A.H. Hogyan tanultam meg futni-története inkább érzelmes, mint gyakorlatias, ami nekem tökéletesen megfelel, mert úgyis arra vagyok kíváncsi, hogy az egyes emberek mit éreznek a futással kapcsolatban, miért állnak neki, és miért csinálják.
Szóval ez egy személyes könyv, ami úgy kezdődik, hogy a szerzőnek épp össze van törve a szíve, amit úgy próbál kúrálni, hogy 3-4 órákat gyalogol. Aztán egy idő után megpróbál futni is, de az első futása igen csúfos kudarccal végződik, úgyhogy utána megint parkolópályára teszi a dolgot pár hónapra. Pár hónap múlva aztán a bátyjával együtt benevez a londoni maratonra, s onnantól kezdve kénytelen futni, mert elkötelezte magát. Viszont rájön, hogy attól, hogy lefut egy maratont, még nem válik futóvá, és az első maraton után még sok minden történik, amit nem írok le, mert nem akarom elvenni az élvezetet, amit a történet olvasása jelent.
Mert ez tényleg egy történet, ami véletlenül a futásról szól, annak főleg a lelki/mentális/érzelmi oldaláról.
Nem tudom amúgy, mennyire női (futó)könyv ez; jó, szó van benne női dolgokról, pl. sportmelltartókról meg arról, hogy a komolyabb maratoni felkészülés bekavarhat a menstruációs ciklusba, szóval jó, ha az embernél mindig van egy-két tampon. Ami viszont az A.H. által leírt érzelmeket, motivációkat és motivációhiányokat illeti – nekem nagyon ismerősek, de mivel nő vagyok, nem tudom biztosan, hogy ezek női dolgok-e vagy általános dolgok. (A legtöbb szerintem általános.)
Ír például a kezdés nehézségeiről és kellemetlenségeiről, meg az ezekkel járó megalázó(nak tűnő) helyzetekről – pl. arról, hogy milyen érzés először futni menni, és rettegni, hogy biztos mindenki kiröhög, ahogy a menő londoni negyedben szerencsétlenkedsz.
(Személyes tapasztalat: az ugyanilyen szar, amikor egy kevéssé menő környéken lakik az ember; és ahhoz, hogy valami nagyjából biztonságos és normális helyre érjek, keresztül kell vágni pár nem-túl-barátságos utcán, ahol folyamatosan attól kell tartani, hogy mikor gáncsol el valaki, just for fun.)
Aztán ír az összes érzelmi hullámzásról meg ellentmondásról, meg arról, hogy milyen jó csinálni, és mégis milyen könnyű abbahagyni – ami véletlenül szintén nagyon ismerős, és jó, hogy a szerző leírja, hogy a futás nem feltétlenül magától értetődő tevékenység, nem olyan, mint levegőt venni (bármennyire is futni születtünk, stb.), hanem olyasmi, amit direkt kell csinálni, s amelynek során a legváratlanabb dolgok tudják fantasztikusan motiválni és fantasztikusan lehervasztani az embert.
(Személyes tapasztalat: tök jó futni, mert feldob, felszabadít, megnyugtat és olyan értelemben fáraszt el, ahogy a napi 10+ számítógép előtt töltött órám nem, és a futás minden értelemben jobbá tesz, és kizárólag jó érzésekkel gondolok vissza a tavaszi futásaimnak a futós [nem az elindulós, nem a kedvenc helyemig eljutós, nem a „de hülyén nézhetek ki a 15 éves nirvanás pulcsimban”-gondolatokon agonizálós] részére. És mégsem csinálom, miután a biztató kezdet után úgy két hónappal egy új cipő úgy széttörte a lábamat, hogy gyalogolni is csak nehezen tudtam, úgyhogy leálltam a futással. A lábam rég meggyógyult, mégsem futottam újra azóta. Mentség nincs.)
A legérdekesebb amúgy nekem a motiváció kérdése (mert azt már tudom, hogy futni jó, és azt is tudom, hogy tudok futni, bár nem csinálom), és A.H. igencsak elgondolkodtatott azzal, amit az ő saját motivációjáról ír. Pl. azt mondja, hogy valószínűleg sose csinálta volna meg az első maratonját, ha nem kötelezi el magát egy segélyszervezet mellett, amelynek a színeiben versenyzett, s amitől úgy érezte, hogy muszáj megcsinálnia, mert nem hagyhat cserben másokat.
S ez megvilágított számomra egy fontos dolgot, és ellátott némi önismerettel: Az, hogy A.H.-t mi motiválta, ráébresztett arra, hogy mennyi mindenféle dolog motiválhatja az embert, és hogy mindenkinek a sajátját kell kitalálnia. Én pl. nem szeretnék mások kedvéért/érdekében futni, az csak stresszelne, viszont most már gyanítom, amit eddig nem gyanítottam, hogy az egyedül-futás nem motivál eléggé. Mert pl. görkorizni nem egyedül járok, hanem valakivel, aki sokkal jobb nálam, akitől tanulhatok és akitől rögtön kapok visszajelzést, és érdekes módon azt még nem hagytam abba, sőt, amit nem gondoltam 3 hónappal ezelőtt, amikor életemben először volt görkori a lábamon: úgy 600 kilométer és egy csomó esés-kelés után most már úgy gondolok magamra, mint görkorizó emberre, nem pedig mint egy kamu-valakire, akinek véletlenül görkori került a lábára. Na, ez a változás, mint mondom, nem történt meg bennem a futással kapcsolatban, de asszem, még mindig nem késő.
Egyszer fogok még csajsziként futni – és szerintem nem fogom rosszul érezni magam az állandó újrakezdések-abbahagyások ellenére sem, mert, mint A.H. is írja, a futás végül is arról szól, hogy érezzük jól magunkat, és nem büntetés.
