Húsz ​év múlva (A három testőr 2.) 88% 226 csillagozás

Dumas engem elbűvölt! Most, hogy a róla szóló könyvet is olvasom, különösen érdekes volt így befejezni a regényt. A három testőr is tetszett, ez a folytatás talán még jobban.
Fontos megjegyezni, hogy a regények erősen különböznek az összes filmes feldolgozástól!
Az író stílusára jellemző a romantikus pátosz, de mozgalmas, drámai, valamint igen sokszor elég reális képet is fest a korszakról. Drámaírókén indult, jól értett a „szcéna” megtervezéséhez, jelenet-ábrázoláshoz. A testőrök alakjait remekül alkotta meg, egyik mintája saját édesapja volt, Napóleon hősies, majd mellőzött, kegyvesztett tábornoka.
D'Artagnan kicsit az író maga is, a szegény kisnemesi családból saját érdemei, furfangos észjárása és vitéz bátorsága révén kiemelkedett ember. Dumas nagyapja ugyan főúr volt, de ebből az unoka nem sokat profitált. Persze Porthosra is hasonlít Dumas, életet élvező, erős, szép szál férfi volt az író, és katona édesapja is.
Mitől érdekes még ez a két könyv? / A három testőr és a Húsz év múlva/
Elég jól ábrázolja a két korszakot, az angol és francia történelem eseményeit, még akkor is ha sokszor pontatlan. Az általam olvasott kiadás bővelkedik lábjegyzetekben, olvasható a javítás, kiigazítás. Richelieu ábrázolása pedig Dumas írásaiban is változik spoiler.
Kicsit vicces mai szemmel 45 év körüli emberek öregségéről olvasni, ám kiderül az is, hogy még remek vitézek, és él a híres barátságuk.
Kíváncsi leszek a Bragalonne vicomte regényben mi lesz, ezek után még 10 év múlva!
Összességében a Húsz év múlva is 5 csillagot kapott, ehhez újfent hozzájárult Jékely Zoltán szép fordítása.

A három testőrt rengetegszer olvastam ki gyerek- és kamaszkoromban, és mindig a szívem csücske lesz. Ezt a könyvet ellenben most (húsz évvel később, hehe) olvastam először, és meg kell állapítanom, hogy látványosan jobb az előzőnél. (Újraolvastam az első részt is, hogy legyen összehasonlítási alapom.)
Dumas remekül ír történelmi regényt, és nem mellesleg megalapozta ezzel a könyvvel a hollywoodi kalandfilmek műfaját, látványos harcokkal, váratlan fordulatokkal, és drámaian vizuális jelenetekkel spoiler. A testőrök húsz év alatt sokkal komplexebb karakterek lettek, nyomasztja őket a múltjuk és a jövőjük, saját vágyaik mozgatják őket, és bizony a négy jóbarát között többféle konfliktus is kialakul. Mindez egy olyan történelmi vihar közepén, amely a La Manche mindkét oldalán próbára teszi a testőrök hűségét. Az angliai jelenetek azzal a feszült, precíz drámaisággal voltak megalkotva, mint annak idején az első könyvben Milady szökése (ami szerintem A három testőr csúcspontja volt). Tudtam, hogy mi lesz a dolog vége, mégis rágtam a körmömet. Közben pedig mostanra érett be igazán a csapat humora és a testőrök közötti szóváltások hangulata is; sok helyen jókat nevettem a be- és kiszólásokon.
Bragelonne szerethető új karakter, biztos, hogy fogom olvasni a további köteteket is.
Az élvezeti értékhez hozzájárul Jékely Zoltán remek fordítása.

Ötven évvel ezelőtti emlékeim szerint ez jobb volt…

Ok, csavaros, fordulatos, de az az egyenletesen gördülő, ugyanakkor lendületes cselekmény, a párbeszédeknek az a szellemes eleganciája, ami A három testőrt végig olyan élvezetessé teszi, itt hiányzik. A bértollnokok – úgy tűnik – silányabb munkát végeztek. Mordaunt sablonos bosszúálló figurája a 'hivatalos gonosz' szerepében meg sem közelíti a Milady sokszínű, fantáziadús aljasságait (ráadásul oly logikátlanul pottyan elébünk a regény elején, mint derült égből a gumibot).

A történet maga is vontatottabb, s valljuk be, a francia belpolitika fejleményei XIII. Lajos (meg Richelieu) halála és XIV. Lajos nagykorúsága között – különösen a Fronde zavaros küzdelmei – meglehetősen ismeretlenek a magyar olvasóknak; szerintem a hobbitokról meg Mordorról jóval többet tudnak. Mintegy cirkuszi előadás peregnek a szemünk előtt az epizódok, és Mazarin mesterkedései sokszor öncélú bűvészmutatványként hatnak. Hőseink jelleme is elváltozott: D'Artagnan már-már Osztap Bender, a nagy kombinátor jelmezét ölti magára, Athos viszont mintha Don Quijote naiv idealizmusából kölcsönözne túl sokat… (ok, Porthos és Aramis még hozza a szokott formáját).

Az angol helyszín eseményei – bár a történelmi hűségtől messze állnak – valamelyest tükrözik a kor szellemét, habár I. Károly alakját erősen idealizálja a szerző. No, de ez sem történelmi regény, hanem színes-szagos kalandsorozat; még ha az első résznél gyengébb is. Dumas elfogult rajongói bizonyára ezt is élvezik, de én nem vagyok Dumas elfogult rajongója.

D'Artagnan visszatért, és szórakoztatóbb, mint valaha!
No meg felnőttebb, mert az első kötet óta eltelt húsz évben benőtt a feje lágya. Mondanám, hogy még számos változás történt az előző rész óta – de nem lenne igaz. A legfontosabb változások: 1. balkézről született néhány gyerek, 2. meghalt Richelieu, éljen Richelieu! (S ha már: vesszen Mazarin!) Egy ponton eljutunk odáig a „bezzeg Richelieu…” kezdetű nóta számos versszakában, hogy bezzeg Richelieu nem bezáratta az ellenfeleit, hanem meggyilkoltatta. Elnézve Mazarin munkásságát (meg a többi szereplő ámokfutását), egy idő után én is felültem a Richelieu nosztalgiavasútra. Körülbelül az ötödik oldalon.
Mi a baj Mazarinnel? Olasz és fösvény. Méghozzá vezető pozícióban olasz és fösvény, egy olyan országban, ahol mindenki akar valamit. Hamar kiviláglik, hogy nemcsak két párt van, nem frondőrök és mazarinisták állnak egymással szemben, hanem mindenki a saját pecsenyéjét akarja sütögetni. Csak más-más hőfokon.
D'Artagnan is akar valamit, természetesen, csak ő gascogne-i leleménnyel fogja meg a dolgok végét. Emlékszünk még, milyen forró fejjel rohant a falnak az első részben? Ezúttal fordul a kocka, és épp ő lesz az, aki a rosszabbnál rosszabb ötletekre rámutat, hogy de hát ez hülyeség!. Aztán persze belemegy, a barátai belerángatják mindenbe, és végül neki kell kivágnia magukat a bajból. Bevallom, néha azt éreztem, Dumas nem egyszerűen elengedte a gyeplőt, hanem jó messzire dobta, csináljanak a karakterei, amit csak akarnak.
Így leírva kissé bosszantó regénynek hangzik, és nem mondom, néhányszor szívesen megráztam volna Athost egy-két szereplőt. Nem is mindig értettem, D'Artagnan hogy nem csapkodja fejbe Athost némelyiküket. Tévedés ne essék, inkább szórakoztató, mintsem bosszantó történet.
Egy mindenkiért, mindenki a saját pecsenyéjéért.

Az öreg Alexandre minden gondolatára (bértollnokai minden gondolatára) kötött még egy masnit, így lett a könyv. De egy idő és mondjuk a kétszázadik oldal után már belefeledkeztem, és önfeledten izgultam a négy kispajtásért. Rendbe' vagyunk, uraim, még azért nekifutok majd a harmadik folytatásnak is.

A Három testőr folytatása. Kalandok és romantika, szerelem. Bár ez nem lett olyan klasszikus, de bizony érdemes elolvasni. Szép történet az igazságról, becsületről és a barátságról.

Kedvencem a trilógiából. Dumas mesterien bonyolítja a cselekményt, miközben egymás ellen játszatja az egykori nagy négyest – amíg nem lesz belőlük újra Nagy Négyes.

Nagyon lassan haladtam vele, nagy lendülettel kezdtem, aztán ez a könyv felénél elfogyott, ott kicsit megakadt a történet, majd a végére újra visszatért a kedvem az olvasásához, és a történet is magára talált. Jó volt, jó, de A három testőrt nem múlta felül. Egyszer majd alkalmat találok a harmadik résznek is.

Hogy én ezt miért nem olvastam még? Pedig A három testőr örök kedvencem azóta, hogy tizenévesen először olvastam. :) És Athos, hát van még egy olyan, mint ő? :D Könyvszerelmeim sorában kiemelt helyen áll. :) :)

Ez a második rész is nagyon jó volt,igaz az elsőt semmi se múlja felül,de ebben is bőven volt humor,ármánykodás,meglepő fordulatok,kaland ,izgalom,a testőrök még egymást is kijátszották,mivel nem mindig egy oldalon álltak.Az is előfordult,hogy egymást kellett foglyul ejteniük,aztán ki is szabaditották őket ,mert mégiscsak a barátság az első.Itt is volt egy zseniális főgonosz,aki naivul azt hitte legyőzi a négy testőrt,mindenesetre derekasan próbálkozott,de nem számolt az inasokkal,pedig azok ugyanolyan rafináltak,mint gazdáik.