Házasság ​után 4 csillagozás

A bejegyzés eredeti megjelenésének helye, ahol átláthatóbb, ezáltal értelmezhetőbb az egész, itt található:
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/06/25/alfred_alvar…

*
2007-BEN VÁLTAM. Tizenhét év házasság után. Két gyerekkel. S tizenhét év aktív keresztény élettel a hátam mögött. Mint egy keresztény folyóirat főszerkesztője, s egy gyülekezet felszentelt vénje.

2004-ben megtudtam, hogy felülmúlhatatlan férj vagyok, remek szerető, pompás apa, utolérhetetlen társ, vagyis ha Superman-nel egyszerre ugrunk ki az ablakon, csak annyi a különbség köztünk, hogy én pofával landolok a betonon, amíg ő vidáman tovább repked. Más különbség nincs. (Hacsak az nem, hogy én nem kívül hordom az alsónadrágomat.) De hiába a mindenben felsőfokú megfelelés, minden szuperlatívusz, csak éppen mint férfi nem kellek tovább. (Vagy igazából eddig sem?)

Az ismeret birtokában lefagytam, próbáltam újrabootolni. Fél év után leköltöztem a közös galériánkról, belátva, hogy teljesen felesleges az alváson kívül bármi másért ott lennem.

Az első évben próbáltam feldolgozni, amit hallottam, és mérlegeltem a hogyan továbbot, nyüszítettem, még takargattam, titkoltam, sebet nyalogattam és nem akartam elhinni, hogy velem történik.

A második évben rá-ráléptem újabb utakra, mert elhittem, hogy minden rendszer egyensúlyra törekszik. Azt gondoltam, ha én változtatok, akkor a túloldal kompenzálni fog, beáll tehát a javulás. Lettem rosszabb emberré is, de inkább még jobbá lettem. S még jobb férjjé. Apának addig sem voltam semmi. Az, hogy még jobb lettem azt jelentette, ilyen-olyan tettekkel, figyelmességekkel, kedvességekkel, házimunkák elvégzésével megpróbáltam megvásárolni az exem szeretetét, szerelmét. Persze dőre próbálkozás volt. Ez is, mint annyi más is. Kipukkadt a lufi.

A harmadik év felénél jutottam el oda, nézve, látva a rokoni, barátiköri példákat, hogy: „Negyven éves vagyok, nem akarom így leélni az életemet!”

Úgy döntöttem, elengedem a feleségemet. Úgy döntöttem, adok esélyt magamnak a boldogságra, a szerelemre, a szenvedélyre. A gyerekeimnek meg arra, lássanak más, jó példát is a párkapcsolatra. (Mára mindketten harminc felé battyognak és a párkapcsolataikban egyikük innen, a másikuk onnan szemlélgeti a tíz évet. Ilyen szempontból jól megvannak mindketten.)

Vagy fél évig gondolkodtam azon, hogy logikus érv-e a gyerekek miatt együtt maradni? Arra jutottam, hogy csak akkor, ha teljes értékű házasságban tesszük ezt. Önmagában a fizikai együttlét csak gyűlöletet eredményezett volna. Amiatt nem érdemes. Sőt, nem szabad. Erre jutottam.

Meg arra, hogy ha sikerülne az addigi legjobb szintre visszahozni a kapcsolatunkat, nekem már az sem lenne elég. Szerelmes akartam lenni, szenvedélyt akartam érezni S végre bevallottam magamnak: kettőnk között az a büdös életben nem lenne lehetséges.

Az, hogy magam is kiábrándultam útközben, és semmilyen szinten nem kívántam már a feleségemet, nem sok jóval kecsegtetett. A válás előtt három évig nem volt más közünk egymáshoz, csak a gyerekek és az anyagiak.

Beláttam azt is, hogy ami történik tragikus, de egyben esély is. Kénytelen voltam azzal is szembenézni, hogy csodálatos dolgot építettünk fel mi ketten, de a kép, amit mutattunk, igen nagy mértékben, minden szándékunk ellenére csupán látszat volt. Anélkül, hogy képmutatók lettünk volna.

A látszatságunkra akkor döbbentem rá, amikor valaki azt találta mondani, mi vagyunk számára a példaképek, ami a házasságot illeti. Megrémültem, miféle akaratunkon kívüli hazugságnak lettünk a forrásai.

(Amikor ugyanezt mondták rám és Szerelmetesfelségtársamra, még inkább megrémültem, röhögve sikítottam: „Akkor hamarosan válunk! Így szokott ez lenni az életemben.”)

Az volt a dráma, hogy másfél évtizedig nem érezte rosszul magát egyikünk sem a házasságban. Jól együttműködtünk a mindennapi dolgokban. Szerettük egymást. Csak éppen szerelmesek nem voltunk. Én megtanultam az lenni. Voltak hiányok, voltak hibák, de egyáltalán nem volt élhetetlen a kapcsolat. Igaz, nem volt igazán élő sem.

De a közelében nem volt annak, amit SzFT iránt az első, na jó, a második pillanattól fogva érzek. Tizennégy év után is boldogságot jelent este csókkal jó éjszakát kívánni, reggel pedig nézni az arcát, vagy éppen utána bámulni, ahogy álmosan téblábolva a mosdó felé veszi az útját; ha érted, mire gondolok… A hangját hallani, nézni, ahogyan dolgozik, tréfálkozni, évődni, vitatkozni [senkivel ilyen vehemenciával nem veszekedtem még, a lányát kivéve] előre félni az ötleteitől, amiket elősziporkáztat, és amik között rengeteg zseniális, használható is van, stb. Szeretem, ahogy van. Bruttó. Kívül, belül. A tökéletlenségeivel, hibáival együtt. S most hallom magamban, ahogy műfelháborodottan felkiált:
– Milyen hibáim? Milyen tökéletlenség? Engem fenntartás nélkül kell imádni!
És nevet. Mondhatom, ahogyan teszi, azt is imádom!
Persze, komolyan el kell gondolkodnom ezen, az is lehet, hogy boszorkány, és permanens bűvölet alatt állok. Ezért nem is tudnám nem szeretni, ha akarnám se, akkor sem. Mert nem tudom őt nem akarni. Ördögi karika.

Az exemmel nem voltunk egymással boldogtalanok. De sajnos boldogok sem. Nem voltak rossz érzéseink egymás iránt, de nagyok sem. Nullszaldó.

A legnagyobb belső küzdelmet a hitem jelentette, illetve az egyházam tanítása a válásról. Amit nem minden ponton lehetett összeegyeztetni a Bibliával, de volt benne ráció.

Azonban a bibliai tanítást sem tudtam összhangba hozni a mindennapi gyakorlattal. Képtelen voltam át- és belátni, hogy Isten Igéje valóban egy életre boldogtalanná kényszerítene két embert.

Aztán egyszer a tavaly elhunyt Szigeti Jenő ezt találta mondani egy előadásában, amire én hívtam meg a gyülekezetünkbe:
– A házasság akkor ér véget, amikor az egyik felet elkezdi nem érdekelni a másik bármiféle igénye.

Hm. Iszonyatosan súlyos szavak. Gondolj csak bele!

Az intimszféránk például soha nem működött fényesen. Illetve a házasság és a kereszténység előtt majdnem. Utána visszafogottan, kéthetes ciklusokban.Tizenhét évig.

Nem mi voltunk a legsanyarúbb helyzetben. Egy alkalommal az egyik velemkorú keresztény tesó ezt találta mondani nekem egy sétánk alkalmával: „Kéthetente? De jó neked! Én félévente ha hozzájutok az asszonyhoz!” A mai napig házasok. Vélem, ahogy öregszenek a tendencia nem javult. Egek!

Szóval volt trágya rendesen a palacsintában, lépnem kellett. Léptem.

Az utolsó pillanatig iparkodtam korrekt lenni a nővel, akivel tizenhét évet együtt éltem, aki megszülte a gyerekeinket. Ő a válás után kipattant Angliába. (Ezt mondjuk nem értettem, de úgy gondoltam, ehhez már nincsen közöm.) A srácaink velem maradtak, jöttek az új kapcsolatba.

A válásunk sem volt háborús. Szerintem még az előtt váltunk, hogy a mindennapok katasztrófa sújtottá váltak volna.

A második tárgyalás után, amikor már hivatalosan sem voltunk házaspár, a bíróságról kijőve beültünk egy közös ebédre a Nyugati pályaudvarnál a mozi melletti arab étterembe. Sőt, egy hazalátogatása alkalmával SzFT találta ki, hogy az alatt az egy hónap alatt, amíg Magyarországon van, lakjon nálunk, hiszen velünk élnek a gyerekei… Két hét lett belőle, hidegháborús befejezéssel.

Szóval nem volt nagy háború, nem lett gyűlölet, nem borult ki a bili, nem repkedtek tányérok. De így is rettentő fájdalmas volt, így is sérült mindenki.

Három hónappal azelőtt találkoztam Szerelmetesfeleségtársammal, hogy kimondták a válásunkat az exemmel, 2007 tavaszutóján. Vagyis se nekem nincsen közöm az ő válásához, se neki az enyémhez. Mert vannak, akik úgy gondolják, a botor balgák, hogy de. „A hülyeség ha nem is xilofonozik, foszforeszkál” – mondta Sándor György.

*
A könyv szerzője szerint az öngyilkosság után a válás a legtragikusabb esemény, amit az ember átélhet. Ugyan nekem lennének még ötleteim, de simán és valóban olyan esemény volt, amely gyökerestül felforgatta az életemet. Igaz, nekem világnézeti kérdésekkel is birkóznom kellett. (Az is igaz, hogy ez utóbbi konkrétan az a kategória volt, amire SzFT azt mondja: „Szakította, szagolja!”)

*
Már együtt voltunk SzFT-vel, s Ofi barátom akkor már felbukkant a múltból…

Vele is együtt gyülekezdiseztünk. Csak ő előbb vált, és előbb lépett ki a közös karámunk játszóteréből. Egykor az esküvői tanúja voltam. Tíz évet kihagytunk a barátságunkból, volt mit megbeszélni. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, bár kicsit döcögősebben, mert külföldön él a családjával, az új feleségével meg a közös és nem közös gyerekeikkel.

Szóval Ofival összehoztunk egy levelező-csoportot. Olyan emberekből, akiknek kíváncsiak voltunk a véleményére, vagy éppen fel akartuk nyitni a szemét. Jobbára karámista egyedek voltak. Akiket szerettünk, kedveltünk. Nem volt bennünk messiás-tudat (illetve Ofiban mindig is volt legalább egynegyed adag, de őt így szeretjük), nem kioktatni akartunk, hanem megtudni és átadni. Miből mit és mennyit.

Hihetetlenül tanulságos, több évre elhúzódó beszélgetés lett az ötletünkből.

A legfontosabb két tanulságává ez vált:
1.) mindenki úgy látja dolgokat, ahogyan látni akarja. Akkor is, ha ezt nem tudja. „Én lehetek hülye, nekem papírom van róla!” – szokta mondani Ofi, de süketel, nem erről van papírja. Csak egy határterületről ennek a kijelentésnek. De ő arra utal, hogy nekünk, akik teljesen egészségesek vagyunk, nincsen jogunk hülyének lenni.
2.) Mindenkinek olyan Isten-képe van, amilyet a személyisége megenged. Ezt az Isten-képet a belső lehetőségeink, a világhoz, az emberekhez való hozzáállásunk határozza meg. S ezzel semmiképpen nem azt mondom, hogy az Isten mindössze a temporális lebenyünk maszek gyártmánya (ahogyan azt Szendi Gábor állítja). Aki nyitottabb az emberek felé, annak az Isten-képe megengedőbb, elfogadóbb, rugalmasabb Istent mutat. Aki bizonytalan önmagában, aki jobban szereti a határozott korlátokat, elvárásokat, aki önállótlanabb, annak az istene szigorú, törvényekhez, szokásokhoz, elvárásokhoz ragaszkodó Isten lesz.

*
A házasság és a válás társadalmi megítélése, közhely, koronként és földrajzi egységenként eltérő. Bár kétségtelen, hogy a mintázat azért a monogám, egyszeri párkapcsolatok felé hajlik. Az európai keresztény kultúrkörben az egyház egyeduralma és igen karakteres, mondjuk ki nyugodtan, beteges szemlélete miatt a válás évszázadokon át gyakorlatilag tabu volt. S a több évszázad gyakorlata sajnos feltételes reflexszé vált.

Alvarez nem kecmecel, kőkeményen fogalmaz a kereszténység ókori nagyjairól és kimondhatatlan károkat, pusztítást, szenvedést okozó nézeteikről.

Meglátása szerint a pokolbéli hangsúly-eltolódás már Pál apostollal kezdődött, aki a jézusi nézettől (a házasság a közösség, az egy testté létel állapota) a bűn és a kísértés elkerülésének az eszközévé degradálta a házasságot. Az egyházatyák, Agustinus, Origenész, Tertullianus, Szent Jermos az ő nézeteit torzították tovább aztán a végtelenbe. Origenész ténylegesen kasztráltatta is magát, hogy elkerülje a női test kísértését. (Teszem hozzá: a hihetetlenül ostoba!) Az egyház, mondja Alvarez, Origenészt nem avatta szenté, de az avatás ellenérve nem a hibbantsága volt, hanem az, hogy a Szentírást allegóriának tekintette.

– Számomra – mondta Román, a vért is megfagyasztva a sashalmi gyülekezet jó néhány tagjában, a délutáni, közösségi Biblia-körös beszélgetésünkön – minden egyes Nórival való együttlét Isten-tisztelet! Köszönöm Istennek, hogy Nóri a feleségem, köszönöm a testét és köszönöm mindazt, amit a testén keresztül kaphatok!

Hát lehet ezzel vitatkozni?

*
A válás mára már nem közfelháborodást keltő esemény, csupán szomorú intermezzo. Ez a könyv a nyolcvanas években jelent meg, aztán nesze, azóta meg eltelt harminc év! De már megjelenésekor is túl voltunk a hatvanas-hetvenes éveken, a Nagy Szemléletváltás idején.

Szóval a válás…

*
– Tudod, édes lányom, azért szégyen ez a ti válásotok! – mondta az exemnek az édesanyja, amikor az exem még nem az exem, hanem a jelenem volt,de már elkezdődött a metamorfózis. – A mi családunkban még soha, de soha nem volt válás!

Hugi, exem húga felkapta a fejét és értetlenül nézett az anyjára.

– Velem mi a helyzet, anyu? Így hogy a második férjemmel élek, és már neki is szültem két gyereket? Mégsem a ti lányotok vagyok?

Baki.

*
AMI NEM IGAZ ERRE A KÖNYVRE
A Modern Zsebkönyvtár célja elsősorban a kortárs, modern szépirodalom bemutatása volt. A sorozat szerkesztői mindig tettek egy-két kivételt, és rendre a sorozat kötetei közé szuszmákoltak interjú- és esszéköteteket is. Mint például ezt is. Vagyis ez a könyv nem szépirodalom. Ahogyan nem is esszé. Hanem a csuda tudja mi, leginkább a kettő elegye. Kiegészítve azzal, hogy egyfajta szépirodalmi interjúk is vannak benne. Vagy hogyan nevezzem azt, amikor Alvarez ismerősei házasságát meséli el, kimondottan szépirodalmi eszközökkel?

De nem mondható róla az sem, hogy szociológia lenne. Egyáltalán nem az. Ahogy Alvarez mondja, annak indult, de aztán a szerző rájött, hogy nem fog menni számára a szociológia írása. Ezért írt egy hibridet. Voltaképpen szépirodalom is, szociológia is, esszé is, interjúkötet is.

Alvarez meg sem kísérli teljesen átfogni a válás kérdését. Reménytelen ügy lenne. Hiszen a válásnak van történelme, társadalmi, pszichológiai, vallási, teológiai, jogi, gazdasági vetülete. Ha a szerző tekintettel akarna lenni bármelyik egészére, ha teljes képet akarna adni, az önmagában egy könyvsorozat lenne. S akkor még nem beszéltünk a válások irodalmi megközelítéséről, ráadásul egy szót sem szóltunk a gyermekek helyzetéről… Meg még egy csomó mindenről nem.

Ezért Alvarez egy alternatív utat választ: lazára fogja a gyeplőt, s bár nem hajítja a lovak közé, de engedi az ösztönei szerint húzni őket. Mi sül ki a végén? Formailag nézve egy önéletházassági-fejezet, egy esszé-fejezet a válás történetéről, egy irodalomtörténeti-szépirodalmi fejezet Lawrence-ről, az íróról. még egy kis esszé, és még sok történet Alvarez ismerőseiről, a házasságukról és a válásukról, válásaikról.

AZ ELSŐ HÁZASSÁG SEMMI MÁS CSAK EGY FŐPRÓBA. (Grafitit a Facebookról)

Alvarez nem von végső tanulságot. Talán nincs is. A tuti frankót megmondani valószínűleg lehetetlen, ezért ilyet Alvarez sem akar tenni. S vajon mi is lehetne a tuti frankó?

Annyi bizonyos, hogy a válás és a hozzá vezető út nagyon fájdalmas, de az is biztos, hogy nagyon sok mindenre megtanítja az embert önmagár és másokra nézve is. Mi több, még azok is tanulhatnak, akik maguk ugyan nem válnak, de válófélben levők rokonai, közeli barátai.

S úgy vélem, bizonyos történeti információkon túl Alvarez erre akar elsősorban rámutatni a jól megírt, pompásan összefogott történeteivel. S mert nem akar tuti frankót mondani, ezért a könyve nem szól nagyot, nem szélvihar, de nem is levegőmozgás nélküli forró nyári délután, hanem sokkal inkább egy nagyon kellemes, enyhe őszközepi sétálós délután, ami nem vezet rá semmire, eszébe sincsen forradalminak, világfelforgatónak lenni, pusztán beszélget, rámutat erre-arra, és közben elmondja, hogy a válás nagyon rossz, s csak az a rosszabb, amikor két ember őrizgeti a kagylóhéjba zárt semmit, pergeti a kiszáradt, zizegő napjaikat, együtt tölt éveket úgy, hogy semmi közük nincsen egymáshoz. Ennél már csak az a rosszabb, amikor nap mint nap büntetik egymás azért, mert nincsen bátorságuk a változtatásra, és a gyávaságukért a másikat okolják. A legrosszabb pedig az, amikor a törvények, a társadalmi szabályok, teszik lehetetlenné a válást és kötnek össze két embert egy életre.

A bejegyzésnek itt nincsen vége, csupán abbahagytam. Ha érdekel még néhány gondolat erejéig Alvarez könyve, kattints az alábbi linkre, kérlek!
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/06/25/alfred_alvar…

Esszék, elmélkedések, riportok a válásról – a nyolcvanas évek elejéről. Őszinte hangú beszámolóval indul a szerző saját első házasságának kudarcáról, majd történeti visszapillantással folytatódik a suméroktól a huszadik század hetvenes éveiig. Ezután szociológiai és pszichológiai töprengések következnek, betéttörténetekkel (avagy riportokkal) ahol egy-egy ismerős vagy interjúalany elmondja a saját esetét.

Alvarez – író és kritikus – nem akarja megmondani a tutit (ez rokonszenves), és meglehetősen pesszimista a tartós házasság esélyeit illetően. A példái elég szűk körben mozognak: angol, amerikai és skandináv interjúalanyai szinte mind felső-középosztálybeli értelmiségiek, ennek megfelelő lelki bonyolultsággal. Meglepheti az olvasót, milyen vaskalaposan konzervatívak voltak a brit társadalmi viszonyok a válással kapcsolatban, még a hatvanas években is, illetve hogy milyen kevés humorérzéke van az interjúalanyoknak. Mindig is érdekelt, vajon a humorérzék hiánya a válásnál ok, vagy következmény? Én inkább okot gyanítanék: humor nélkül minden tartós kapcsolat (házasság, barátság, gyermek-szülő) jóval nehezebb (humorérzéken azt értem, ha ki tudjuk nevetni magunkat; másokat kinevetni nem kell humorérzék, elég a gúny).

A kötet érdekes, sok ponton (főleg a történelmi visszapillantásnál) mélyen szántó, az interjúk anyaga viszont – a földrajzi és időbeli korlátok miatt – kissé megkopott. Nincs igazi vezérfonal a könyvben, egy picit széteső, mégis érdemes volt elolvasni, és egy pillanatra megtorpanni, hogy az ember a saját tapasztalatait a leírtakkal összehasonlítsa.

Alvarez angol író és költő, de ez az esszégyűjtemény nem fikció. Van egy érdekes metszéspontja a történelemnek, a szociológiának, a pszichológiának, és az irodalomnak. Ez a könyv ezen a metszésponton helyezkedik el.
A házasság és a válás természetét, okait, és kérdéseit firtatja több kultúrában, országban, több szemszögből, az ókortól a jövőig. Elmondja a saját véleményét (szerzőnk nem szűkölködik élettapasztalatokban és véleményekben), megszólaltat ügyvédeket, kutatókat, írókat, irodalmi hősöket – mint például D. H. Lawrence, Sylvia Plath, Philip Roth, Milton, Ibsen, vagy Anna Karenina –, és sok ismeretlen (ex-) házaspárt is.
Hogyan forrt össze szép lassan a házasság és a válás a vallással és a divattal, és mi köze mindehhez a technikai fejlődésnek?
Alvarez magyaráz és példáz, de nem válaszokat ad, hanem véleményeket, nem kínál recepteket vagy megoldást, de sok hasznos tanács lapul a történetek mögött.
Alapos, bölcs, és őszinte, egyszer majd kiderül, mennyit sikerült tanulnom tőle. :)