Nem ismertem Alice Hoffmant, nevét sem hallottam még. Fogalmam sem volt róla milyen könyveket ír, és ez volt a szerencsém, különben soha nem hoztam volna haza a könyvesboltból ezt a regényt, pedig kár lett volna kihagyni.
Ősi mitikus világba visz a történet, a görög sorstragédiák és az Ószövetség komor hangulatát idézi. Középpontban négy asszony egymásba fonódó sorsa, háttérben Masada ostromának, a lázadó várvédők tömeges öngyilkosságának tragikus története. Lassan haladó, epikus meseszövés, archetipikus nőalakokból gyúrt szereplők, szimbolikus jelentést hordozó részletek jellemzik, fűszerezve annyi misztikával, amennyi nekem még éppen elviselhető.
Női könyv. Nagyon női. Nem véletlen, hogy az értékelők között szinte nem is találtam férfit. Olvasás közben többször eszembe jutott Wass Albert funtineli boszorkánya. Ott találkoztam a női sors ősi misztériumának ilyen torokszorítóan szép és kegyetlen ábrázolásával. De míg azt gyakran valami csendes melankólia enyhítette, ez a könyv végig magas hőfokon izzik, és lassan hömpölygő cselekménye ellenére is érezzük, hogy megállíthatatlanul robog a komor végkifejlet felé. Itt a szerelem is előrevetíti a tragédiát, a szépség a szenvedést, a születés a halált. A női szereplők egy kegyetlen, gyilkos világban próbálnak emberek maradni. Sorsuk kényszeríti őket, hogy megszegjék ember és Isten törvényeit, balladai szenvedélyek irányítják életüket, mégis tiszták és jók maradnak.
Mert ez mégsem a halál, hanem az élet regénye!
Valahogy úgy, mint mikor a hiány leltára értékeli fel mindazt, amit leltárba vesz. És úgy, ahogy az a négy különböző karakterű nőalak beteljesíti a női princípium célját: az élet továbbadásának és megóvásának feladatát. Mert az életnek a pusztulás, a világégés közepette, a legnagyobb áldozat árán is meg kell születnie!
„Nem halni születtünk, hanem élni.”
Nem tudom Alice Hoffman ért-e a mágiához. Engem sikerült bűvöletbe ejtenie. Többekkel ellentétben már a regény eleje megfogott. Talán, mert az első két asszony története kevésbé misztikus, valóságos is lehetett. A másik két nő történetében, bár igen erős, elementáris hatásúak, kicsit túlsúlyba került a misztika, és ennek mintha áldozatul esne a pontos, világos cselekményvezetés. Az utolsó, utószónak is felfogható fejezet számomra feleslegesnek tűnt. Talán oldani akart, pedig inkább hagynia kellett volna, hogy hasson. Vagy kevés szóval befejezni. Ezért vontam le a fél pontot, és ez kizárólag egy racionális döntés. Ha azonban a történet rám gyakorolt hatását értékelem, és a szívemre hallgatok, akkor mindenképpen ötös.