A ​kárhozat ura 10 csillagozás

Alex R. Wermin: A kárhozat ura

Az ​észak-gerondari Senki Földjét jobb messziről elkerülni. Vad, érintetlen táj, ahol különös, meghatározhatatlan fajtájú teremtmények lenek prédára. Aki erre a feltérképezetlen területre téved, ritkán tér vissza. Szörnyű történetek kelnek szárnyra azokról a szerencsétlenekről, akik nem törődtek a figyelmeztetéssel és kincsek után sóvárogva behatoltak a tiltott területre. Az elmúlt hónapokban különös mendemondák keltek szárnyra egy lassan ébredező, új hatalomról, mely a Senki Földjét igyekszik vasakarattal az irányítása alá vonni. Kevesen adtak hitelt ezen történeteknek, hiszen semmi nincs ami bizonyíthatná igazát. Soldron Seliar, az Átokúr, bár nyíltan nem foglalkozott a híresztelésekkel, téged mégis magához hivatott, s szigorú parancsba adta: járj utána az igazságnak. Amennyiben lehetséges, ajánld fel jóindulatát és támogatását a titokzatos teremtménynek, akit mindenki csak a Kárhozat Uraként emleget. Seliarnak szüksége lenne egy erős szövetségesre Saladorral, a Káoszpápával… (tovább)

Eredeti cím: Lord Bane

Eredeti megjelenés éve: 1999

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Harcos Képzelet Játékkönyvek

>!
Cherubion, 1999
188 oldal · ISBN: 9639110566 · Illusztrálta: Zubály Sándor, Balogh IStván

Most olvassa 1

Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 6


Kiemelt értékelések

Livingstove>!
Alex R. Wermin: A kárhozat ura

Jaj, de rossz könyv, szinte minden tekintetben elhibázott. Az alap-sztori tök hülyeség, az Átokurat szolgálva el kell menni Senkiföldjére, hogy megnyerjük a Kárhozat Urát szövetségesünknek. Nem ám megmenteni valakit, vagy kincsek után kalandozni, az túl izgalmas lenne. A megnyerés kiábrándító (remélem nem nagy spoiler, hogy sikerrel járunk, de ennyi, két mondatban leírja a 300. pont, hogy mi történik, és kész). Sajnos az idáig vezető út sem jobb, egy csomó ökörséget meg lehet csinálni. Rögtön az elején megtagadhatod Átokurat, és hűséget esküdhetsz másnak (tehát gyakorlatilag a teljes küldetés értelmét veszti). Az erdőben egy szörny-fa (mint a gyümölcsök, úgy teremnek rajta mindenféle bestiák) úgy „győzhető le”, ha felgyújtod: ezután az Erdőisten (vagy mi) a kegyeibe fogad (pont az ellenkezőjét vártam), és kapsz egy kis tápolást idióta feltételekkel (le sem írom, mi az, tökre hülyeség). Később csak úgy besétálhatsz egy ork faluba, ahol lehet venni egy unikornist (100 pénzért, vagy a páncélodért; mivel nincs ennyi pénzed, oda kell adni a páncélt, a statjaid brutál mód leromlanak), aminek szükséged van a szarvára (plot twist: végül nem is kellett), így a vásárlás után félrevonulsz a pacival, ELVÁGOD A TORKÁT ÉS LEVÁGOD A SZARVÁT. Ha ez túl brutális, akkor elengedheted szegény állatot, de akkor se szarvad nincs, plusz hülyének néz az egész falu.
Az egész könyv amúgy rosszul van felépítve, van benne pár magába visszatérő hurok (miután meghalt a két keselyű, visszatérsz a kiindulópontra, és a távolban meglátsz két köröző keselyűt – megnézed?), csomó mindent ki lehet hagyni (és érdemes is, nem sok helyen kapsz használható cuccokat), nekem pl teljesen kimaradt a kőemberes-barlangos-rabszolgás sztori, és végig lehet rohanni a történeten fél óra alatt. Nem tudom, hogy a végénél csak hatalmas nagy szerencsém volt, de minden gond nélkül megérkeztem a Kárhozat Urához, és simán megnyertem a sztorit. A nagy, egyoldalas illusztrációk többségét nem is fogod látni, mert hülye módon az ilyen kulcs-jelenetek többnyire két úton érhetők el (csomó fejezetpontban majdnem tök-ugyanaz van kétszer leírva) és ha rossz irányból érsz oda, nem láthatod az amúgy nagyon béna illusztrációt az unikornist gondozó orkról.
A borítórajz viszont pöpec, és valamennyire kapcsolódik is a történethez. De maga a könyv nem sokat ér, itt látszik, mennyire gyenge kópiája volt a Harcos Képzelet az eredeti Fighting Fantasy-nek. Fun fact: annak idején azt hittem, „Alex R. Wermin” és társai angol írók, fel sem tűnt, hogy az összes készítő magyar.

1 hozzászólás
Droviat>!
Alex R. Wermin: A kárhozat ura

Anno az egyik első lapozgatósom volt a kétezres évek legelején (bár lehet a Szamuráj kardját korábban kölcsönkaptam). Kellemes emlékeim voltak a könyvvel kapcsolatban, de már pont elég rég játszottam vele, hogy most kvázi ismeretlenül pörgessem végig.
Az alaphelyzet nem szokványos, de sajnos nem elég az üdvösséghez, ha már a Káoszt szolgáljuk, meg lehetett volna ezt jól is csinálni. A könyv valamiért azt a furcsa logikát követi, hogy a kíváncsiságot és a felfedező kedvet bünteti, így az ilyesmitől akkor is elmegy az ember kedve, ha eleinte még próbálkozna a dologgal. Ez még akár megbocsátható lenne, ha a fő szálon egy feszes, fordulatos akciódús kaland várna, de nem ez a helyzet, sőt.
spoiler
A könyv amúgy meglepően nehéz is tud lenni, ha az ember szét akar nézni, főleg alacsony védettséggel (a maximumhoz közeli védettség viszont triviálissá teszi a harcokat). Ráadásul a könyv, mintha a saját paródiája lenne, az egyes harcok után további szívatásokkal jutalmazza a kalandozót. Tényleg nincs értelme ilyenekkel szöszölni, végig kell rajta rohanni, bár igazából már kinyitni sem éri meg.
Cserébe játékmechanikailag sem egy alaposan kimunkált valami, az egy dolog, hogy vannak benne hurkok (spoiler), de az sincs tisztázva, egy étkezés hogyan módosítja az életerőt és a varázserőpontokat, illetve egy helyen konkrétan rossz helyre irányítani a szöveg (a mező nem a „történet” aktuális részéhez kapcsolódik).
A másfél pont a nosztalgiának, a némileg szokatlan alaphelyzetnek és egyik-másik illusztrációnak (illetve valahogy a hangulatuknak) szól, de senkinek se legyenek a minimálisnál nagyobb elvárásai, ez nem egy jó könyv.

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Steve Jackson – Ian Livingstone: Titán
Gordon Fletcher: A tök(él)etlen katona
Mark Evans: Riveti utcák
Szlobodnik Gábor: A bizonytalanság börtönében
Brian Lee: Szellemvadászok
Fabian Lenk: 1000 veszély a kísértetkastélyban
Sárkánykrónikák
Gordon Fletcher: A tök(él)etlen katona 2
Michael Reaves – Steve Perry: A szamuráj kardja
Nagy Dániel: A kincses térkép