Eroica 91% 39 csillagozás

Életrajzi regénytől ne várjon sokat az ember – gondoltam, mielőtt kezembe vettem Alfred Amenda, Beethoven életéről szóló, vaskos kötetét. Beethoven nem volt könnyen szerethető ember. Ezt még a zseniális német zeneszerző életrajzában járatlan jómagam is pontosan tudtam. Amenda mégis képes megszerettetni velünk ezt a goromba, és mogorva embert. A zeneszerző betegséggel való küzdelme, vagy a szerelem vájta sebei egész közel hozzák számunkra alakját. Amenda szövege könnyű, jól megírt, nem akad el az ember, visszalapoznia sem kell, mint általában, ha a szöveg érdektelensége miatt letéved a cselekmény fonaláról. Számomra Beethoven gyermekkora, és idős évei voltak ebben a könyvben a legizgalmasabb korszakok, de a szerelmi szálakat is olyan finoman bontja ki a szerző, hogy egyszerűen azoknál a részeknél a könyv letehetetlen. Nem bántam meg a tengernyi idő egy percét sem, amit erre a könyvre fordítottam, nagyon szívesen ajánlom minden megátalkodott, vérágas szemű Moly figyelmébe!

Nagyon jó könyv, bár nem ezért szerettem meg Beethovent, de miután a könyvet elolvastam hónapokig nem is tudtam volna mást hallgatni, mint az ő szimfóniáit, szonátáit :).
Nagyon régen olvastam, időnként újraolvasom, és rajongok érte. Nagyon jól mutatja, hogy az akkori kor igazságtalan értékrendje, és a betegsége hogyan tette Beethovent befelé fordulóvá, keménnyé, ugyanakkor mindig megmaradt az emberiségbe vetett hite.

Nem rossz életrajzi regény bár néhol furcsálltam, hogy a szerző mely eseményekre fókuszált részletesebben, melyekre rövidebben. Emiatt néhol vontatottnak éreztem, máshol pedig úgy éreztem valamit érdemes lett volna bővebben kifejteni. Ezek ellenére érdemes az elolvasásra, de ajánlott összevetni mások által írt könyvekkel.

Kétszer olvastam, pedig nagyon hosszú. Szerintem zseniális :)

Mélyen érintett az eleje, meghatott a vége. Közben pedig valami érdekes lebegés volt jellemző, mikor olvastam, Mint mikor a zenéjét hallgatom.
Döbbenetes történet. Újabb tanúbizonysága annak, hogy ha nem adsz oda mindent, akkor nem is kapsz semmit. Vagyis mégis, mindent és ugyanakkor semmit sem.
Valahogy mi emberek nem vagyunk hajlandóak észrevenni értékeinket akkor mikor még megvannak. Csak miután elvesztjük, döbbenünk rá mi is volt birtokunkban. Hány és hány zenészről, íróról, költőről halljuk szinte ugyanazt a történetet. Csillagokat megjáró, gigászi szellemi érdemek, nyomorgó és kitaszított földi körülmények között.
Miért van ez? nem tudom!
Talán így tud kiteljesedni és alkotni a szellem, vagy a múzsa nem csókol örömből, nem tudom.
Hatalmas élmény volt az Eroicával való utazás. Felejthetetlen élmény volt minden betűjét elolvasni.
Máshogy hallgatom „Luigi” zenéjét ezután…

Ifjabb koromban olvastam, s felnőtt fejjel újra. Mind a két alkalommal lenyűgözött, ha nem is uyanazon okok miatt – bár alapvetően szeretem az életrajzi tartalmú könyveket.

Nagyon jó az író stílusa, a jóízű humor és a csendes drámaiság keveredett finom egyvelegben. Örülök, hogy a kezembe került, és elolvastam. Mindenkinek tudom ajánlani ezt a könyvet. Néhány résznél talán túlírta a szerző, ömlengősnek éreztem, de ebből szerencsére kevés volt.

Nekem akkor tetszett volna maradéktalanul, ha mindezt fele ilyen hosszúságban írta volna meg az író…olykor kissé vontatottnak éreztem..

Emlékszem,úgy kaptam valakitől,hogy „ez neked tetszeni fog.”
Azt sem tudtam miről szól,de miután elkezdtem olvasni,nem bírtam letenni.
Élvezetes olvasmány.

Kevesen mondhatják el, hogy ennél tragikusabb utat jártak volna be, mint Ludwig van Beethoven. Szeretetre vágyni, mindenkinek azt adni és legjobb esetben is csak barátoktól visszakapni… Zenét szerezni, amikor már teljes némaság vette körül… Betegségek egész sorozatát túlélni, amikor a leginkább szüksége lett volna az erejére… Betevőért harcolni, holott a hazája szemében csak egy habókos féleszűvé vált. A művészek az egyetlen olyan faj, amelynek leg"zseniálisabb" tagjai sokszor mást sem esznek, mint saját, néha mások művészetét, és elhiszik róluk, ahogyan ők maguk is saját magukról: ennyi elég az életbenmaradáshoz.
Valószínűnek tartom, Amenda kicsit beleszépített az élettörténetébe itt-ott, hogy kevesebb legyen a keserű íz olvasás közben. Ennek ellenére mind a „zeneköltő”, mint a regény megrázó maradt: a sikerekért nagyon kemény árat szab ki a sors!