Az ​állatok világa 93% 18 csillagozás

Amit olvastam, az az egykötetes Kis Brehm, amit az első világháború után, papírtakarékos időkben adtak ki (az én példányom a Maecenas Kiadó 1989-es reprintje). Rapaics Raymund vezetésével, a régebbi itthoni többkötetes Nagy Brehm anyagából válogatták össze bele a legismertebb fajokat (hazai tipikus állatok, illetve a nemzetközi 'hírességek'), hogy a zoológia iránt érdeklődőknek legyen egy kis enciklopédiája.

A válogatás ráadásul a szerző egy régebbi, hatkötetes, a XIX. század végén közrebocsátott kiadásából készült, amelyet később egy szárazabb stílusú, inkább már határozókönyvnek alkalmas tízkötetes kiadás is követett a századfordulón* – ez utóbbi, éppen száraz stílusa, leltározós jellege miatt korántsem lett annyira népszerű Európában, mint az előző, olvasmányosabb, anekdotázós verzió. Így nekem ezzel a 950 oldallal az olvasmányosabb, 'családi' változat kivonata került a kezembe.

S most végre a konkrét könyvről: Nekem nem tetszett annyira, mint amennyire Kiszely István az utószóban magasztalja. Legjobb benne maga a válogatás: az 'alsóbbrendű' állatok (egysejtűektől a gerincesekig) ugyan csekély terjedelmet kaptak (mindössze 80 oldalt), és a gerincesek között is elsősorban a madarak (kb. 230 oldal) és az emlősök (kb. 520 oldal) foglalják el a legnagyobb helyet, de a fajok kiválasztása elég jól sikerült – szinte minden állacsoportból bekerültek a legjellemzőbb reprezentánsok (galandféreg, földi giliszta, éticsiga, keresztes pók, házi légy, mézelő méh, stb.); s valljuk meg: az átlagos olvasó nem feltétlenül a svábbogár, a lótetű vagy a százlábú hétköznapjaira kíváncsi.

A kötet hátrányai viszont az a XIX. század kiadói gyakorlatának illetve nyomdatechnikájának korlátaiból fakadnak. Mivel az ábrák (főleg a színes ábrák) erősen drágították a könyveket, ezekkel nagyon spórolósan bántak. Pótlásul viszont iszonyú hosszú szöveges leírások részletezik az állatok külsejét (szerintem a terjedelem legalább egyharmadát ezek a leírások teszik ki), és a fekete-fehér fotók helyett is zömmel rajzok – javarészt metszetek – ábrázolják az adott fajt. Az már csak hab a tortán, hogy a reprint kiadás metszetei iszonyúan sötétek, így némely rajzokon (pl. vadkacsa, vakond, hód, házi patkány, tigris, farkas, tarpán, gorilla) jóformán csak fekete foltokat látunk.

Ami pedig a kiadói gyakorlatot illeti: a XIX. századi divatot kapjuk az arcunkba: a fajok 'káros' és 'hasznos' besorolását, az ember és állat kapcsolatáról szóló – nem túl jellemző, bár kétségkívül szórakoztató – anekdotákat ('így gondozd a varangyodat'), és – ami a mai, kihalás által veszélyeztetett fajok kapcsán különösen fájdalmas: diadalmas vadászkalandokat**, illetve gazdasági beszámolókat.***

A szócikkek legértékesebb – és ma is élvezhető – részei az állatok etológiájáról szóló passzusok: a zsákmányszerzés, ivadékgondozás, társas viselkedés. Ám ezek a terjedelem szerényebb részét – becslésem szerint negyedét, max. harmadát – jelentik, és nem kárpótolnak a 'meddőkőzet' jellegű töltelékanyagért.

Ha konkrét szócikkeket kéne kiemelnem, próbaképpen, és illusztratív anyagnak is ajánlom a sün, a párduc, az indiai elefánt, a róka és a csimpánz elolvasását. Ezek szerintem az anyag legjavához tartoznak, és kóstolót adnak a könyv egészéről.

Szisztematikus végigolvasását nem javaslom; ennél ma már sokkal korszerűbb és érdekesebb állattani népszerűsítő munkák vannak. De zoológiai kordokumentum gyanánt, bele-beleolvasásra alkalmas.

* Itt a Molyon is megvan a 'legnagyobb' kiadáshoz a link, on-line olvasható a MEK-ben; csak emlékeztetőül: https://mek.oszk.hu/03400/03408/

** Az egyik vadászíró pl. azzal dicsekszik, hogy az afrikai orrszarvú egyáltalán nem olyan veszélyes; a rohamozó, sebzett vad útjából, ha már közel van, egyszerűen félre kell ugrani, az állat – rossz látása miatt – túlfut majd rajtunk. Meséli ezt a büszke vadász kb. 100 elejtett orrszarvú révén nyert tapasztalatai alapján. Vagy itt van egy másik érdekesség: a maláj 'párducviadal' – a ketrecből kiengedett állatot 8-8 lándzsás veszi körbe, és addig hergelik, és szurkálják a kétségbeesett áldozatot, amíg, hosszas ugrálás és kitörési kísérletek után elvérzik; mindezt a körben álló közönség lelkes üvöltözésétől kísérve.

*** A sima bálnák kipusztítása kapcsán említi Brehm, hogy az amerikai bálnavadászok által New Bedford kikötőjében 1853-ban leadott 2800 tonna halcsont (vagyis a bálna szájpadlásáról származó szila) 1903-ra – a bálnafaj megritkulása miatt – 37 tonnára csökkent, így a bálnavadászok kénytelenek voltak a simabálnáról áttérni a barázdás bálnára, 'bár ezeknek rövid és széles, tehát sokkal értéktelenebb szilái vannak'. De a divathölgyek fűzőibe szükség volt a halcsontra… Minden környezetvédő szíve megmelegszik az ilyen sorok olvastán.

Gyerekkoromban rongyosra olvastam

Nagyon jó könyv :)!

Sokat tanultam a „A Nagy Brehm”-ből, nagyon igényes mű.