Tengeróceán 84% 367 csillagozás

Óda a tengerhez, a tengerről, a tengerért, a tengerrel szemben. Hol kezdődik a tenger és hol végződik? Hol vannak a természetben fellelhető határok és az emberi képességek, ismeretek határai? Milyen sokféle arcát is mutathatja a tenger, mennyi minden rejlik a hullámok mélyén. Ez a könyv egy szinte végtelen álomszerű dallam, egy tökéletesen megkomponált zenemű, egy láthatatlan festékkel festett és mégis ezer színben játszódó festmény és egy regénynek álcázott elmélkedés a lét nagy kérdéseiről. Elringat és magával sodor, lehúz és felemel, vigaszt nyújt és örökre vigasztalanná tesz, épít és rombol. Alessandro Baricco igazán ért hozzá, hogy a művészet és a giccs határvonalán egyensúlyozva hogyan ragadja magával az olvasót ebbe az álomszerű világba. Bár a szereplők karakterei egytől – egyig alaposan kidolgozottak, de a történetük, ahogy az őket összekötő fogadó is csak egyfajta díszletként szolgál. A fogadó minden lakójának sorsa valahogy összefügg a tengerrel, amely valamilyen formában örökre meg is pecsételi azt. És hogy a hetedik szoba titokzatos lakójának milyen is a viszonya a tengerrel, azt az író már az olvasóra bízza, hiszen mindenkinek megvan a saját tengere, a saját története.

Ima valakiért, aki megtalálta könyvét,
őszintén szólva értem.*

Kedvet kaptam az íróhoz,**
olvastam három kötetét.
Kedveltem őket, akadt,
ami majdnem kedvencemmé lett,
de egy csipetnyi valami mégis
hiányzott, vagy inkább máshogy…
Mindenesetre egyik sem tökéletes élmény.
És akkor a tenger meg az óceán, egyszerre
mindkettő belémömlik.
Idegen emberek
véletlen találkozása,
összezárva egy helyen.
Szeretem, de nem első látásra
vesz le a lábamról.
Fokozatosan bűvöl el, Langlais admiráis
meg a kertésze története már hat.
Azután egyszer csak egészen
váratlanul a tenger gyomra
teljesen és immár maradéktalanul
engem is elemészt,
pedig csak olvasom a szavakat
egymás után, de olyan, mintha ott
és én is és a rettenet és borzalom és gyönyörűség…
Leigáz, magába fogad.
Ringat.
Újra a fövenyen, a tenger mellett, a fogadóban.
Párbeszédek, töredékek, illatok,
ecsetvonásokból lassan formálódó
festmény, Plassoné, természetesen.
A vége tiszta fehér.
Példányom lapjai eláztak, hullámosak,
recsegősre száradtak.
Valaki előttem olvasta, és vízbe pottyant,
én nem hiszem el.
Elolvasta, majd a tengerbe dobta
szándékosan.
Tudom.
A vége tiszta fehér.
Köszönöm.

* Átírt idézet a könyvből.
** https://moly.hu/ertekelesek/2037164

Baricco szűkszavú szerelmi vallomása a tengerhez. Ez pedig sztimi szószátyár ódája a Tengeróceánhoz. A rajongás ott kezdődött, hogy kiejtettem olaszul az eredeti címét. Aztán…
A tenger gyógyszer, azt mondjátok patikában nem kapható? Tudom, mégis felírnám. A tenger gyilkos, a víz az úr. A tenger áldás, a tenger büntetés. A tengernek meséi vannak. A tenger varázslatos, lenyűgöző, mint ez a könyv. A tenger gyógyhatású, meg a történetek is, amik belőle származnak. Ugyanakkor a tenger gyomra magába szív, körülölel, végez veled, átalakít. A tenger sós, akár a könnyeink.
Ez Baricco legjobban sikerült műve, amit olvastam, de furcsa módon mégsem akaródzik a kedvencek közé tenni. Hogy miért? Mert bármennyire csodálom a végtelen vizet – bár talán megtudjuk a könyvből, hol végződik – én szemben állok a tengerrel. Aztán azt gondolom, hogy mégis odarakom. A kedvencek közé.

Adva van egy kicsi lány, aki élni akar, egy pajzán atya, egy űzött vad, egy festő, aki a tenger kezdetét (szemét) keresi, egy bogaras tudós, aki a tenger végét keresi, egy hűtlen asszony, egy orvos, meg a bűvös hetedik szoba lakója. És a tenger, ahonnan minden ered, és ahová minden befut. A tenger vég nélküli, kár, hogy Baricco könyve kontrasztként ilyen rövid volt.

(Csak annyi még, hogy mi királylányok már csak szeretjük az ilyen történeteket ;)

Elkezdtem Alessandro Bariccot olvasni, és egy szempillantás alatt kicsúszott a lábam alól a realitások talaja. Ezt a szépséges szöveget ugyanabból a finom, áttetsző anyagból szőtték, mint a meséket és az álmokat, képei, fordulatai épp olyan váratlanok és szürreálisak.
Egy kis költészet, humor, irónia, vágyakozás, aztán valami gyilkos vadság, halál és pusztulás, a legfestőibb összevisszaságban elrendezve.
Ezt a rövidke regényt józan, logikus elméknek semmiképpen sem ajánlanám, sokkal inkább az álmodozóknak és a tenger szerelmeseinek, mert a nagy víz ott van valamennyi hangulati elemben, ott morajlik és háborog, csillámlik és simogat az összes fejezetben.

Mire adjak csillagos ötöst, ha nem erre? Csodálatos alkotás! Ezt Baricco elfogultságom ellenére állíthatom.
A tutajon zajló jelenetek durva embertelenségével együtt tökéletes regény. Mindennek megvan benne a helye. A jónak, a rossznak, a művészinek, a tudománynak, a nevetésnek, a gyermeki tiszta, Isteni bölcsességnek és a varázslatnak egyaránt. Szép és kerek. (Mint a tengeróceán :) )

Egyetlen egyszer éltem át a szerelem első látásra-érzését: amikor életemben először láttam a tengert.

Szerintem Baricco is hasonló érzéseket táplálhat a természet eme remekműve iránt. Ugyanis a Tengeróceán szerelmi vallomás a nagy kékséghez, amely teljességgel kiszámíthatatlan. Van szép és kegyetlen arca és soha nem tudhatod, éppen melyiket fogja feléd mutatni.

Baricco még mindig tűéles és gyönyörű mondatokat alkot, ezzel a művével pedig bebizonyította számomra, hogy tud nagy meglepetéseket is okozni. Annyira gyönyörűen fűzi a látszólag egymástól független történeteket, hogy a végén csak nem győzünk csodálkozni zsenialitásán.

Emlékszem, mikor Malmőben álltam a tengerparton. Odamentem közel a vízhez, megálltam, becsuktam a szemem, és csak hallgattam a hullámokat. Könnybe lábadt a szemem, pedig nem érthettem, mit mesél nekem a tenger. Majd egy napon talán megértem.

Szorozd meg Borges-t Coelhoval, adj hozzá néhány bűvésztrükköt, flittert, kalapot, egy kis tengert, meg tengerpartot, no és néhány érdekes, kevésbé érdekes és érdektelen szereplőt, meg egy fogadót, egy blöffel takard le, ha már magad se tudod, mit is akartál vele, és íme elkészült a: Tengeróceán
(Egyébként ha hű akart volna lenni önmagához, akkor egy olyan könyvvel kellett volna előrukkolnia, ahol a fehér lapokra fehér betűkkel ír. Na arra ötöst adnék.)

Ezt a könyvet nem elég egyszer elolvasni, sem kétszer…
Baricco egy varázsló, a szavakat varázsigével tölti fel, és ezáltal a szavaknak olyan távoli értelmet társít, hogy teljesen természetesen kapcsolódnak össze olyan szavak pl. mondatokban, bekezdésekben, fejezetekben, hogy az egyszeriben téged is elvarázsol…
mellette természetesen ott az ő (mondhatni szerencsés) segítője a Tenger, amelynek ihletésére, miközben a tenger hullámai a lábát nyalogatják, csak úgy potyognak ki a furábbnál furább szereplők, és kerekednek furábbnál furább történetek, helyzetek.
Olyan érzést kelt benned, mint amikor állsz a tengerparton, és jön egy nagyobb hullám, ami nem kap el, de arcodon érzed a „vízszikrákat”, nyelveden, orrodban a só ízét, esetleg, ha nyitva a szemed, érzed a só csípését és marását – hát így vagy és lehetsz részese egy Baricco novellának, regénynek?
Én ezt varázsírásnak nevezem, egyrészt a különlegesen megkapó szóhasználata miatt:
ezekből a tengerpermetből szűrt szóesszenciákból állítja össze és alkotja meg (nekem) (és nektek is) különleges illatú és hangulatú azt a Baricco-parfümöt, amelyet Oceanomare-nak nevezett el…
…másrészt is amiatt, hogy a a tengerrel kapcsolatos (v)iszonyomat kezdi megváltoztatni…
Szép. Még fogom olvasni.

@Youditta Baricco életmű kihívásához.

Utolsó esély Baricconak. Eddig is gondoltam, hogy nagyon nem úgy ír, amit én szeretek, de most már azt hiszem, nem próbálkozom vele. Ennél sokkal földhözragadtabb vagyok, a realistább történeteket szeretem, de ha már elszakadunk a realitástól, akkor az legyen Átváltozás-szintű. Az mondjuk le tud nyűgözni. Baricconál nekem olyan érzésem van, hogy az egész csak blöff. Mint a fehér festmények a könyvben. Vannak részeredmények, néhány jó mondat, az ismeretlenek írt levelek, tetszett a vicces ikres sztori is, de összességében mégsem tetszett.

Nem feltétlen szeretnék magáról a könyvről beszélni, azt már sokan megtették, inkább két gondolatot osztanék meg.
1. A könyv minimum felében úgy éreztem magam, mintha Sorrentino zseniális Ifjúságában lennék újra. Ott egy svájci intézetben jártunk, most egy tengerparti fogadóban, de valahogy a fura figurák, amint az életükről elmélkednek egy világtól elzárt helyen, hát valahogy az Ifjúságot hozták elő.
2. Egyre jobban érdekelnek Baricco trükkjei – merthogy vannak neki, ebben mostanra egyre biztosabb vagyok. És szerintem szánt szándékkal játszik ennyire a giccsel. Ingerel arra, hogy kalandozzunk vele ezen a határvonalon, hogy képzeljük oda, ami talán ott van, hogy lássuk meg, amit oda lehet képzelni, és csodák csodája, talán ahogy megláttuk, tényleg ott lesz. Trükkös, azt hiszem, nem véletlen, hogy az értékelések nagy része is ennyire stílusának hatása alatt születtek.
+1. Ugyanakkor még mindig csodálója vagyok Bariccónak, engem simán elkapnak ezek a kísérletező, trükköző szövegei. Ha úgy tetszik: továbbra is látom, ami ott lehet.
Ps. de érdekes, kivételesen tényleg nem szántam ennyire modorosnak ezt az értékelést, erre…! Mondom, hatása alá von.