Mi, ​németek 85% 44 csillagozás

Teljesen másra számítottam sztori szempontjából,de így sem volt rossz.
Egy nagypapa mesél levél formájában az unokájának háborús kalandjairól,és az unoka a jelen korból tekint vissza a nagyszüleire.

Szeretek háborús könyveket olvasni, próbálom általuk megérteni a megérthetetlent.
Callum is szeretné tudni és érteni, hogy nagyapja a második világháborúban mit csinált, milyen szerepe volt az események alakulásában.
A fő kérdés, hogy nagyapja hibás-e. Levelet ír unokájának, melyben próbál erre választ adni, ami persze nem olyan egyszerű, több oldalról kell vizsgálni, és nekünk olvasóknak is gondolkodnivalót ad a történet folyamán.
A regényben néhol Callum szemszögét is megismerhetjük.
Volt pár rész a kötetben, mely számomra unalmas volt, viszont rengeteg erős leírás van a történésekkel kapcsolatban, amit nehezen olvastam, és összerándult tőle a gyomrom.

Összeségében úgy gondolom, hogy olvastam már jobb II. világháborús regényt a Mi, németeknél, de nem bánom, hogy a könyvtárban a kezembe akadt.

Egy német katona levele az Angiában élő unokájánk Callumnak. Meissner, már öregember, aki egy idősotthonban él. Ezzel a visszaemlékezéssel többször felveti azt a kérdést, hogy mennyire felelősek ők, mint harcoló katonák a náci bűnökért. Őt, aki tudósnak készült besorozták, elküldték a keletre és azon kevesek közé tartozott, aki több éven keresztül életben marad, ezen a kegyetlen fronton. Az elbeszélése 1944-ben indul, az orosz fronton, amikor a német sereget már szétverték, amikor már csak kevesek maradtak életben és ők is menekültek. Tetszett ez a nézőpont, szimpatizáltam Meissnerrel, néhány gondolata pedig más megvilágításba mutatta meg a világháborút. Meissner nem mentegetőzik, nem bújik ki a felelősség alól, egyszerűen csak felteszi a kérdést és az ítéletet már Callumra bízza.

Érdekes olvasmányt ígér a könyv, amely német oldalról mutatja be a háborúban járt katonák mindennapjait. A kötetben a nagyapa levelét – a háborúban járt katona – és az unoka kiegészítéseit olvashatjuk. Tetszett nekem ez a megoldás, mert az egyik kissé kiegészíti a másikat. A két írás kicsit stílusban is eltér egymástól, így jól követhető volt, hogy éppen ki az, aki megosztja a gondolatait. Ugyanakkor egy kissé lineárisabb, kiterjedtebb történetet vártam, számomra helyenként zavaró volt a múltidézésnek csapongó formája. A történeteket az azokról való elmélkedések is megszakítják, ezáltal újra és újra kizökkenthető az olvasó az események fonalából.
A egykori katona tulajdonképpen a dolgok közepébe vág, már azokat a napokat látjuk, amikor visszavonulnak, a korábbi gyors előrehaladásról csak egy kis rövid szösszenetet kapunk. Életének arról a részéről kapunk részletes beszámolót, mely során elszakad korábbi egységétől, s amelynek a vége a fogsásba esés lesz. A fogságot többször is említi a visszaemlékező nagypapa, de csalódnom kellett, amikor azt hittem, hogy erről majd részletsebben olvashatok.

“Csak kevesen voltak közülünk, akik erősebbnek bizonyultak a kornál, amelyben éltünk. Én nem. Néhányan valamiképpen még akkor is túl tudtak lépni a korlátaikon, és ma utcák viselik a nevüket. Mi, többiek, egyenruhába bújtunk, kiástuk a korsókat, elvittük a savanyúságot, és befaltuk. Nehéz elválasztani az embert a körülményeitől. De őszintébb azt mondani, hogy ki voltam szolgáltatva a magam körülményeinek. A kor, amelyben éltem – az küldött éhesen azokba a kertekbe, kezemben a pajszerrel, ami persze nem jelenti azt, hogy ne tettem volna, amit tettem, hogy ne ettem volna meg, amit megettem. Ha azt kérdezem magamtól, hogy vajon valamennyien immorálisak voltunk-e, vagy hogy a rossz, amit tettünk, gonosz emberekké tett-e minket, arra jutok, hogy mások döntéseinek következményei mocskoltak be minket. Soha, senki sem kizárólagosan felelős saját erkölcsi mérlegéért. És a kérlelhetetlen igazság, a súlyos, ősi igazság az, hogy igenis bűnhődhetsz olyasmiért, ami nem rajtad múlott.”

Külön választható-e teljes bizonoyssággal az egyén és a társadalom kollektív felelőssége? Mennyire vagyunk felelősek a magatartásunkért egy totalitariánus államban, ahol a normákat és a magatartási szabályokat a fejünk felett és a beleszólásunk nélkül alakították ki? Elvárhatjuk-e a sorkatonától, hogy megtagadja a hadifoglyok kivégzését, még ha ezzel alá is írja saját halálos ítéletét? Vajon jogosan és méltányosan követeli-e továbbra is a háborús jóvátételt a jelenlegi német generációtól Izrael vagy Lengyelország? Szolgáltatott-e valaha a történelem igazságot, ha egyáltalán létezik az igazság, mint objektív kategória?

Alexander Starritt: Mi, németek című regénye az Európa Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben. A nem túl vastag, alig több mint 200 oldalas mű szép csomagolást kapott és külön ki kell emelni Konok Péter kíváló fordítói közreműködését.

A mű gerincét egy idős német ember külföldön élő unokájának írt levele adja, amelyben összefoglalja a keleti fronton letöltött négyéves katonai szolgálata során szerzett tapasztalatait. Filmvászonra illő karakterek és jeleneteksegítségével elevenedik meg lelki szemeink előtt a háború pokla – és bár ez közhely a javából, de ritka az az írás. amely ennyire plasztikusan és hitelesen képes ábrázolni a borzalmakat. Végigkísérjük egy hadsereg diadalittas felemelkedését és teljes pusztulását, mind anyagi, mind erkölcsi értelemben. Azt gondoltam eddig, hogy már “mindent láttam” a keleti front kegyetlenségéről eddigi olvasmányaimon keresztül, de a könyv sajnos bőven tudott még újat mutatni az ember kegyetlen természetéről.

Bővebben: link

Akcióban találtam rá erre a könyvre, s mivel érdekel a történelem, a 2. világháború és ígéretesnek tűnt a tartalma alapján, ezért bekerült a kosaramba.
Nem bántam meg a vételt, sőt kifejezetten örülök, hogy a kezembe került.
Fontos (lenne) a generációk közti párbeszéd. A könyv két nézőpontot tár elénk:a 2. világháborút túlélt német oldalon harcoló nagypapáét és az unokájáét.
Felkavaró olvasmány, amely komoly kérdéseket boncolgat, elgondolkodtat: háborúról, kegyetlenségről, felelősségről….stb. Csak ajánlani tudom.

Hogyan hullott szét a német hadsereg a keleti fronton a II. világháborúban. Alexander Starritt besorozott katonaként, fiatalon kerül ki a harctérre. Mint minden háborús visszaemlékezés a kegyetlen, fájdalmas emlékek sorozata. Micsoda páni félelmet érezhettek a katonák, amikor kizárólag a véletlenen múlik, hogy mikor halnak meg. Mikor már csak élelmet keres, védekezni sem akar, annyira éhes."Jaj a legyőzötteknek!" , aki katonaként vesz részt egy értelmetlen öldöklésben, az később is szenvedni fog.
Starritt kevesebb emléknél időzik, inkább érintőlegesen felsorolja őket, beépíti a regénybe azokat az eseményeket is amelyekről csak hallomásból tud. Sokszor értékel, leértékel, moralizál, bocsánatot kér. Szükség van a hiteles történelem szempontjából a memoárokra, furcsa, de most viszont kívülálló maradtam. Talán azért, mert nemrég olvastam Ralf Rothmann Tavasszal meghalni című könyvét, mely maradandó volt számomra.

Egy hosszú levél egy frontot megjárt katonától, aki az unokájának címezi mondanivalóját. Érdekes dolgokat ír le a háborúról és a kollektív bűnösség fogalmáról, de mivel egy-két részt kihagy, ott az unoka teszi hozzá a magáét, hogy mi is lássuk a teljes történetet. Ez a megoldás nekem annyira nem tetszett, gördülékenyebb lett volna a szöveg, ha maga az elmesélő mond el mindent.

Messze nem volt tökéletes, de a végkicsengése és a mondanivalója miatt mindenképp érdemes elolvasni. Maga az alapfelvetés is tetszett, egy olyan témát választott az író, ami szerintem sokakat érdekelhet: hogyan küzd meg a lelkiismeretével egy volt német katona, sok évtizeddel később.
Az író, egy nagyapa és unoka közötti levelezésbe csomagolta a történetet, ami az elején még jobban működött, később teljesen céltalanná vált. Olyan volt, mintha nem is egymással leveleznének, hanem csak a saját naplóbejegyzésükből ragadtunk volna ki részleteket. Ettől függetlenül a két generáció közötti különbségeket ügyesen érzékeltették az olvasóval és az írói stílus is segítette a jobb olvasási élményt.
A könyv második fele egyértelműen jobb volt számomra és többet adott. A tankos jelenet szerintem túlzás volt és felesleges is, de ennek ellenére sikerült jól lezárni a történetet. Jó volt olvasni.

Itt a molyos értékeléseket látva azért picit elbizonytalanodtam a vásárlásnál, mert a német ajánlókban nagyon dícsérve volt a könyv. És jelentem nem bántam meg.
Szerintem ennek a regénynek a legnagyobb erőssége hogy a II. világháborút nem egy történelmi valaminek ábrázolja hanem a világunkat megváltoztató, a mai napig ránk hatással lévő eseménynek. Hiszen mi köze az unokának az egészhez aki még csak nem is él Németországban? Semmi, és mégis, a nagyapán keresztül megtapasztal, az iskolában tanított fogalmak, tények hirtelen értelmet és más összefüggést kapnak.
Akinek a kíváncsiságát felkelti a könyv én bíztatnám hogy olvassa ki, érdekes kérdéseket fogalmaz meg a jelenünkről és a múltunkról (amit mi magyarok nem szeretünk sem megélni, sem pedig beszélni róla. Pedig kellene)