A ​Déli-sark foglyai 92% 136 csillagozás

Hát ez valami szuper volt!
Mármint az expedíció leírása, nem azok amik történtek, mert az rettenetes spoiler. Nagyon olvasmányosan megírt igaz történet, a naplók részletei fantasztikusan vannak beleszőve a történetbe, végig izgalmas volt és kegyetlen.
És igen, ki mit vállal be a hírnévért cserébe. Nem hiszem, hogy megérte, de hát én szobapatkány vagyok, kalandvágyam kimerül ilyen könyvek olvasásában.

Annyi bizonyos, hogy ha Shackleton és Scott kapitány közül kell választani, akkor az előbbi egyértelműen szimpatikusabb, még ha egyikük neve sem a diadallal forrt össze. Ha voltak is Shackletonnak megkérdőjelezhető döntései, sokkal talpraesettebb vezetőnek bizonyult, mint az utókor által sokkal ismertebb Scott kapitány. Az a csónakút, melynek során a sarkköri jeges vizekről a Déli-Georgia szigetekre jutott el, hogy segítséget hívjon a hátramaradt legénység számára, igazi hajósbravúr volt, bár nem tagadhatjuk a szerencse szerepét sem. Maga a könyv remekül adja vissza ennek a balsikerű antarktiszi expedíciónak nemcsak a történetét, de a hangulatát is. A sikeresen összeválogatott legénységben ugyan előfordultak súrlódások, ám a legnehezebb helyzetekben sem hullottak szét magányosan küzdő egyénekre, hanem mindvégig egységes csapatként szállottak szembe a természet erőivel. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy komoly áldozatok mellett sem veszítettek egyetlen embert sem. Alfred Lansing tökéletes képet fest a jég és az ócean gigantikus erejéről, s a makacs emberről, mely mindig kész ezekkel az óriásokkal megmérkőzni.

Attól eltekintve, hogy végig deja vu érzésem volt, (mintha a Terror-t olvastam volna újra, persze a Terror jóval később íródott) nagyon jó történet. Már csak azért is, mert ez megtörtént.
Fanatikusnak kell annak lennie, aki ezt az emberfeletti küzdelmet, rengeteg gyötrelmet, szenvedést, végig csinálja. És volt aki többször is. Azért szörnyű még belegondolni is,hogy hónapokig nem tudnak felmelegedni, nem ehetnek egy normális ételt, vagy nem aludhatnak egy kényelmes, meleg ágyban. Arról a szörnyű hidegről nem is beszélve! Viszont a főnök előtt le a kalappal, tényleg az emberek voltak a legfontosabbak neki, és talán sokkal többet bírt, mint a többiek. Ő tartotta bennük a lelket is.

Örülök, hogy megismerhettem részletesen ezt a történetet, ami olvasmányosan és izgalmasan volt megírva. Bár tudtam mi lesz a vége, végig izgultam, hogy mikor és hogy érnek már végre biztonságba, és mi jöhet még, mert valami mindig jött. Közbe ahogy átgondoltam, hogy ezt bizony az élet írta, mélységes döbbenet ült rajtam, hogy miket bír ki egy ember. A legnagyobb tisztelet mindegyiknek. Ember feletti erő, kitartás, és sok helyen nagy tudás is kellett a megmeneküléshez. Egy nagyszerű vezetővel az élen, szinte lehetetlen körülmények között élte túl az expedíció összes tagja ezt a hajótörést a Déli Sarkon.
Mindenki rákattant a Terror – ra, és sokaknak, többek közt nekem is az egyik vonzó abban a könyvben a nagy hideg. Akit érdekel, milyen túlélni a sarkkört egy szál kabátban, milyen jégtáblán élni, majd viharos jeges tengeren hajózni egy bárkával, aztán átkelni olyan hegyvonulaton — persze fagyott —, ahol még ember nem járt és azóta modern felszereléssel se sokaknak ment, annak itt van a Birodalmi Transzantarktiszi Expedíció.

A kalandos kihívás kapcsán olvasom zsinórban a harmadik “Veszélyes övezet” könyvet és rájöttem, hogy én ilyen könyveket akarok olvasni, és arra is rájöttem, hogy milyen jól teszem.
Észrevétlenül (mit beszélek, nagyon is észrevettem, hogy bekerültem egy felkel-dolgozik-hazajön-leviszi a kutyát–olvas éjfélig-nem sokat alszik-felkel-stb spirálba) felpörgette az olvasási szokásaimat, és valamiféle olyan hangulattal ajándékozott meg, amit könyvek “iránt” már régen éreztem.
Aztán ahogy @hencsibe -vel beszélgettük, erős magunkba nézést is hozhatnak ezek a (mellesleg igaz) történetek, mert a kérdések és válaszok jelentősen leegyszerűsítve jelennek meg, és közben akaratlanul is megadod a magad válaszát.
Micsoda megkönnyebbülés az olvasónak (nekem), hogy nem merül fel, hogy ki mosogasson el 6500 méteren, sem az, hogy felporszívózna-e már végre valaki gyerekek, hiszen mindjárt az Antarktiszon vagyunk és különben is, mit fog szólni az a fóka ahhoz, hogy nem mentem el a lakógyűlésre.
Nem, ez mind nem fontos, ellenben nagyon is fontos, hogy mindenki elvégzi-e a tényleg lényeges dolgokat (és itt jön az, hogy milyen egyszerű megválaszolni, hogy mi a fontos), amik azt szolgálják, hogy biztonságban legyünk, hogy észrevegyük és azonnal jelezzük, ha probléma adódik, hogy sikerüljön a célt elérni és nem mellesleg; életben is maradjunk.
Ebben a könyvben nagyon fontos tényező a vezető személye, tulajdonságai – rengeteget gondolkodtam olvasás közben, hogy milyen a jó vezető (Shackleton-modell kapcsán*) – ebben a történetben szilárd meggyőződésem, hogy nem maradnak életben az expedíció tagjai, ha nem Shackleton a vezető.
Borzasztó, hónapokig tartó, embert próbáló egyéni és közös erőfeszítésekről olvashatunk, a fizikai teljesítőképesség határán végrehajtott, több ütemben zajló menekülésről, mely során rengetegszer kellett döntést hozni.
Nagyszerű írás, nagyszerű történet.

*„Ha az ember vezető, akkor ő az, akire a többiek számítanak, ezért neki mindig tovább kell mennie!" ES

Elképesztő, hogy mire képes az ember a túlélésért. Nagyon érdekes és izgalmas volt az egész utazás, ahol a természet hihetetlen és kiszámíthatatlan erejével küzdöttek nap mint nap. De igazából az volt lenyűgöző ebben az emberpróbáló expedícióban, hogy a résztvevők képesek voltak végig megőrizni emberségüket és pozitív hozzáállásukat, helyzetükhöz képest elenyésző konfliktus született, amit még csírájában el is fojtottak, és a legkilátástalanabb helyzetekben sem hagyták, hogy eluralkodjon rajtuk a reménytelenség. Hogy honnan merítették mindehhez az erőt, azt el se tudom képzelni.

2022/100, könyvtár, 57/117 eddigi értékelés

Bámulatos, „ércnél maradandóbb” emlékmű ez a könyv, az ember és a természet küzdelmének örök mementója.
Szép visszafogott stílusban ír a szerző, sok-sok eredeti naplóidézetre építi fel (egyébként kitűnően megszerkesztett) regényét, azonban éppen ez, a pátosz teljes hiánya adja meg a maximális hitelességet. Tényleg hihetetlen, ahogy hajótörés és többszörös robinzonád után, egy kétéves antarktiszi út végén a teljes legénység megmenekült. Olyan olvasmányélményt adott, mint a szintén igaz történeten alapuló dokumentumregény Életben maradtak, vagy a szépirodalmi Az északnyugati átjáró; vagy fikciós regényként a Túlélők.

Ha ezt a sztorit ma megfilmesítenék, az expedíció résztvevői űrhajósok lennének, akiknek megszakadt a kapcsolata Houstonnal, és a maguk eszközeivel és tudásával próbálnak elevickélni a legközelebbi űrállomásra. Persze a nullához tartó esélyeik ellenére túlélnének minden életveszélyes helyzetet, ahogy egy valamirevaló hollywoodi opuszban, csak itt az a különbség, hogy ehhez még csak nem is kell megerőszakolni az eredeti történetet. Sőt: a filmekben a vége felé mindig feláldoznak valakit a hatás kedvéért (leggyakrabban a főszereplő legjobb barátját / testvérét), itt viszont mindenki élve megússza.
Hogyan sikerülhetett ez nekik? – inkább ezen töprengtem, és elengedtem, hogy megjegyezzem, mikor melyik vitorlát vonták fel és le, és hogy a legénység melyik tagjának mik az ismertetőjegyei. Amellett, hogy többé-kevésbé ép bőrrel élték túl az egészet (már ez is felfoghatatlan), hogyan nem őrültek bele a helyzetbe, hogyhogy nem ugrottak egymásnak? Mégiscsak jobban kellett volna figyelnem annál a résznél, amikor az embereket összeválogatta Shackleton… De nyilván elsősorban nem a legénység összetételén múlt, hogy ennyire bírták a gyűrődést, hanem Shackleton további vezetői képességein: az extrém körülmények közötti élet megszervezésén, a tétlenség megelőzését szolgáló feladatok kiadásán, az emberek egyéniségének és képességeinek figyelembe vételén, és így tovább. Mindezt a képet ellenpontozandó, vagy inkább kiegészítendő, szeretném kérni, hogy képzeljük el ezt a komoly és határozott férfiút, amint két társával leszánkázik egy hegyoldalon – mert erre is sor került, természetesen jó okkal.
Olvasás közben egyébként a mélyben rekedt és megmenekült chilei bányászok esete is eszembe jutott. Én látni véltem párhuzamokat a két történet között, vagy legalábbis közös tanulságokat, mindenesetre az is egy elképesztő történet könyv film csoda.

Rendkívüli utazásban volt részem. Olvasmányos, nem száraz, talán csak az elején egy kicsit, mikor még az utazás előkészületei zajlanak, izgalmas, és a naplóbejegyzésektől teljes mértékeben hitelesnek érződő mű. Maga az író, újságíró, és nem vett részt az expedícióban, de én magam ott voltam. Nagyon érzékletes volt, áztam, fáztam, és olykor féltem, hogy hogyan lesz tovább.
Félelmetes világ a jég birodalma, és ha azt veszem alapul, hogy abban az időben a mai technikák, technológiák nem álltak rendelkezésre, még félelmetesebb. Különleges élmény volt végigkövetni ezt a viszontagságos utazást, és belelátni a részletekbe. Hogyan élnek a hajón, majd később a jégen, mik a mindennapi teendők, hogyan szerzik az élelmet, hogyan főznek, hogyan határozzák meg a helyzetüket, stb. Számomra minden érdekes volt, és sokat google-ztam mellette. Hihetetlen amit véghez vittek ezek az emberek, és Shackleton őrült kitartása és felelősségtudata az emberei iránt nagyon erősen érződött.
Teljes mértékben átjöttek az érzelmeik, a vívódásaik, minden dühük, frusztráltságuk, fáradságuk, éhségük, szomjúságuk, fájdalmuk. A naplókból vett idézetek mind tanúsítják ezeket, és jól tükrözik a hozzáállásukat a szélsőséges helyzetekhez.
Én nem ismertem az ő történetüket, így végigizgultam az egészet, és megnyugvással, sőt örömmel töltöttel a szerencsés befejezés.

Az egyik múltbéli kedvenc egyéniségem Shackleton.
Csodálattal adózok a teljesítményének. A küzdeni akarása és a kitartása példaértékű.
A hozzáállását és a vezetői képességeit emberek százai elemzik, és megpróbálnak rájönni, hogy mi a titka. Mi a titka annak, hogy az expedíciója során egy embert sem vesztett, és hogy az emberei csapatként tudtak együttműködni.
Hihetetlen karakter, hihetetlen egyéniség, hihetetlen ember. Mai napig magamban fejet hajtok előtte, ha valaki példaként őt hozza fel.
Kutatóként nem lett annyira híres, mint vezetőként, de vezetőként a neve halhatatlanná vált.
Az utókor emlékezete tisztelettel adózik a neve előtt, még akkor is, ha ő nem ebben a témában akart sikereket elérni, és mégis meglehet, hogy ez nagyobb emberi tett, mint amit ő maga elé célul tűzött.
Az írót is dicséret illeti, mert megfogta a lényeget, és kiemelte a fontos dolgokat, momentumokat. Jól megrajzolta számunkra Shackletont és csapatát.