Ascanio 92% 16 csillagozás

A Dumas-i életmű halhatatlanjainak – mint pl. a Monte Cristo, A fekete tulipán, A három testőr – árnyékában lapul szerényen az Ascanio, ez a nem kevésbé kalandos, szenvedélyes, romantikus, felfedezésre váró regény, amely szintén nem nélkülözi a maga ikonikus hősét: ez esetben Benvenuto Cellinit, a híres itáliai ötvös- és szobrászművészt. Ez pedig jelenti egyben a reneszánszt, az 1540-es évek Franciaországát, I. Ferencnek (VIII. Henrik riválisának) művészeteket pártoló uralkodását.
Dumas ismét egy izgalmas, pezsgő korszakot választott, amelynek több, a valóságban is létezett nagyságát keltette életre, és ötvözte képzeletének alakjaival. Nagyra törő uralkodók, féltékeny, nagyhatalmú királyi szeretők, ambiciózus udvaroncok és kegyeltek, egy elragadóan tiszta és ártatlan szerelmespár, cserfes, huncut szolgálólányok és szoknyák után bolonduló legények, sok félreértés, forgandó szerencse, vérre menő kardpárbajok, sötét tömlöc, titkok és rafinált fortélyok mind felvonultak a szívet melengető, vidám történetben. A legjobb vígjátékokat idézték a jelenetek, ennek megfelelően a drámai pillanatok kifutását, a reménytelennek tűnő helyzetek megoldását (amelyekből akadt bőven) kíváncsian vártam, mert gyanítottam, hogy végül valahogy majd jóra fordulnak (hiszen az író nem engedheti meg az ellenkezőjét).
Érdekes és szokatlan megoldás, hogy a regény főszereplője nem a címét is viselő Ascanio, a fiatal és az élet sűrűjében még járatlan, de tehetséges Cellini tanítvány volt, hanem a kiteljesedett, már bőven híres, középkorú művész. A mester személye tűzvészként száguldott végig a történeten, hatalmas lendülete, nagy, szenvedélyes érzelmei, kitörései és indulatai uralták az eseményeket. Egy ilyen férfi méltó párja nem lehetett kevesebb, mint a király szép, okos, becsvágyó szeretője, Anne d'Etampes hercegnő, akit Cellini vérig sértett, kérlelhetetlen és halálos ellenséget szerezve ezzel magának. A két erős és szenvedélyes karakter izgalmas csatája vitte a regény vezérfonalát, míg a két legfontosabb kísérő szereplő képezte az ellenpólust: Ascanio és szerelme, az ártatlan, naiv, tizenhat éves Colombe az események viharainak kiszolgáltatva várták végzetüket vagy boldogságukat Cellini és a hercegnő ádáz küzdelmének eredményétől.
A regény erősségét egyértelműen a cselekményében éreztem. A fordulatok, a sodró érzelmek, a lendületes mesélés ragadott magával. A szereplők személyiségének mélységeibe most sem ásott le az író – ez általában nem is szokása –, egyértelműen felszínes, fekete-fehér karakterekkel dolgozott, akiket olvasóként biztonsággal tehettem rögtön a „jó” vagy „rossz” feliratú dobozba. Dumas most sem nyújtott kevesebbet, mint amit ígért: egy hamisítatlanul szórakoztató, könnyed, színes történetet, amelyhez a történelem és a művészet adta a díszletet.

Teringettét, szép testvéreim, ez a könyv miért csak alig olvasott?
Korai Dumas-mű, néhány későbbi történetének nagy fordulópontjait próbálgatja benne, persze nem olyan mesterien, mint később; Benvenuto Cellini élettörténetét veszi alapul, vagyis ebből már tudható, hogy a késő reneszánsz korszakba kalauzol el minket; minden olasz és francia egyszerre, virágzik a művészet, istenítik az antik klasszikusokat; mindenki szerelmes, meg cseleket sző, meg kardot ránt, meg elalél, meg titkosan izen a másiknak… hatszáz oldal, jó mulatást!

Nagyon kedves olvasmányom volt kb. tizenkét évesen.

Egyik kevésbé ismert regénye, de itt is megtalálható a kaland, intrika, szerelem, a művészet és egy kis történelem és ami a lényeg szórakoztató.

Kaland, cselszövés, szerelem, féltékenység, és a jó öreg Benvenuto mindent elintéz…