semmi – válaszolta Ollie. – Ezt játssza.
    Megkértem, betűzze nekem:
     – P-e-e-r G-y-n-t.
    Többet kéne tanulnom a zenéről, legalább lenne valami közös témánk Wilffel.

305. oldal, Erők

>!
ddani P

Alice már öt éve csinálta ezt. Minden nyáron egy színdarab. Akkor kezdődött, amikor Stratfordban lakott, és ápolónőnek tanult. Egy diáktársával ment el, akinek volt pár ingyenjegye, mivel a nagynénje jelmeztervező volt. A lány , aki a jegyet szerezte, halálra unta magát – a Lear királyt játszották –, úgyhogy Alice nem számolt be az érzéseiről. Amúgy sem tudta volna kifejezni őket: nagyobb kedve volt egyedül hazamenni, és egy napig senkihez se szólni. Akkor határozta el, hogy visszajön. Méghozzá egyedül.

257. - 258. o.

>!
latinta SP

Gyerekkora egy bizonyos szakaszában – körülbelül nyolctól tizenegy éves koráig – az volt a vesszőparipája, hogy ha felnő, halász lesz, és Eric azzal biztatta, hogy manapság ez már a lányoknál se ritkaság. Juliet is elképzelhetőnek tartotta, hiszen Penelope okos volt, de nem könyvmoly, majd kicsattant az egészségtől, és bátorságban sem szenvedett hiányt.

158. oldal, Csend


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Szabó Magda: Alvók futása
Mario Vargas Llosa: Kölykök
Yann Martel: A helsinki Roccamatio család a tények tükrében
Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja
Szöllősi Mátyás: Váltóáram
Madaras Takács Réka (szerk.): Ablak Tibetre
Monti Zsolt: Nagyszüleim kilenc élete
Anna Gavalda: Szeretném, ha valahol valaki várna rám
Anna Gavalda: Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol
Galgóczi Erzsébet: Bizonyíték nincs