Az ​Arcnélküli Ember 79% 41 csillagozás

Bester az egyik kedvenc aranykori SF íróm, akinek mindkét magyarul megjelent regénye és az általam olvasott novellái nem csak a kor átlagából emelkednek ki, de messze megelőzik korukat az ötletek és az irodalmi minőség terén is, ráadásul a technikai környezet minimális modernizálása és a karakterek kisebb átfazonírozása után akár kortárs SF-ként is megállnák a helyüket. Mert Bester azon túl, hogy piszok jó, szellemes stílusú, könnyű tollú és mégis kísérletező író volt, azt is pontosan tudta, hogy miért olvasnak az emberek spoiler sci-fit: az emlékezetes karakterekért és az elgondolkoztató, meghökkentő sztorikért.

Az Arcnélküli ember még nem annyira őrülten vágtató cselekményű, mint a később íródott Tigris, tigris, de hasonló alapvetésekből indul ki, és a sztori végkicsengése is hasonló, ha nem is annyira drámai, mint Bester másik magyarul megjelent könyvének befejezése.
Ebben a regényben is egyfajta proto-cyberpunk, dekadenciába hajló társadalmi berendezkedés adja a világ alapját, amelyben elképesztő hatalommal és vagyonnal rendelkező megatársaságok uralják a Naprendszert, amelyek a legkíméletlenebb módon küzdenek egymással. Azonban ezek nem a Gibson-féle arctalan korporációk, hanem dinasztikus cégbirodalmak, amelyeket szinte feudális kényúr módjára irányítanak az adott család tagjai.
A regény másik sarkalatos pontja az ESper-ek léte. Ők az emberiség mentális fejlődésének következő lépcsőfokán állnak, ami abban nyilvánul meg, hogy képesek gondolatolvasásra. Bár nincsenek sokan, de az élet minden területén lehet velük találkozni, és képességeiktől függően különböző osztályokba sorolják magukat.
Ilyen háttér mellett ismerkedünk meg a két főszereplővel: Ben Reich-el spoiler, a zseniális, karizmatikus, ám minden morális gátlást nélkülöző milliárdossal, aki öldöklő gazdasági versenyben áll a D’Courtney klánnal, és Lincoln Powell-lel spoiler, aki első osztályú ESper és rendőrprefektus is egy személyben.

Reich a könyv elején eltervez, majd végre is hajt egy merényletet a D’Courtney klán feje ellen. Ezzel olyan dolgot visz végbe, amivel már 70 éve nem próbálkozott senki, ugyanis az előre kitervelt gyilkosságot már végrehajtani is szinte lehetetlen, mivel az ESperek már a gondolat szándékká érő felmerülésekor semlegesíthetik a potenciális elkövetőt. De ennél is nagyobb visszatartó erő, hogy utólag könnyedén kiolvashatják a gyanúsított fejéből a gyilkosság minden részletét.
Mivel azonban ez egy működő demokrácia, ezért az embereknek joga van megtagadni, hogy egy ESper megfürkéssze őket, hacsak a nyomozók nem támasztják alá kétséget kizáróan az alkalom, az eszköz és az indíték hármasával a gyanújukat.
S ebben a regényben a két főszereplő között azon megy a küzdelem, hogy ez a szentháromság rejtve maradjon, illetve fény derüljön rá.
A regény háromnegyedénél azonban spoiler meglepő fordulattal a három alappillér legfontosabbika elfüstöl a semmibe, így aztán a bűnös látszólag elegánsan megússza a tetteinek következményeit.
Azonban ő sem számol az Arcnélküli emberrel, aki elől nincs menekvés, s aki egy egészen rémisztő privát pokol legmélyebb bugyráig kergeti Reichet.

Bár már ebben a regényben is fontos szerephez jut az átlagemberek és azokon így vagy úgy, de uralkodó „tigrisek” viszonya, de ez a könyv még sokkal inkább egyfajta spoiler parafrázis, amely inkább a bűnözői pszichével foglalkozik, s amelyben a Reich spoiler motivációja lényegesen fontosabb, mint maga a nyomozás, és ezt domborítják ki SF elemek is.

A „hype” miatt nekem kissé csalódást okozó Tigris! Tigris! után ez a regény kellemes meglepetés volt. Ugyan földhözragadtabb a másikhoz képest, de azért Bester itt is el tudott szállni, főleg az ESPerek beszélgetéseinél, ill. a regény vége felé.
A történet egyébként inkább krimi, erős sci-fi háttérrel, ráadásul ott is inkább a kevesebbet használt „tudjuk ki a gyilkos, hogyan tette, a nyomozó próbálja rábizonyítani” fajta. Érdekes volt szemmel követni Reich és Powell párharcát. Maga a világ egyébként tetszett, jókat mosolyogtam mikor szembejöttek olyan dolgok, amiket a Babylon 5-be átvettek.

Az írótól a Tigris! Tigris! jobban tetszett. Inkább a krimi szál erősebb, mint a SF, ugyanakkor érdekes bemutatása egy olyan társadalomnak, ahol az emberek egy része fürkész , gondolatolvasó, és nincs előlük semmi sem elrejtve. Vagy mégis? Reich megpróbálja a lehetetlent, gyilkosságot hajt végre. Ezután megkezdődik a macska-egér játék, hogyan tudnák rábizonyítani, hogy tényleg elkövette a bűntettet. Kicsit túl sodrónak éreztem a történetet, felszínesen érintettük a helyszíneket, embereket.
Legjobban a vége tetszett, amikor lélektani hadviselést vetett be Powell Reich ellen. Izgalmas és érdekes volt, ahogy mindentől megfosztotta, és végül semmi sem maradt. Már a könyv felénél sejtettem a titkot, úgyhogy nem ért nagy meglepetés.
Jó összehasonlítási alap számomra a régebbi és a kortárs sci-fik között.

Ahogy elkezdtem olvasni, akkor jöttem rá, hogy ezt már olvastam (még a Galaktikában jelent meg anno), és újra meg kell állapítanom, hogy ez egy nagyon jó történet. Egy kis kikukucskálás az emberi elme világába, megfejelve az elképzelt jövővel, ahol többféle szupérember létezik (hívjuk őket elmefürkésznek, szerintem ez sokkal jobb szó rá), és ahol emiatt a bűn elkövetése elméletileg lehetetlen. Egy ember mégis gyilkosságot követ el, aminek a felderítése és a tettes megbüntetése a kisregény témája. Én nagyon egyedinek találom az író látásmódját, szórakoztató a stílusa és nagyon elgondolkodtató dolgokról ír.

Valamiért azt gondoltam (reméltem?), hogy ez a könyv jobban fog tetszeni, mint a Tigris!, mert szeretem a krimit, és… mittudomén. Ez viszont azt jelentené, hogy négynél több csillagot adnék a könyvre, ettől pedig sajnos elmarad, sőt, visszasírom az említett művet.
Az már biztossá vált, hogy Bester nem lesz a kedvenc íróim egyike. Az ötleteivel nincs gond, a saját korában extravagáns sziporkázásnak tűnhettek, ma inkább azt mondanám, hogy túlságosan elrugaszkodottak és – ezt a Tigris! kapcsán is nehezményeztem – felelőtlenül és/vagy következetlenül, ennél a regénynél pedig véleményem szerint ellentmondásosan alkalmazza őket. A gondolatolvasás mindig is előkelő helyet foglalt el a népszerű fikciós topikok áradatában, ezért (is) kell(ene) nagyon óvatosan beleszőni a világépítésbe.

Látszólag itt is ez történik. Adva van egy társadalom, amelyben fürkészek (gondolatolvasók) szaladgálnak, sőt töltenek be fontos pozíciókat. Három osztályba sorolhatók a képességük erőssége szerint, kb. 100.000 harmad-, 10.000 másod- és nagyjából 1000 első osztályú létezik. Míg az előbbiek csak a valós idejű gondolatokat és az ún. tudatelőttit tudják olvasni, addig utóbbiak a tudatalattit is, azaz az egyénnek nem lehet többé titka előttük. Az nem derül ki egyértelműen, hogy ezek a számok New Yorkra, az országra, vagy az egész világra vonatkoznak (az elsőre gyanakszom), de akárhogy is, a könyv nem kezeli kellő körültekintéssel a jelenséget, nem számol igazán a következményeivel egy olyan társadalomnak, ahol a fürkészeken kívül senki nem tudhatja, hogy épp mikor és milyen mértékben fürkészik ki a gondolatait. Számomra ez lényegében a gondolatrendőrség koncepciójának megvalósulása, a leghorrorisztikusabb jelenségé, ami csak feltűnhet egy világban. Az író mintha csak legyintene erre, többségében maguk a szereplők is könnyen veszik, vagy akár elviccelik a dolgot. A másik, komolyabb problémám a következetlenség. Ha a cselekmény úgy kívánja, akkor egy alacsonyabb szintű fürkész is minden gond nélkül kiszedi a szükséges információt egy gyanútlan szereplő elméjéből, ám ahogy a nagyobb horderejű eseményekhez érkezünk, és nehézségekbe ütközik a művelet, rögtön ilyen magyarázatokba botlunk: „a fürkészés csak abban az esetben hozza meg a kívánt eredményt, ha az alanynak megvan a hajlandósága a tökéletes együttműködésre”, ami pedig tökéletesen ellentmond a korábbi történéseknek.

Arról nem is beszélve, hogy egyes jelenetekben az addig csak „olvasni” tudó fürkész egyik pillanatról a másikra már élőlényeket spoiler tud irányítani gondolatai kisugárzásával (de említhettem volna a végkifejletet is), és egyre kuszább lesz, hogy voltaképpen hol is vannak a fürkészek képességeinek határai. Az ilyen ellentmondások nagyon lerontják nálam az élményt, pedig alapvetően rendben lenne a történet, a bűntény kibogozása érdekes (még ha a végső csavarhoz kicsit hirtelen és logikátlan ugrással jutunk is el) kellően humoros is, árasztja a retro sci-fi hangulatot, utazgatunk a Vénuszra, Marsra, Ganümédészre, betelepített aszteroidára, stb. Érdekes városképpel, járművekkel, változatos szereplőkkel, helyszínekkel… Egyszóval kár érte.

A történet tipikus fordított detektívregény: kezdetben csak a gonosztevőt látjuk, amint alaposan megtervez egy bűntényt. Majd átkerül a hangsúly a nyomozóra, aki – hozzánk hasonlóan – jól tudja, mi történt, de megfogható bizonyítékot kell szereznie mindenről. Az utolsó fejezetek aztán felrúgják a krimi szabályait, és valami egészen mást mutatnak meg az események mögött.
A hagyományos krimi mögötti világ viszont alapvető fontosságú a SF történetében: a társadalomba integrálódó gondolatfürkészek itt nem valamiféle „modern varázslók” vagy levadászandó szörnyetegek, hanem a világ mozgatói – ugyanakkor mégsem urai. Létük megváltoztatta a világot, hiszen a bűnt itt nem lehet eltitkolni, az emberi természet mégis változatlan maradt, aminek számtalan jelét láthatjuk a társadalom minden rétegében. A könyv hatásáról hosszan lehetne értekezni: a Babylon 5 PsiCorp-ja talán a legnyilvánvalóbb homázs, de P.K. Dick Különvélemény c. novellája is vehette innen az ötletét.

Nem hagyhatom ki, milyen kreatívan használja Bester a szöveg formázását a gondolatátvitel különféle trükkjeinek ábrázolásához. A jópofizós rövidítések viszont kifogtak a fordítón: pl. 1/4maine magyarul nemigen adja ki Quartermaine nevét… A magyar címből is hiányzik a kraft, a „demolished” szó ugyanis a világ kontextusában valami igen fontosat sejtet.
Sajnos egy kicsit felszínesnek éreztem a világ bemutatását. A Tigris, Tigris egy jóval élőbb hátteret rajzol meg ennél, míg Az arcnélküli ember csak azt mutatja meg, ami a történethez feltétlenül szükséges. Nagyon zavart továbbá, hogy Reich-et, a negatív hőst megpróbálja karizmatikusnak beállítani, amikor a fickónak valójában annyi vonzereje van, mint egy amőbának.
Ui: jut eszembe, a könyv tele van freudizmussal

Olyan ez a könyv, mint egy versenyfutás. Mintha az ember az első oldalon belecsöppenne az elstartolt mezőny közepébe, hogy utána a könyv végéig csak azért küzdjön, hogy ne maradjon le nagyon. Feszes tempójú, sodró lendületű (néha kicsit már túlságosan is az) fordítottan előadott detektívregény sci-fi környezetben. Az bűntényt és a bűnöst az elejétől ismerjük, sőt, még a rendőrség is tud róla, így az egész történet egy grandiózus macska-egér játékká válik. A világ talán kicsit elnagyolt a történethez képest, de a fürkészek léte, társadalma és kommunikációja bőven kárpótolja az olvasót ezért.
A könyv élvezhetőségéből még az sem von le egy kicsit sem, hogy kb a történet negyedénél rájöttem a csattanóra.

Első látásra Az arcnélküli ember izgalmas elegye a detektívregényeknek és a sci-finek. Hasonlóan Asimov akkori robotregényeihez: adva van egy nyomozó, akinek rá kell jönnie az indítékra, a körülményekre és a módra. A regény középpontjában azonban csak első ránézésre áll egy gyilkossági ügy: Az arcnélküli ember sokkal inkább Ben Reich harca saját tudatalattijával. A regény végére világossá válik a körülmény, a mód és indíték, de nem a gyilkossági ügyé, hanem azé, ahogy Reich létrehozta az Arcnélküli Embert.
Számomra nagyszerű élmény nyújtott ez a regény, szó szerint letehetetlen. Minden fejezet érdekes volt, mert egymást követték a csavarosabbnál csavarosabb fordulatok. Powell kitűnő nyomozó volt, aki remekül hajtotta végre feladatát. Reich pedig a tipikus ellentmondás nem tűrő üzletember: mindenkin átgázol, mindenkit leigáz, csak a saját problémáival nem mer szembenézni. Itt viszont kénytelen volt, s így vitán felül jó lezárást kaphattunk.

A regény világának kidolgozását elsősorban a gyakorlatiasság ösztönözte. Így Bester csak azt mutatta be, amit a sztori miatt be kellett, de ez sem volt kevés. Az ESPerek, vagyis a gondolatolvasó fürkészek bemutatása alapos volt. Powell szerint számukra az egész világ egy pszichiátriai osztály, ahol nap mint nap képességük miatt szembe kell nézniük olyan dolgokkal, amelynek fényében kérdésessé válik, hogy áldás avagy átok az efféle képesség. Ezzel együtt a regény mondanivalója pozitív: ebben a korban az emberek nem a zseniális elmék elpusztítására törekszenek, ha azok valami miatt erkölcsileg tévúton sínylődnek, hanem kitaláltak egy olyan eljárási módot, mely keretében a világ megtarthatja zseniális elméit. Bár a jövő technológiájával kapcsolatban nem engedte el annyira a fantáziáját Bester, több értékes gondolata volt ezzel kapcsolatban is, és nem éreztem azt az áporodottság „szagot” a világa olvasása közben, melyet több régi sci-fi esetében igen.

Az Arcnélküli Ember egy jövőben játszódó krimi, amiben leginkább azt tudtam értékelni, hogy 65 éve jelent meg. Ehhez képest voltak benne egészen jó ötletek a 2300-as évek világát illetően (és voltak benne olyanok is, amik kissé esetlennek hatottak). Alapvetően egy egész jó olvasmány lehetett volna, de számomra elrontotta, hogy az író idő előtt rávezetett a megoldásra és onnantól már nem kötött le a sztori.
Örülök annak, hogy nem ezt a könyvet olvastam először Alfred Bestertől, mert ha ezt olvasom előbb, nem biztos, hogy Gully Foyle kapott volna egy esélyt (és milyen kár lett volna érte).

Ez egy zseniális mű volt. Bár már több, mint 50 éves, mégis megállná a helyét kortárs műként is. Nagyon tetszettek a szerpelők és a történet is. spoiler Volt jópár váratlan fordulat és meglepetés is. A felépített világ és társadalom is nagyon jól össze volt rakva. Bár a fürkészek egyes szintjei és képességei között néha nem éreztem különbséget, összességében tetszett a gondolatolvasók megjelenése. A könyv vége egy kicsit fellengzős és túl szép lett, de az egyéb fantasztikusan jó dolgok kárpótoltak érte. spoiler
(A Galaktikában megjelent fordítást olvastam.)