Titokzatos ​fekete ruhások (Martin Mystère 1.) 81% 19 csillagozás

Jópáran szentelték már életüket a Föld, az emberi civilizáció régmúltba vesző titkainak megfejtésének; Jones, Croft, Langdon… csak akik hirtelen eszembe jutnak. Most Martin Mystère is beáll a sorba, akinek az a különlegessége, hogy olasz szülei francia névvel áldották meg, és „áttelepítették” New Yorkba, így téve nemzetközivé a figuráját.
Ezen felül semmi extra (nem számítva a különös sugárvetőjét, valamint neandervölgyi társát), csupán a szokásos titokzatos-rejtélyes-konteós kalandozás a világ tájain.
Aki szereti a hasonló történeteket, annak tetszeni fog ez a képregény, az Indiana Joneson és Lara Crofton nevelkedett generációnak pedig kifejezetten ajánlott! :)
A rajzok nekem nem igazán tetszettek, viszont tökéletesen „funkcionálisak”; remekül ábrázolják, amit egy regényben szavakkal illusztrál a szerző.
Vannak hibái, de egy kellemes esti kikapcsolódásnak tökéletes.

Martin Mystère neve nem volt teljesen ismeretlen előttem, ugyanis fiatalabb, animált változatához már volt szerencsém Martin Mystery néven, bár szerintem csak részleteket láttam belőle, egész részt nem – az a sorozat viszont crossoverezett az itthon is vetített Totally Spies-szal, szóval jó eséllyel többeknek is volt szerencsére a nyomozóhoz –, így azt nagyjából sejtettem, hogy itt valamiféle rejtélyes, paranormális sztori várható.
Nos, az első kötet inkább rejtélyes, mégpedig az előző emberiség népszerű elméletére épül. Castelli nem totojázik, rögtön in medias res belekezd a sztoriba, na de akció közben ismerszik meg a hős, plusz így marad bőven megválaszolandó kérdés Martin múltját illetően a következő részekre. Picit a sztori arányaival nekem voltak bajaim, a nyitó akcióhoz és a kibontáshoz képest a finálé eléggé gyorsra sikerült, némileg jobban eloszthatták volna az arányokat. Egyébként tetszettek a kis, tanító jellegű részek, az ember előbb megjegyzi ilyen formában, mint valami száraz kötetből.
A rajzolással alapvetően nem volt problémám, kicsit egyszerűbb, mint amit mostanság fekete-fehérben olvastam, de rondának nem mondanám, legalább nem veszik el az olvasó a részletekben, egyértelmű, mit is lát.
Azt sajnálattal olvastam, hogy a Maximum Bonelli ezen kötete nem muzsikált túl jól, mert szívesen olvasnám Martin további kalandjait.

Az értékelést egy személyes történettel kell, hogy kezdjem. Kalandosan indult a tegnapi napom, mert 9.45-kor még nem úgy tűnt, hogy eljutok a 41. KépregényBörzére, de a család Budapest felé vette az irányt váratlanul. A Déli Pályaudvarnál az autóból a szakadó nyári esőbe kipattanva fordult meg először a fejemben, hogy vajon mennyi időbe is fog telni kijutnom Kispestre, amit a Deák téren tovább tetézett annak felismerése, hogy ha ki is jutok, azt bizony nem metróval fogom abszolválni, hanem egy klassz metrópótló busszal… a kijutás tehát kalandos volt, a Börze helyszíne pedig egy kellemes meglepetés (utoljára még a régi, újpesti helyszínen voltam Börzén aminek már az idejét sem tudom, mikor volt). Első utam a @GooBo asztalához vezetett, ha már egyszer feljutottam, akkor át is vettem a Maximum Bonelli előfizetésem aktuális számát. (Itt kell megjegyeznem, hogy bár az elmúlt évtizedben, amióta visszaköltöztem Pécsre, jó pár börze és fesztivál kimaradt nekem, és csak 2 éve kezdtem el újra a fővárosi rendezvényeken is megjelenni, így a kiadókkal való személyes kontaktusaim száma is közel nullára redukálódott. Ettől függetlenül azt tudom mondani, hogy a legközvetlenebb, legsegítőkészebb és legbarátságosabb kiadó címet én a GooBonak ítélem – le a kalappal a profikat megszégyenítő ügyfélközpontú bánásmód előtt!)

Ennyit a kötet beszerzésének körülményeiről, át is térnék magára Rejtélyes Martinra. Az eddigi 6 Bonelli-kötet közül ez volt az első, ahol azt éreztem, bizony a rajzok felett picit már eljárt az idő – az 1982-ben kidolgozott képi világ nem közelíti meg egyik idehaza piacon lévő olasz képregényét sem. Az in medias res kezdés és az „első kaland” itt is tetten érhetők, de ezzel semmi probléma nincs. Martyn előélete épp annyi rejtélyt lebegtet meg, mint amennyit nomen est omen a neve alapján jogosan várhatunk el tőle. Van itt egy kis Indiana Jones-mellékíz, némi femme fatale beütés, titkos illuminátus létét feltételező titokzatos szervezet(ek), viszont ami mindennél sokkal de sokkal fontosabb: olyan kőkemény alapigazságok, melyek bizony 37 év távlatából nézve is aktuálisak (sőt, aktuálisabbak mint valaha. spoiler Külön öröm számomra, hogy Martyn asszisztense egy hölgy – gondolom, a későbbiek során ő azért fontos(abb) szerephez is jut. Ha a mondanivaló továbbra sem sikkad el a kalandok mellett, mindenképp érdekes lehet ez a sorozat, azon viszont elgondolkoztam, hogy (és mivel a történet számomra teljesen ismeretlen volt eddig, elképzelésem sincs), mennyire lehet évi 1-2-3 (?) itthoni megjelenéssel fenntartani az érdeklődést komolyabb időugrás nélkül – gondolom, a lehetetlenségek nyomozója kénytelen lesz komolyabb kütyüket is bevetni a későbbiekben, és pl. a jelen kötetben taglalt eset megoldása is lényegesen egyszerűbb lehetett volna 21. századi technológiával.

Summa summarum: a Maximum Bonelli továbbra is az egyik kedvenc kiadói sorozatom, és egyre jobban várom, hogy az első epizódokkal megkezdett sorozatok végre folytatódjanak a 7. kötettel!

Misztikus Márton kalandjairól a gyerekkori Füles képregények jutnak az eszembe. Giancarlo Alessandrini stílusa ugyan nem hasonlít egyik klasszikus magyar képregény-rajzolóéra sem, viszont a történet egy hamisítatlan, nyolcvanas évekbeli kaland, sok titokzatossággal, egzotikus helyszínekkel, agresszív békaemberekkel, lengén öltözött hölgyekkel, pont, mint a Fülesben az Alfa és omega, az Erőd, vagy a többi képregény, amiből adott esetben csak három-négy oldalam volt, ami aztán még jobban megdobta a menőségüket és a titokzatossági faktort. A Titokzatos fekete ruhásokban van néhány dolog, amiket viccesre érleltek az elmúlt évtizedek, például Martin számítástechnikai felszereltsége, de alapvetően ez is inkább a jó értelemben vett nosztalgia-faktort erősíti. A történet csak a vége felé bicsaklik meg, mikor szándékosan senki sem meri kimondani a rejtélyes főellenség nevét, ami nemcsak bénaság, de logikailag sem volt sok értelme.

Nagyon tetszik Alessandrini vonalkás rajzstílusa. Laikusként nem nagyon tudom érthetőbben megfogalmazni, mint hogy szinte minden rajzon látni a ceruzanyomokat; látni, hogy épül fel a vonalak kusza sokaságából a rajz. Érdekes megfigyelni, hogy egy szexi bikinihez elég pár apró vonalka, egy másik panelen pedig a felhőkarcolók üvegablakai ugyanazzal a technikával készültek, mint a zakó mintázata. Általában a rajzokra úgy tekintek, mint egy számomra érthetetlen, megfoghatatlan csodavilágra, itt viszont látni, hogy a rajzok tényleg emberi kéztől származnak – emellett pedig még stílusosak is. Sokan elsumákolják (kihúzással?) az árnyékokat, redőket, frizurákat, Alessandrini viszont lelkiismeretesen vonalkáz, satíroz, rajzol. Lehet, hogy ez a stílus már elavult, de engem megvett kilóra.

A napokban újra végigolvastam az eddigi Maxbon-köteteket és a véleményem alapvetően nem változott, csak a Lilithet érzem egyre gyengébbnek. Reménykedek benne, hogy Martin Mystére folytatása csak ideiglenesen lett jegelve, mert mindenképpen a jobban sikerültek közé tartozik, és a sztoriban is bőven van potenciál, meg mondjuk az is eléggé érdekelne, honnan van Martin titokzatos szerkentyűje, meg hol szedte össze Javát.

Ahol egy másik világban Doctor Strange szentélye van, ott lakik a rejtélyes ügyek rátermett régész-nyomozója. Műtárgyakkal körülvéve szorgalmasan rögzíti a feljegyzéseit „a Word processzorra programozott számítógépén” (ami a történet idején meglehetősen modern eszköznek számított) „a felfedezéseiről a Föld négy sarkáról, némi utalással a paranormális és a mágikus világra”. A ’80-as évek kincsvadászos-bunyós kalandfilmjeinek emlékeit idézik fel bennem a jelenetek – a főhős hű társa, Csubakka Java (egy focismezbe öltöztetett ősember, akinek morgásait csak Martin érti) még Bud Spencer jellegzetes, fejre mért ütését is alkalmazza. Martin tapasztalt kalandor, tele tudással (és jókora férfiegóval), aki zsebredugott kézzel beszélget, s akinek a nők felé mutatott figyelmessége fordított arányban van azok érdeklődésével iránta.

A felderített nyomok letisztult ábrázolása lehetőséget ad az olvasónak is, hogy együtt gondolkodjon a szereplőkkel a talányok megoldásán. Dan Brown regényeihez hasonló részletes ismeretterjesztő leírások, magyarázó ábrák gazdagítják a fordulatos cselekményt. Indiana Jones csapdái, James Bond nőalakjai, titkos háttérhatalmak fekete öltönyös ügynökei, scifibe illő kütyük köszönnek még vissza a fekete-fehér lapokon. Vérbeli kaland ez ősi titkokkal.

Sajnos a kötet címe (a francia èkezettel) nem túl keresőbarát, így a közösségi médiás megosztások, az olvasók hivatkozott kritikái, a szóbeli ajánlások most valóban sokat jelentenek, hogy híre menjen. Érdemes terjeszteni, mert bár kissé ódivatú, igazán szerethető és egy ínyencség a magyar piacon.

Külön tetszett, hogy e kötetben már a borító belső oldalán is helyet kapott egy kisebb illusztráció.