Nehéz a krimiben – meg amúgy bármelyik más műfajban – valami újat felmutatni. Pavesi ezzel a szándékkal írta meg ezt a regényt, ráadásul úgy, hogy a leghagyományosabb krimi formához, a Ki a tettes? dramaturgiához nyúlt. Hogy sikerült-e neki?, nos, ha a dekonstrukció annak számít, bár nem hiszem, hogy akár ebben is úttörő lenne, akkor igen. A regény egyáltalán nem szokványos, de ezzel azt is mondom, hogy a szokvány, a krimi izgalma, fordulatossága az analitikus tekintet fényében némileg poshadt szagot áraszt.
Krimi és szépirodalom fúziójára elég sok kísérletet láthattunk az elmúlt évtizedekben, de Pavesi inkább az irodalomtudományt próbálta vegyíteni a krimivel. Szinte szó szerint, hisz a regény felépítése úgy néz ki, hogy van egy kriminovella (összesen hét), aztán az azt követő fejezetben az író, és a leendő kiadó szerkesztője beszélgetnek róla, és ez a rend csak a befejezésben bomlik fel. Mondjuk a kezdés nem túl szerencsés, az a novella az összes között a legunalmasabb, nem ismerve még a könyv szerkezetét erősen fontolgattam, hogy én ezzel nem küzdök tovább.
Szóval innentől két vonalon folyik tovább az olvasói befogadás. Egyrészt van egy réges-régi gyilkosság, és a szerkesztőnő arra gyanakszik, hogy a novellák összefüggésben vannak ezzel az esettel. A lelkes olvasó kutathatná a nyomokat, amik összeállnak egy régi eset bizonyítékaivá, de erre Pavesi nem sok esélyt ad, mivel a gyilkosság részleteit csak a regény végén árulja el, így úgy keresünk, hogy nem tudjuk, mit keresünk. Persze ez is egy nyomozói módszer, csak a mi cipőpucolónk, akitől váratlanul fontos infót kaphatnánk, sajnos éppen szabadságon van.
A másik vonal maga a krimi analízise – habár hozzá kell tennem, ha már az író elmulasztotta, hogy itt csak a Ki a tettes? vonalat elemzi –, a könyvbeli író, Grant négy alapvető halmazát vázolja fel a krimik szereplőinek: gyanúsítottak csoportja, tettes(ek), nyomozó(k), áldozat(ok). Ebből mindjárt látszik, hogy Pavesi elemzése nem teljes körűen a krimire vonatkozik (szerencsére), hanem csak a HR részére. Fenti csoportok különböző keveredéseit, átfedéseit elemzik (általában nem hosszan, szintén szerencsére), és a novellák is ezekre adnak példákat. Persze némelyik átfedést elég nehéz elképzelni (persze az olvasónak, nem egy analitikus tudósnak), pl. mit szólnátok hozzá, ha az áldozat és a nyomozó lenne ugyanaz? Elég nehéz példát mondani rá, pedig erre az esetre is van egy novella.
Ezek a kis elemzések nem is annyira érdekesek, és maguk a novellák is változó színvonalúak, témában és kivitelezésben a krimi háború előtti aranykorát idézik. Ami igazán érdekes, az a végkifejletben jön el, és én ezt leginkább kritikaként fogom fel azok felé a krimiírók felé, akik a végtelenségig agyonbonyolítják történeteiket, majd a végén, szinte random módon ráböknek egy szereplőre, hogy ő a gyilkos, és szépen le is vezetik, hogy miért. Pavesi csattanós választ ad erre, bebizonyítva, hogy egy történet többféleképpen is befejezhető ugyanazokból a kiinduló nyomokból. No persze ezt sem ő találta fel, van a könyvkiadásnak egy szegmense, ami pont erre épül, de Pavesi mindenesetre hatásosan oldotta meg.
Összességében nem rossz könyv, aki unja már a szabvány lépésekben levezetett krimiket, annak nyújthat némi felüdülést.
