A ​nagyböjt és a húsvéti titok 2 csillagozás

[…] a bűn szó a bibliai és keresztény hagyományban olyan mélyértelmű és tömör, amit a modern ember egészen egyszerűen képtelen felfogni. Amikor a mai ember meggyónja bűneit, az egészen más, mint az igazi keresztény bűnbánat. Az a kultúra, amelyben élünk, s amely világszemléletünket alakítja, gyakorlatilag kizárja a bűn fogalmát. Mert ha a bűn mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ember hihetetlenül magasról bukott alá, vagyis visszautasította „magasztos hitvallását”, mit jelenthet akkor ez egy olyan kultúrában, amely az embert nem „fentről”, hanem „alulról” kiindulva határozza meg – egy olyan kultúrában, amely még ha nyíltan nem is tagadja Istent, valójában tetőtől talpig materialista, hiszen az ember életét kizárólag az anyagi javak szempontjából gondolja el, és nem ismeri fel transzcendens hivatását? Ilyen összefüggésben a bűnt elsősorban természetes „gyengeségnek” tekintik, amely általában az „alkalmazkodásra való képtelenségnek” köszönhető; ennek viszont társadalmi gyökerei vannak, tehát jobb társadalmi és gazdasági szervezéssel meg lehet szüntetni. Ezért a „modern” ember, még ha meg is gyónja bűneit, már nem tart bűnbánatot; aszerint, hogyan fogja fel vallását, vagy formálisan elsorolja, hogyan hágta át formálisan a formális előírásokat, vagy pedig megosztja „problémáit” a gyóntatóval, mert a vallástól olyan gyógykezelést vár, amely újra boldoggá és környezetéhez helyesen alkalmazkodóvá teszi. A bűnbánat azonban egyik esetben sem párosul azzal a megrázkódtatással, amelyet az az ember érez, aki meglátva önmagában „a kimondhatatlan dicsőség képét” észreveszi, hogy életével beszennyezte, visszautasította és elárulta. Egyik esetben sincs szó az emberi lelkiismeret legmélyéből fakadó bánkódásról, arról, hogy vágyakozna a visszatérésre, ráhagyatkozna Isten szeretetére és irgalmára. Ezért nem elég, ha azt mondjuk: „Vétkeztem”. A gyónásnak csak akkor van értelme és hatása, ha a bűnt teljes mélységében és szomorúságában fogjuk fel.

129. oldal, IV. A nagyböjti utazás, 1. Kezdete: A nagy kánon (Szent Atanáz, 2017)

Ha van olyan erkölcsi minőség, amellyel majdnem egyáltalán nem törődnek, sőt korunk vissza is utasítja, akkor az az alázatosság. A kultúra, amelyben élünk, állandóan a kevélység érzését, saját igazvoltunk és megdicsőülésünk érzését neveli belénk. Azon az igényen alapul, hogy az ember képes mindent önmagától létrehozni, és odáig megy, hogy Istent úgy mutassa be, mint Aki mindig „hitelt nyújt” az ember teljesítményeihez és jócselekedeteihez. Az alázatosságot – legyen az akár egyéni, akár közösségi, etnikai vagy nemzeti – a gyengeség jelének tekintik, olyan dolognak, amely nem illik egy olyan emberhez, aki ad a becsületére. Vajon egyházaink nem rabjai-e ugyanennek a farizeusi szellemnek? Nem azt kívánjuk-e, hogy minden áldozatunk, minden jótettünk, mindazt, amit csak „az Egyház érdekében teszünk”, elismerjék, dicsérjék és nyilvánosságra hozzák? Dehát mi is az alázatosság? Az erre a kérdésre adott válasz paradoxnak tűnhet, mert arra a megdöbbentő állításra támaszkodik, hogy „Isten maga alázatos”. Annak számára azonban, aki ismeri Istent, aki teremtésében és üdvözítő tetteiben szemléli Őt, nyilvánvaló, hogy az alázatosság valójában isteni minőség, annak a dicsőségnek tartalma és kisugárzása, amely betölti a mennyet és a földet, amint azt az isteni liturgia énekli.
Emberi felfogásunk szerint hajlamosak vagyunk arra, hogy szembeállítsuk egymással a „dicsőséget” és az „alázatosságot”, mivel ez utóbbi számunkra valamilyen hiány vagy fogyatékosság ismertető jegye. A mi szemünkben tudatlanságunk vagy illetéktelenségünk tesz vagy kell, hogy tegyen alázatossá. Korunk embere, aki reklámból, öntudatoskodásból és folytonos dicsekvésből táplálkozik, képtelen felfogni, hogy mindaz, ami igazából tökéletes, szép és jó, ugyanakkor természetszerűleg alázatos is. Mert éppen tökéletessége miatt nincs szüksége reklámozásra, külső dicsőségre vagy bármiféle kérkedésre.
Isten alázatos, mert tökéletes; alázatossága egyúttal dicsősége és minden igazi szépség, tökéletesség és jóság forrása, és bárki, aki Istenhez közeledik, megismeri Őt, közvetlenül részesedik az isteni alázatosságban, és felölti szépségét.

29 - 30. oldal, 1. Előkészület a nagyböjtre (Szent Atanáz, 2017)

Valójában könnyű meggyónni azt, hogy nem böjtöltem az előírt napokon, hogy elfelejtettem imádkozni, vagy hogy dühbe gurultam. Egészen más dolog azonban az, ha hirtelen rádöbbenek, hogy beszennyeztem és elvesztettem lelki épségemet, hogy nagyon távol vagyok igazi otthonomtól, igazi életemtől, és hogy létezésem szövetében valami, ami értékes, szép és tiszta volt, gyógyíthatatlanul összetört. Ez és csakis ez jelenti a bűnbánatot.

35. oldal, I. Előkészület a nagyböjtre, 3. Visszatérés a számüzetésből [A tékozló fiú vasárnapja] (Szent Atanáz, 2017)

[…] megérti, milyen távol él számkivetve Istentől, és amikor rádöbben, újra emberré válik: olyan emberré, akit semmi sem tud tökéletesen kielégíteni ebben a bukott világban, mert ő természete és hivatása szerint az Abszolútum zarándoka.

38. oldal, I. Előkészület a nagyböjtre, Visszatérés a számüzetésből [A tékozló fiú vasárnapja] (Szent Atanáz, 2017)

Amikor megtartóztatjuk magunkat a tápláléktól, akkor fedezzük fel újra édességét, akkor tanuljuk meg újra, hogy örömmel és hálával fogadjuk el Istentől. Amikor csökkentjük a zenét és a szórakozást, a beszélgetést és a felszínes érintkezést, akkor fedezzük fel újra az emberi kapcsolatok, az emberi munka, az emberi művészet végső értékét. Mindezt pedig egészen egyszerűen azért fedezzük fel újra, mert Hozzá fordulunk vissza, Benne pedig mindahhoz, amit végtelen irgalmában és szeretetében nekünk adott.

123. oldal

A bűnbánatot gyakran egyszerűen azonosítják az elkövetett bűnök és vétkek hideg és tárgyilagos felsorolásával, azzal, hogy ha a törvény vádol bennünket, beismerjük bűnösségünket. A gyónást és a feloldozást jogi természetű cselekménynek tekintik, és elhanyagolnak egy lényeges dolgot, amely nélkül sem a gyónásnak, sem a feloldozásnak nincs sem ereje, sem valóságos jelentősége. Ez pedig pontosan az az érzés, hogy száműzve vagyunk Istentől, igen messzire vagyunk a Vele való közösség örömétől, és messze az Isten teremtette és adományozta, igazi Élettől.

Valójában könnyű meggyónni azt, hogy nem böjtöltem az előírt napokon, hogy elfelejtettem imádkozni, vagy hogy dühbe gurultam. Egészen más dolog azonban az, ha hirtelen rádöbbenek, hogy beszennyeztem és elvesztettem lelki épségemet, hogy nagyon távol vagyok igazi otthonomtól, igazi életemtől, és hogy létezésem szövetében valami, ami értékes, szép és tiszta volt, gyógyíthatatlanul összetört. Ez és csakis ez jelenti a bűnbánatot. Ezért vágyakozom egész lényemmel az után, hogy visszaforduljak afelé, amit elhagytam, hogy visszajöjjek, visszataláljak az elveszett „otthonba”.

26. oldal

Az ortodox Egyház azonban világosan tanítja, hogy Krisztusnak minden cselekedete „theandrikus”, azaz egyszerre isteni és emberi, mivel egy és ugyanazon Istenembernek, a megtestesült Isten Fiának a cselekedetei.
…
Az evangélium e rövid mondata: „Jézus könnyekre fakadt”, a keresztet hirdeti meg: a kereszt szükségszerű, jelentősége egyetemes. Most már értjük, hogy Jézusnak azért van hatalma arra, hogy életre hívja Lázárt, mert könnyezett, vagyis mert szerette barátját. A feltámasztás nem az isteni hatalom puszta fitogtatása, hanem sokkal inkább a szeretet ereje, maga az erővé vált szeretet. Isten Szeretet, és a Szeretet Élet, életadó. A Szeretet fakad könnyekre a sír felett, s a Szeretet adja vissza az életet: ezt jelentik Jézus isteni könnyei. Megmutatják nekünk az újfent munkálkodó szeretetet, amint újjáteremti, megváltja és helyreállítja a sötétség martalékává vált emberi életet: „Lázár, jöjj ki!”

126 - 127. o

A tisztaság. Ha ezt a fogalmat nem szűkítjük le szexuális jelentésére, amint téves módon oly gyakran tesszük, a tisztaságot a restség pozitív ellenpárjának tekinthetjük. A görög szófroszüné (józanság, mértékletesség, tisztaság) és az orosz celomudrije kifejezést pontosan és átfogó értelemben “tökéletes épségnek” kellene fordítanunk. A restség mindenekelőtt abban áll, hogy szemléletmódunk és energiánk szétszórt, darabokra szakadt, képtelenek vagyunk arra, hogy az egészet lássuk. Ennek pontosan az ellentéte a teljes épség. Ha a tisztaság fogalmával általában a szexuális romlottsággal ellentétes erényt jelöljük, ez azért van, mert létünk széttöredezett jellege sehol máshol nem nyilvánul meg kézzelfoghatóbb módon, mint a nemi vágyban, amikor a test elválik a szellem életétől és ellenőrzésétől. Krisztus, amikor Istenhez vezet, helyreállítja bennünk az eredeti épséget úgy, hogy visszaadja nekünk az igazi értékrendet.

Ennek az épségnek vagy tisztaságnak első, csodálatos gyümölcse az alázatosság. Már beszéltünk róla: mindenekelőtt azt jelenti, hogy az igazság győz bennünk, eltávolítja mindazokat a hazugságokat, amelyekben szokás szerint élünk. Csak az alázatosság képes az igazságra, arra, hogy úgy lássa és fogadja el a dolgokat, ahogy vannak, és mindenben meglássa Istent, az Ő nagyságát, jóságát és szeretetét. Ezért mondja a Szentírás, hogy Isten kegyelmet ad az alázatosnak, de ellenáll a kevélynek.

A tisztaságot és az alázatosságot természetszerűleg követi a türelem. A “természetes” vagy “bukott” ember türelmetlen, mert önmagával szemben vak lévén hirtelen ítélkezik mások felett, és megítéli őket. Mivel mindent csak töredékesen, tökéletlen módon és hamis beállításban lát, mindent saját elképzelései és ízlése alapján ítél meg. Mindenkivel szemben közömbös – kivéve önmagát –, ezért azt akarja, hogy az élet itt és most sikerüljön. A türelem különben igazán isteni erény. Isten nem azért türelmes, mert “elnéző”, hanem mert mindennek, ami csak létezik, látja a mélységét, mert a dolgok belső valósága, amit mi vakságunkban nem látunk, fedetlenül áll előtte. Minél inkább közeledünk Istenhez, annál türelmesebbé válunk, és annál inkább azzal a végtelen tapintattal fordulunk az összes létező felé, amely Istennek sajátos tulajdonsága.

68–70.

[…] a korai egyház számára az Eucharisztia napja nem egy nap volt a többi között, hanem az Úr Napja, egy olyan nap, amely túl van az időn, hiszen az Eucharisztiában már az Isten Országa tört be ebbe a világba.

92. oldal, III. Az előre megszentelt áldozatok liturgiája, 1. Az áldozás két jelentése (Szent Atanáz, 2017)