éjjel volt már, vagy éjfél, és zuhogott, mintha dézsából öntenék. nem csuktam be a teraszajtót, mert jó volt hallgatni az esőt, csak reméltem, hogy nem ver be, mert akkor felpúposodik a parketta, pedig így is nehéz már csukni az ajtót. Bence aludt mellettem. előzőleg felolvastam neki a rút kiskacsa történetét, és úgy tűnt, figyelt is, de ma reggel mégis nagyon meglepődött, amikor közöltem vele, hogy a rút kiskacsa végig egy hattyú volt.
szóval halálosan fáradt volt már, és aludt, és aludt a macska is, és egyedül voltam, de mégsem igazán egyedül, közben pedig zuhogott az eső, békésen, egyenletesen, ahogy tavasszal esik, ahogy egy esőnek esnie kell, úgy, hogy egész éjjel, de aztán reggelre nyoma sincs.
keresve sem találtam volna ideálisabb alkalmat a könyv megkezdésére.
mélyről feltörő életöröm az, amit Baricco könyveinek olvasása közben érzek. nem nevettet meg, és nem gondolkoztat el. érzésekkel áraszt el és emlékekkel, számomra minden könyve nosztalgia kisvasút. mert úgy érzem, hogy rólam ír, de úgy, hogy én nem is olyan vagyok.
mert hogy milyenek is Baricco nőalakjai, lássuk…
egyszer írtam róluk, milyen szépek… igen, ez a jó szó. és hogy milyen szép, ahogy élnek. nos, ez a mindenkori nő mostanra romlékonynak bizonyult. ahogy haladtam előre az életműben, egyre torzabb szereplőkkel találtam szembe magam – nem csak a nők, de a férfiak részéről is. valahol a Cityben történt a változás, és azóta mindegyik karakter felbosszant valamiképpen. emberek lettek.
magáról a regényről annyit írnék, hogy egész egyszerűen bravúros, és nem hiszem el, hogy ez a teljesen kézenfekvő megoldás még senkinek nem jutott eszébe. úgy értem, biztos, hogy valakinek már az eszébe jutott, például nekem is, ezerszer, a várost járva. de Baricco megírta. hát ezért le a kalappal előtte.