Ez egy nagyon hosszú utazás volt, ami vegyes érzelmeket váltott ki belőlem.
Az elejét kedveltem, aztán egy darabig szenvedést jelentett olvasni, majd ismét jött egy jobb rész, a végét pedig még nem tudom eldönteni.
Igazából három fő problémám volt a regénnyel:
1. Nagyon-nagyon lassú.
Engem alapvetően nem zavar, ha egy történet lassan indul be, itt azonban annyira vontatott volt, hogy nem bírtam napirendre térni felette. Nagyjából olyan 70%-nál mondanám, hogy beindult a cselekmény, akkor viszont nagyon hirtelen történt minden.
2. Logikai hibák, lyukak a történetben.
Szerintem ez a problémám játszott leginkább szerepet abban, hogy a történet lassúságát még rosszabbul éltem meg. Először is, rádöbbentem, hogy az időutazós rész nagyon logikátlan és sokszor önmagának mond ellent. Egy idő után már annyira frusztrált az egész, hogy inkább elengedtem (és nem, a saját szabályzat logikátlan kifejtéssel nem magyarázat számomra).
A lyukak elsősorban arra vonatkozott, hogy az írónő behozott egy felsőbb gonoszt, viszont minek, azt nem tudnám megmondani. Igazából semmi különösre nem használta, nem volt semmilyen különösebb jelentősége sem. Inkább hagyta volna annyiban – volt így is elég probléma.
3. A férfi főszereplő, Nicholas
Mert nem volt elég gondom a történettel, még a férfi főszereplő is rátett minderre egy lapáttal (a helyzetet rontotta, hogy félig az ő szemszögéből olvashattam az események alakulásáról). Egyszerűen nem kedveltem őt, annyira elítélő volt, miközben arról beszélt, hogy őt mindenki elítéli; illetve nem látott tovább a saját orránál. Az írónő ráadásul valami csodálatos karakternek írta meg őt, úgyhogy még csak nem is foghatom arra az ellenszenvemet, hogy direkt ilyenre íródott.
Szerencsére ez a komoly ellenszenv a könyv első felére volt leginkább jellemző, utána átment egyfajta karakterfejlődésen, és legalább semleges viszonnyá fejlődött a kapcsolatunk.
Azért nem csak rossz részei voltak ennek a regénynek, például az írásmódot alapvetően kedvelem, Alexandra Bracken nagyon szépen tud fogalmazni.
Emellett a női főszereplők nagyon erősek voltak, könnyedén szimpatizáltam mind Ettával (akit az első részben még nem annyira kedveltem, most azonban imádtam a fejezeteit), mind Sophia-val (akiről szeretnék egy novellát legalább. Vagy egy sokrészes sorozatot).
Összességében nem mondhatom, hogy szerettem ezt a könyvet, viszont a karakterek többsége annyira közel nőtt a szívemhez, hogy úgy érzem, miattuk megérte olvasni a sorozatot. Sőt, még vissza is fogok térni ebbe a világba valamikor. Kíváncsi leszek, a második menet miként alakul majd. Azért most örülök, hogy legyőztem ezt a regényt – csak azt tudnám, miért ilyen vegyesek az érzéseim. Update (mert úgy tűnik, ez a sorozat napokkal később érik be nálam): Végre rájöttem, miért ilyen vegyesek az érzelmeim. A történet egyes elemei nagyon tetszettek, de ha az egészet nézzük, akkor romlik el ez a nagy szeretés. Úgyhogy valahogy az összképpel volt gondom. Tényleg jó lesz majd újraolvasni, mert ezek után kíváncsi vagyok, miként változik majd a véleményem.
