Novecento 91% 919 csillagozás

Lenyűgöző volt. Csupa óceánmorajlás, lüktető dzsessz, mélabús blues és feszes ragtime. Mindaz, ami Baricco tollából könnyed virtuozitással előcsillan szinte már nem is irodalom, hanem áradó zene.

Elég nehéz írni erről a könyvről, mert annyira magával ragadó annyira tipikusan jó nyárra amennyire csak lehet. Óceán vagy tenger, zene, italok minden ami ahhoz kell hogy teljes legyen a történet.
Mostanában hajó fétisem van szóval nem volt kérdés hogy olvasnom kell, igazából nem hangoskönyvben olvastam el hanem e könyvben de nem tudtam másként jelölni, a filmet sajnos még nem láttam de tuti hogy egyik szabadnapomra fix program lesz hogy meglessem. Muszáj hallanom a zenét hogy áttudjam élni azt amit ez a könyv és történet adni vagy mondani akar.

Hát wazze. Rég olvastam ilyen szépet. Szép dolog a társadalmi rajz meg lélekizé, ilyen pszichobigyó meg olyan metacucc, de az irodalmi szép mégis mindig elsöpör mindent. Akár csak az óceán. Vagy a zene (jazz). Vagy egy nagy rakás dinamit.

Nem akartam én ezt az apró csodát értékelni. Mit tudnék írni 70 oldalba zárt gyöngyös csillogásról, amit előttem több mint százan ne vetettek volna papírra?
Baricco a Selyemben ugyancsak néhány tíz oldalon keresztül simogat a kelme átható, lágy puhaságával, a Novecentoban pedig tökéletes akkordok szárnyán úsztat be az óceán közepére, és ott ringat lágyan az idők végezetéig.
Már a Selyem felkeltette a gyanúmat. Mit tudhat ez a fickó, ami megragadja az én sokat próbált, dörzspapíron szocializálódott lelkemet – hiszen tulajdonképp’ nem ír semmit, kis történetkéjében nem történik semmi, mindent nekem kell a mondatai mögé gondolnom – legfeljebb apró utalásokkal, jól irányzott gondolatfoszlányokkal vezetget finoman.
Aztán jött a „Heuréka-érzés”. Itt lehet a kutya elhantolva. Ha még az én messze földön híres-hírhedt botfülem is képes meghallani a csodásan zengő harmóniát a Novecento zongoristájának akkordjai mögött, akkor ott tényleg lehet valami. Lassan egy hete már, hogy elolvastam, de még most sem tudom, hogy mi ejtett rabul és tart azóta is fogva. S így lesz ez még gondolom jó sokáig, talán mindörökké…
Az indok, amiért mégis írok róla, az a megmagyarázhatatlan hiányérzet és tanácstalanság. Sok értékelést elolvastam a műről, de erre a kérdésre nem találtam választ. Ez pedig – bár lehet, hogy csak bennem fogalmazódik meg – szinte hamleti és így szól az én olvasatomban: akkor nemesb- e a lélek, ha…

…az ezredik pofon és hasba rúgás után is megrázza magát és kiáll a kezdőkörbe várva az újabb támadást, vagy ha tudomásul veszi, hogy ennél a csapatnál kitelt az esztendő, lejárt fölötte az idő és veszi a bőröndjét, pakol az újrakezdéshez – indul valahová, másfelé?

Szóval nem tudom, mihez kell a nagyobb erő és erkölcsi tartás: menni vagy maradni, tudomásul venni, hogy eddig tartott a dalunk, vagy dacolni az új időkkel és ismeretlen színpadokra állni. Egyáltalán eldöntendő/eldönthető-e ez a kérdés. Na szóval, ezért zseniális ez a Baricco nevű muksó. Ha egy író ezt meg tudja tenni velem kétszer egymás után, kevesebb mint száz oldalon, akkor mit tenne velem egy igazi nagyregény keretei között…

Novecento története igazán megérintette a lelkem, mert nem mindennapi életet élt. A hajón felejtett kisfiú élete a hajó, a tenger és a zene.
Ebben a rövidke monológban minden benne van, ami egy jó könyvhöz kell: humor, szeretni való karakterek, szokatlan történet és lélekhez szóló gondolatok.
Ez is olyan kötet, amit érdemes újraolvasni.

A filmet láttam először, már az is elbűvölt, de erre a könyvre nincsenek szavak, mert az, hogy zseniális, korántsem mond el mindent. Ez a könyv nem csak egy történet, hanem zene is egyben, sőt, talán ez a könyv maga a zene! Pár napja olvastam el, azóta tart fogva ez a történet. Újra meg fogom nézni a filmet, és utána rövidesen újra elolvasom a könyvet. Utána pedig, kis idő múlva, ismét megnézem majd a filmet. És utána újra elolvasom a könyvet, azt hiszem…. Mivel könyvtári példány van nálam, első lépésként beszerzek egy sajátot, hogy mindig kéznél legyen, és bármikor bele tudjak lapozni, hogy a közelemben legyen nappal és éjjel, és hogy ez a történet ringasson álomba esténként. Ajánlom a könyvet és a filmet is, mindkettő zseniális alkotás!

na, elmondom, hogy volt. befejeztem. nem most, még régen. szóval ott feküdt az ölemben, én meg ültem az ablakban és végzős voltam és talán szerelmes is, de az nem számít. néztem az osztályt. tisztára sírhatnékom volt, hogy vége, hogy mindennek vége, a fenébe. aztán bementem a magashoz a könyvesboltba, megvettem, és azóta mindig elölről kezdem. néha van hallgatóságom is, semmi különös, de azért meghallgatják. kedves emberek. szóval ennyi, nem túl érdekes sajnos. de nekem nagyon megmaradt. akkor kezdtem el felnőni. úgy igazán.

Kompakt kis történet a zsenialitásról, a ragaszkodásról, az eltántoríthatatlanságról avagy egy különös tehetségű, titokzatos, virtuóz zongorista élete egyszuszra (írva talán, de olvasva biztosan), akinek már a neve is megérne egy tanulmányt. Kedvenc szereplőmmé avanzsált tehát Danny Boodmann T.D. Lemon Novecento.
Az ehhez hasonló sűritett, de nagy kifejező erejű történeteknek a mestere Baricco, kíváncsi lettem egy hosszabb lélegzetű művére is, tudja-e abban is hozni a hasonló színvonalat.

Monológ. Mint, ami a fejedben megy nap-nap után, amikor magadban elmondod, éppen mit is teszel, mit fogsz tenni, amikor fogadkozol, magadban. Mono lógatod a lábad a semmibe a ki nem mondott szavaidba kapaszkodva. Persze te sztereóba nyomod ezt, de mégiscsak monológ. Aztán van, hogy kiállsz a gondolataiddal a közönség elé, taps elmarad, és végül nem is azt mondod, amit a monológod belül diktál. Még szerencse, hogy a színészeknek le van írva a monológ. Ők azt mondják, amit a szájukba adnak az írók. Éppen egy csodáról, aki egy hajón született, ott nőtt fel és halt meg. Nyugodt pasi volt, aztán belül többméteres hullámok éltek benne, maga is óceánná vált, végtelenségbe burkolta a végleteit. Ritmust hallott és dallamokat, nem csoda, sokunk élete alatt van aláfestő zene, de nem hallja más csak mi, bedugjuk a fülünket és nem adjuk tovább. Ez a srác azonban hagyta kiömleni magából, áradatként söpört le mindent a lélekről és csak a túlcsordulás maradt, mint az óceán, nedves és sós, mély és emberi léptékkel mérve végtelen.

Játszd újra, Novecento!

Baricco a Selyem után újra képe volt lenyűgözni engem. A Novecento egy igazán lenyűgöző történet. Rövid, de minden benne van, ami benne kell legyen.

Tudni kell, hogy mind a zongorát, mind a óceánt/tengert nagyon szeretem. Hogy valaki írt arról egy regényt, hogy mit képesek művelni ezek az emberrel, az számomra már alapból egy csodával ér fel. És hogy valaki ezt úgy volt képes megtenni, hogy egyetlen felesleges mondat, sor sincs benne, és hogy meg tud érinteni: ez már a lehetetlent súrolja.

Érdemes megismerni Novecento történetét. Mágikus realizmus a legjobb fajtából. Az olvasás után az ember legszívesebben felszállna az első ócenjáróra, hogy aztán egy darabig le se szálljon róla. Ott meg hátha belefutna egy zongoristába, aki úgy játszik a billentyűkön, hogy a lelke legmélyebb húrjait pendíti meg…