Polt ​felügyelő virágot kap (Bűntények a pincesoron 2.) 85% 11 csillagozás

Aki felhagy a kíváncsiskodással, az már jószerével halott.

147. oldal

Logikus gondolat. Már-már nőietlen. Próbáljuk meg.

178. oldal

– Mi tagadás, kicsi ez a pince. De ahhoz a pár fürthöz, amit én szüretelek, elég nagy. – Sepp Rauschl, kezében az itatóssal és a héberrel, felhágott egy kis vaslétrára. – Ezt a jövő héten fejtem le. Egy zöld veltelini. Szeretném tudni, mit szól hozzá. – Rauschl kicsurrantotta a bort a poharakba, aztán mindjárt bele is kóstolt, és ráncos arcán megjelent egy cinkos mosoly.
Polt lenyelt egy erőteljes kortyot. – Maga jobban ért a borhoz, mint én. De ha már megkérdezte: a zöld veltelinihez tulajdonképpen fegyverviselési engedély kellene.
– És miért? – Sepp Rauschl mosolya elmélyült.
– Mert ez a bor a jámbor férfiakban istentelen gondolatokat ébreszt, erkölcsös asszonyokat tisztátalan tettekre sarkall, becsületes csendőröket pedig sötét tévútra vezet.
– Így igaz.

13. oldal

Ráadásul itt a tavasz, és ez már nem semmi. A pompás léhaság időszaka ez, amikor az ember jókedvű kutya módjára összevissza csatangol. Polt már gyermekkorában ráérzett erre a boldog nyugtalansága, s követte azt a völgy napos oldalára, ahol a kövek déltájban már olyan melege voltak, mint a frissen sült kenyér. …Polt ezen a szolgálatmentes napon egész egyszerűn jókedvű volt. A brunndorfi Stelzer-fogadóban elfogyasztott egy zsemlegombóccal töltött sült csirkét, s megivott hozzá egy pohár sört. Aztán hagyta, hogy a hátára kapja a hangulat szele, és ez a nagydarab, nem éppen törékeny férfi csodálatba ejtően könnyűnek érezte magát.

8. oldal

– Stop, felügyelő úr, megállás, különben baj lesz!
Polt sietve lefékezett. – Ugyan, mi baj lehetne?
Az apró termetű, vézna Sepp Rauschl állta el az útját, lábait terpesztve. – Valami rettenetes. Nem ihatnánk, mi ketten.
– Jobb, ha bele se gondolok. – Polt leszállt, s biciklijét óvatosan támasztotta neki a présháznak, nehogy megsértse az agyagból, kőből és szalmából épült falat borító vékony mészréteget.

11. oldal

Én a következő napon beszélgetést folytattam Anatollal és Renével, jóllehet a kettejük kifejezésmódja a priori kizárja a differenciált kommunikáció lehetőségét.

162. oldal

A borosgazda kinyitott egy karcsú palackot. – Ez valami nekünk való, felügyelő, nemrég lett lepalackozva. Könnyű, friss bor, aranyat ér egy ilyen napon, mint a mai. – Megtöltötte a poharakat. Simon Polt a magáét a fény felé fordította. – Benne bujkál egy pompás nyár – emlékezett vissza.
– Igen, de egy borzalmas ősz is – egészítette ki Schachinger. – Csak ámulok, hogy ilyen lett ez a bor, ha meggondolom, hogy néztek ki a fürtök. – A két férfi kóstolt. Polt elismerően félrebillentette a fejét. – Olasz rizling?
– Nagyrabecsülésem. Ha csendőrként is ennyire találatbiztos…
– Ó, nem. Ez idő tájt inkább céltábla vagyok, de hagyjuk ezt. – Polt kiürítette aprócska poharát. Schachinger levett a kampóról egy hébért. – Most egy fehér burgundinak jött el az ideje. Az még hordóban van, sokáig az anyján nyugodott.
– Kicsodán, kérem?
– A seprőn, felügyelő. A szőlő nagyon érett volt, és az erjedés hosszan elhúzódott. Ilyenkor jobb, ha rajta hagyja az ember és időről időre felkavarja, ettől harmonizálódik a sav. Már az öregek is így csinálták. – Schachinger megtöltötte a hébért. Polt figyelte, ahogy a gazda ott áll a létrán, s ahogy a teste körívet rajzol a pinceboltozat és a nagy hordó görbülete közé. Magában azt kérdezte, nem a múlté-e már tulajdonképpen ez látvány. – Semmi nem vetekedhet egy szép hordós pincével – mondta, amikor a poharak újfent megteltek –, a pokolba a műanyag ballonokkal és az acéltartályokkal.

132-133. oldal

Josef Schachinger kiitta a borát és felállt. – Mindenesetre […] hozok nektek valami különlegeset, egy vörös veltelinit – nincs belőle sok, így aztán a plébános használja misebornak.
– Hm. Szép kerek íze van – jegyezte meg Kurzbacher elismerően, miután belekóstolt – , emellett aztán szépen el lehetne darvadozni.
– Polt kérdően ránézett: – Darvadozni?
– Ti, fiatalok, már a Wiesbach-völgyi nyelvjárást sem értitek. Annyit tesz, mélázva tölteni az időt. Vajon még mindig úgy szakad az eső odakint?
– Mit érdekel az minket! – Schachinger újratöltötte a poharakat. Viszont Burgheimben egyszer még baj lehet a vízzel, mivel a Weibach a helység és a pincesor közt folyik. Pár éve együtt ült néhány burgheimi gazda a polgármester pincéjében. Még a tűzoltóparancsnok is velük volt. Na és, persze, ahogy az már szokás, délután nekiláttak az ivásnak, este még mindig ittak, kint csak esett és esett. Amikor aztán este tízkor haza akartak indulni, a présházak egy tóparton álltak.
– S akkor alighanem folytatták az ivást – jegyezte meg Wolfinger.

136-137. oldal

Karin a fény felé fordította az üveget. — Ez csak ribizlibor lehet. Kurzbacher nyilván úgy gondolja, hogy ez a legjobb erkölcsös vénkisasszonyok betörésére.
– És?
– Utálom a ribizlibort.
– Meg tudom érteni — helyeselt Polt —‚visszavigyem?
– Ugyan már. A nénikém él-hal érte. És az ő 74 évével már nem is támadnak tőle túl ostoba ötletei. Megkérhetlek, hogy gyere a konyhába? Különben még odakozmál a tejberizsem. — Karin szimatolt.
– Ú, juj, juj! Már meg is történt. Ettél egyébként?
– Nem. — Polt finom füstfelhőt látott felszállni. A tejberizs, odakozmáltan vagy nem, számára a legrosszabb kulináris megpróbáltatások közé tartozott. Karin konyhájában azonban más színezetet kaptak a dolgok.
– Egyáltalán nem is olyan rossz — mondta vidáman Karin kis idő múltán —‚ az odaégett résztől kap némi zamatot.
Polt nyelt, bólogatott, és hihetetlenül jól érezte magát.

48-49. oldal

Simon Polt csendőrfelügyelő lefékezett régimódi biciklijével, mélyeket lélegzett és végignézett a tájon. – Üdvöz légy, tavasz- mondta.
A szántóföldek még sok helyen feketék voltak, s a szőlőtőkék is kopasz hatást keltettek egyelőre, jóllehet, már apró levélkezdemények mutatkoztak rajtuk. Az enyhe telet követően némelyik fa immár friss lombot viselt, s az őszi árpa zöld foltokat hintett a szántóföldek messzire elnyúló sakktáblamintázatában.

7. oldal