Harminc éve hunyt el Lénárd Sándor író, költő, aki kalandos élete során bejárta Európát, végül 1952-ben Brazíliába költözött. Latinra fordította a Micimackót, ezzel vált világhírűvé. A jubileum alkalmából kezdjük el Lénárd műveinek újboli kiadását. A Völgy a világ végén a brazil őserdőben, egy kis faluban játszódik. Szépirodalmi önéletírásban a szerző beszámol az őslakosok, a telepesek és a saját életéről, elmeséli milyen orvosnak lenni a világ végén. Az érdekes történetek mellett, megható emberséggel írja meg a honvágy természetrajzát.
Völgy a világ végén 18 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1973
Enciklopédia 12
Kedvencelte 2
Most olvassa 2
Várólistára tette 22
Kívánságlistára tette 21
Kiemelt értékelések
Egy tökéletes világban, ha az ember felütné a lexikont a humanizmus címszónál, akkor ott Lénárd Sándor képének kellene lennie, hisz – most is, mint mindig – minden sorából, minden mondatából ez a magasztos elv árad a lehető legtermészetesebb módon. Igazán nagy izgalmak most sincsenek: a kalandos életű magyar doktor komótosan sétálgat a világvégi völgyében, hogy számba vegye a természeti kincseket, az épületeket és az itt lakókat egyaránt; és közben anekdotázik, megosztja velünk élettapasztalatait, roppant műveltségének morzsáit. Ez egy szép, okos és tanulságos kis kötet, tele szeretettel, melankóliával és megértéssel. A mai embernek már le kell lassulni hozzá, de olvasni mindenképpen érdemes.
A láthatatlan házban meghódított Lénárd Sándor, s azóta kerestem az újabb találkozást. Ezek a rég várt találkozások néha csalódást okoznak. De nem ez.
Ismét pazar választékossággal írt életről, halálról, önmagáról, s főként választott hazája, egy isten háta mögötti brazil völgy lakóiról. Az őslakosokról, s a telepesekről, az egykori német kolonistákról, s utódaikról, akik valami egészen sajátos tájnyelvet beszélnek, miközben sikeresen vegyítenek két látszólag teljesen ellentétes dolgot, a német munkamorált, s a lezser brazil életstílust. Hajmeresztő anekdoták és megszívlelendő gondolatok különleges koktélja ez a könyv. Lénárd Sándor teljesen egyedi meglátásai még azokat is elmélyülésre inspirálhatja az adott témában, akik nem értenek vele egyet.
Ez a könyve sokkal inkább tetszett, mint az Egy nap…, ami inkább az elmélkedés, a magány, a csend, a nyugalom könyve. Az igaz, hogy az írói munkásságnak, az elmélyedéshez ez jobban szükségeltetik.
Ez már inkább mozgalmasabb, megjelennek az emberek, hacsak rövid ideig is, de szembesülhetünk az írót körülvevő mikrokörnyezet lakóival és problémáival, gondjaikkal, új lakóhoz való viszonyulásukkal.
Tetszik, ahogyan Lénárd Sándor ír, igazi szépírói stílus, választékos, nem beszélve a visszaemlékezéseiről, amelyben egy-egy, a világ vmely csücskén megélt élményt oszt meg velünk. Biztosan nagyon kalandos, izgalmakban, de bánatban, szomorúságban gazdag élete lehetett.
Külön tetszett az a rész, amikor Európára, Magyarországra jellemző növényeket szeretne meghonosítani, magvakat ültetni a völgyben a világ végén.
Szívesen olvasnám saját tollából kikerekedett élettörténetét. (ha lenne)
Egy polgár az óperenciás tengeren túl is úr.
Sajátosan, andalogva kanyarog Lénárd Sándor mindennapos sétáin fundáló útirajza, ahol a felségterületként bejárható „Phüszisz Gaia” nem más, mint a brazil Donna Irma (Emma?) völgye. – - –
Nanana, rossz vagy! Nem úgy van az: hisz valóságos útleírásról van szó, egy hamisítatlan látképpel, amely kezdetben az író visszájára fordított messzelátójának okuláréján át kicsinyítve kínálkozik felénk. A glóbusz túlsó szegletében, aztán az önként vállalt száműzetés keretei között élő világpolgár szinte észrevétlenül fordítja át objektívjét, így emelve origónkba személyes territóriumát. Leírásokkal, bölcseletekkel és helyi anekdotákkal jut érvényre, árad megállíthatatlanul a megfestett táj mindmegannyi jellemzője: flórája-faunája-népessége. És ebben a közelre vont közegben válik aztán érzékelhető fluidummá Lénárd úr maga is, a szórakoztató, szatírába hajló történetekkel, mély műveltséggel telten, polgári elhivatottsággal ékesen, abban a magános-osztályrészéül jutott kulisszában, ahol honvággyal sajgó lírai érzelmek dúlnak.
Súlyozottal summázva:
A már eddig meglévő klasszikus-könyvespolcom letisztult tartóoszlopai közé, Márai és Szerb Antal mellé, én biza immáron odaállítom Lénárd Sándor alakját is.
Nem volt nehéz engem a kis világvégi völgybe csábítani, különösen, hogy olyan érdekes történetekkel feltarisznyázott kalauz tette ezt meg, mint Lénárd Sándor. Szép apránként araszoltunk láthatatlan háza felé, s mint a mesékben, szép sorjában elhagytuk a civilizációs „vívmányokat”. És még mindig nem dőlt össze a világ. És nem kell több vívmány és vívódás. És kiderül a világ vége még mindig odébb van pár órányi járásra/lovaglásnyira, s bár a honvágy az sajog, itt ÉLNI lehet… vagy nem is itt van vége a világnak?
8-10 éve olvastam először ezt a könyvet, ami elég idő volt ahhoz, hogy úgy gondoljam, újra elő kellene venni. Főleg azért, mert ha a tartalmi részekre nem is emlékeztem nemhogy pontosan, de még csak körvonalakban sem, annak idején jó benyomást keltett bennem a regény és arról alkotott szegényes emlékfoszlányaim is pozitívak voltak.
Nagyon érdekes kis könyv ez a 19. század végén, 20. század elején kivándorolt kolonisták világáról, főleg úgy, hogy a Dél-Amerikába kivándorolt olaszokról/németekről/magyarokról és persze az „őshonos” portugál gyarmatosítókról jóval kevesebbet tudunk, mint Észak-amerikai sorstársaikról. De még véletlenül se holmi száraz, történelmi tényfeltárásra gondoljunk, hisz szépirodalomról van szó, hanem az egyes figurák, közösségek lelkivilágának, gondolkodásmódjának megismerésével nyerünk bepillantást ebbe a világba. Arányosan keverednek egymással a néhol vicces, néhol szomorú és drámai, néha pedig kifejezetten groteszk történetek, élethelyzetek; így a könyv elején még esetleg furcsának tűnő, csapongó stílus később kifejezetten élvezhetővé válik és végül minden a helyére kerül.
Színes körkép kolonistákról, őslakosokról, az idevetődött és ideszületett tarka gyülekezetről, babonákról, szokásokról, az egyszerű halandók néha szép, de sokszor kegyetlen vagy visszás történeteiről, állatokról és növényekről, házakról és tájakról, életfilozófiáról és világnézetről, és még hosszan sorolhatnám hogy mi mindenről. Mindez egy magyar orvos tollából, aki a huszadik század zavaros-kalandos évei után végül Donna Irma völgyébe vetődött, ott, Dél-Amerikában találta meg az otthonát, és ítélkezés és előjelek nélkül írta meg az ezen a távoli vidéken látottakat.
Lassan, elmélkedve, ízlelgetve érdemes olvasni.
Ismét rá kellett ébrednem, hogy milyen nagy és sokszínű a világ, és milyen nevetségesen keveset ismerek belőle.
Népszerű idézetek
„Az embert megismerni a barátairól”? – hallom. Szó sincs róla. Nézze, milyen tizenegy barátja volt Júdásnak.
36. oldal
A bennszülött részére már csak nevek, mint Jancsi vagy Pali. És ha a naptárban sajtóhiba volt, nem baj, Nebson se rosszabb, mint Nelson. A jobb oldali házban született kisfiút Edilsonnak nevezték, és az is maradt. A templommal szemben lakó szabó fia Rubens.
„Hogyan jutott ehhez a névhez?” – kérdem az anyját. „A joacabai benzinkút tulajdonosa után neveztem” – feleli. Egy kislány Illa. Miért? Abban a percben, amikor világra jött, valaki a kórház folyosóján azt kiabálta, hogy „illa, illa”. Egy másik Aspirina. Az aszpirin mindig jót tett az anyja fejfájásának. Egy harmadik Lomita. „Nem Lolita?” – kérdem kicsit gyanakodva.
„Nem, Lomita. A férjem olvasott egy történetet egy Lomita nevű lányról, aki mindig híven szolgálta az uraságot.” Az apa – a szabad kolonista – nyilván hűséges szolgálót kívánt…
49. oldal
Egy branaui szobafestő, akinek nem volt humora, vicces Chaplin-bajusszal akarta megvalósítani a szőkék világuralmát.
201. oldal
Veszélyes exportcikk volt a koncentrációs tábor és a könyvmáglya – a sors különös iróniája, hogy Lessinget odaát azért égették el, mert megértést és türelmet hirdetett, itt pedig azért, mert németül hirdette.
23. oldal
Az őrnagy tanulságos történeteket mesélt a sivatagi háborúról . . . (Homokzsákokat kértünk Angliából . . . megjöttek. A hajó megkerülte egész Afrikát, hogy Egyiptomba jusson. A zsákok teli voltak homokkal.)
"A nagymama kövér volt, de nem olyan kövér, mint más asszonyok, hanem még sokkal kövérebb. Reggelire megevett egy egész kacsát, és délre már megéhezett. Amikor egyszer kilovagolt – már rég nem járt gyalog –, a ló vele együtt felbukott. Szegény párát le kellett vágni. A férje vett neki kocsit.
Egy ideig csak kocsikázott, ide egy sonkáért, oda hat tucat tojásért a tésztához, míg egyszer csak elpattantak a rugók, reccsent a tengely. Ott ült szegény a földön, alig bírt felkelni.
De jó asszony volt, a férje szerette, vett neki egy ökrösszekeret, hogy a levegőre jusson. Egy ideig minden jól ment, de csak karácsonyig. Karácsonykor ott „Isten saját gyermekei” többet esznek, mint egész évben, és újév után – puff – az ökrösszekér is szétesett alatta.
Ezután a nagymama már otthon maradt, nemigen mozgott, és még jobban elhízott. Karosszékében hat kislány fért el. De jó étvágya megmaradt, ha nem is került a friss levegőre. Földi siralomvölgyünkben minden véget ér, még a nagyanyák élete is. Egy szép nap visszaadta lelkét teremtőjének, s ott feküdt az ágyában, mely nem lábakon, hanem hat fatönkön nyugodott. Tizenkét gyertyát gyújtottak az ágya körül. Már nem volt éhes.
Igen ám, de akkora koporsót még nem látott a világ, és ha látott volna, akkor sem fért volna be az ajtón. Élére állítva talán még valahogy befért volna, de kivinni merő lehetetlenség. Ha kivették volna az ajtófélfát, tágítottak volna egyet az ajtón, a tető menten lezuhant volna. Súlyos helyzet volt.
Mindez nagyon régen történt, amikor az erdő még a házakig ért, amikor mindennap évezredes szálfák dőltek ki, és a fiatalok mesterien kezelték a hosszú fűrészt . . . hogy rövidre fogjuk: a Halál méltóságát – ahogy illik – tisztelve, de a nagymamát nagy hozzáértéssel pontosan a közepén két részre osztották. Egy-egy fél jó nagy koporsóba került, és sok virágot tettek mind a kettőre. Egymás után baktatott a két szekér, a két félnagymamával a templom felé, csak a tisztelendő úr tartott egy beszédet.
Egy tanárnővel (a tanítónak itt tanári címe van) folytatott beszélgetés világosított fel arról, mit gondol, mit tanít a világtörténelemről:
“Kezdetben teremtette Isten és Krisztus a világot. Hogy hol, az kérdéses, de semmi esetre sem Brazíliában, mert akkor még nem volt felfedezve. Ezerötszáz évre rá Cabral Alvarez Péter végre felfedezte. Ez alkalommal találkozott Ramalho Jánossal, egy portugál hajóssal, aki már régebben itt élt, egy törzsfőnök lányát vette el, és az övé volt a Guainazesok királyságának a fele. Ez volt az oka, hogy a portugálok csakhamar jól érezték magukat az országban. Az indiókra vadásztak, smaragdot kerestek. Aranyat is találtak. Csak a braziloknak nem volt jó dolguk; mert a portugálok mindent elcipeltek. 1790 körül egy csoport hősies brazil összeesküdött, hogy lerázzák a jármot. Egy zászlós, aki szabad óráiban fogat is húzott, s ezért Tiradentesnek hívták, volt a vezérük. Népünnepély keretében felakasztották és felnégyelték, ennélfogva április 21-én nincs iskola. Aztán egy Napóleon nevű tábornok megtámadta Portugáliát, mire a király s udvara átjöttek Rio de Janeiróba. Ott vették csak észre, milyen szép ez az ország.
Később Brazília önálló lett, az uralkodó hercegből pedig Első Péter brazil császár. A fia volt Második Péter. Mind a kettő képe ott van ma is a pénzjegyeken, mert ez volt Amerika első és utolsó császársága. Később elzavarták a császárokat és kényurakat, felszabadították a rabszolgákat, s végül Brazília megnyerte a labdarúgó-világbajnokságot. A legjobb labdarúgó Pelé. Az elnök Kubicsek Juscelino.”
Rengeteg a szúnyog, éjjel nem lehet aludni. Aztán a sáskajárás! Honnan jöttek? Jöttek, ettek, az aipinak épphogy a szára maradt meg, vagy még az sem. Erre aztán mégis kellett valamit tenni, elmentek a J.-i püspökért, hogy mondja el a sáskajárás elleni imát. Eljött, hozta a könyvét, imádkozott. A sáskák nyugodtan tovább legelésztek, de a szúnyogokat mintha elvitte volna a szél. A püspök másnap délután elutazott, s amikor a kocsiba szállt, hallották, hogy azt mondotta: “Istenem, Istenem, elvétettem volna az oldalszámot?”
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Erich Wustmann: A vörös hegyek indiánjai ·
Összehasonlítás - Scott Jurek – Steve Friedman: Futni, enni, élni 91% ·
Összehasonlítás - Theodora Kroeber: Ishi, az utolsó vadember ·
Összehasonlítás - Alfred Dunhill: Pipák könyve ·
Összehasonlítás - Peggy Hanchar: Indián álom 86% ·
Összehasonlítás - Dávid Sándor – Dobor Dezső: Keleti 100 ·
Összehasonlítás - Benkovics Péter: 60 óra küzdelem ·
Összehasonlítás - Yung Pueblo: Lehet könnyebb 91% ·
Összehasonlítás - Őszentsége a XIV. Dalai Láma: A mulandóságról ·
Összehasonlítás - Arnold Schwarzenegger: Tedd magad hasznossá 91% ·
Összehasonlítás