Ukulele ​jam 9 csillagozás

Alen Mešković: Ukulele jam

"Ez ​volt az a nyár, 1992 nyara, amelyet annyira vártunk Adival. Végre be akartuk fejezni az általános iskolát, be akartuk tölteni a tizenötöt, és szórakozni akartunk. Azt terveztem, hogy megtanulok vezetni, hogy Nenóval mint utassal és oktatóval a kocsiban felvághassak Nina előtt. Hiszen végre haza kellett térnie. Apa pedig élvezhette volna a megszolgált nyugdíjat.

Erre most, amikor végre beköszöntött a nyár, itt álltunk mindannyian – apa, Neno, én, Adi az apjával meg a bátyjával húsz másik férfi társaságában, hátratett kézzel, arccal egy falhoz állítva, és arra vártunk, hogy lelőjenek."

1992 nyara, Bosznia. Emir 14 éves, és alig várja, hogy testvére hazatérjen az egyetemről, megtanítsa vezetni, és ő belevethesse magát a kamaszok lázas szerelmi és társadalmi életébe. Mindene a zene, előtte az élet. De végül minden másként alakul. Családjával együtt menekülniük kell szülővárosukból, és végül a horvát tengerpart egyik régi pártüdülőjében, más menekültek társaságában… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2011

>!
L'Harmattan, Budapest, 2016
426 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634141716 · Fordította: Soós Anita

Most olvassa 3

Várólistára tette 16

Kívánságlistára tette 9

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
pepege MP
Alen Mešković: Ukulele jam

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, akinek a középiskolai földrajzi atlaszában Magyarország déli szomszédja még csupán egyetlen ország volt: Jugoszlávia. Majd a kilencvenes évek elején elindult egy hosszú, véres küzdelem, háborúskodás, aminek a végeredménye jól látható, ha egy mai térképet a kezünkbe veszünk. Alen Mešković a délszláv konfliktus kellős közepébe csöppenti az olvasót, és főhőséül egy kamaszt, egy tizenévest, Emirt választja, aki – fogalmazhatjuk így – egyik napról a másikra lesz jugoszláv állampolgárból bosnyák. Emír persze túl fiatal még ahhoz, hogy valójában felfogja, mi történik körülötte: őt csak az érdekli, hogy befejezhesse az általános iskolát, jogosítványt szerezzen, és persze, hogy a barátaival szórakozzanak, bulizzanak, s mindeközben magnójukból düböröghessen a heavy metal.

Ám ez a nyár soha nem jön el. Emir otthonát feldúlják, a szerbek családjával együtt Horvátországba hurcolják – és a hosszú út során a bátyját, Nenot elszakítják tőlük. Ez a szörnyű nap beleég Emir szívébe, és mialatt a menekülttáborban telnek a napjai (ami valójában egy régi pártüdülő a horvát tengerparton), titkon abban reménykedik, hogy bátyja jól van és hamarosan csatlakozhat hozzájuk.

Maga a regény megközelítőleg két év eseményeit dolgozza fel, és bár tudjuk, hogy a térségben dúl a háború, és a szerbek, horvátok, bosnyákok konfliktusa még a menekülttáboron belül is fennáll, mégsem érezhetjük ennek a súlyát, mert a szerző Emir „túlélését” helyezte a középpontba. A fiú igyekszik beilleszkedni, ami a körülményekhez képest sikerül is. Elkezdi a tanulmányait a technikumban, mellette pedig villanyszerelő-segédként melózik, hogy legyen pénze szórakozásra. És mindenekelőtt igaz barátságokat köt, amelyek legfőképpen az azonos érdeklődési körön, a zenén alapszik. Ó, igen, a zene! Mindvégig nagyon hangsúlyos szerepet kap a történetben: Emir számára az egyik legfontosabb dolog a világon a metal zene (a másik pedig a csajok). Én szintén e műfaj kedvelője vagyok, éppen ezért kifejezetten jól esett, hogy Emir és barátai Iron Maident, Metallicát, Helloweent és a korszak hasonló népszerű bandáit hallgatták. (Bár azért azon nagyon csodálkozom, hogy senki sem rukkolt elő a Judas Priesttel). A fiatalok rendszeresen járnak egy Ukulele jam nevű szórakozóhelyre, ahol „zúzhatnak”, headbangelhetnek, ahol „leereszthetik a gőzt”. Ugye sokaknak ismerős szituáció ez?

A szerző engem megnyert azzal, hogy egy tizenéves „szájába adta a szavakat”. Egyrészt kezdettől fogva csíptem Emirt, ahogy már említettem részben a zenei ízlése miatt, de főképp amiatt, ahogyan viszonyul a világhoz. Még abban a szorult helyzetben, még a menekülttáborban is életrevaló (sokkal inkább, mint például a szülei, akik csupán arra várnak, hogy visszatérhessenek „őseik fészkébe”), nyitottan, pozitívan kezeli a problémáit. Mindvégig olyan volt ő nekem, mint egy barát, akiért szurkoltam, amikor bosnyákként problémái adódnak a horvát oktatási rendszerrel, amikor a villanyszerelő meló közben majdnem halálos áramütés éri, amikor az összekuporgatott keresetéből végre először ellátogathat az Ukulele jambe, vagy amikor a barátai sorban Svédországot választják hazájuknak, de neki maradnia kell.

Alen Mešković prózája más szempontból is figyelemreméltó: mindvégig fenn tudja tartani a figyelmünket, a lelkesedésünket. Az a fajta szöveg ez, ami magával sodor: észre sem veszed, és hipp-hopp, már el is olvastad. A regény folytatása tavaly jelent meg Dániában, nagyon remélem, hogy nem kell sokáig várnunk a magyar fordítására, mert engem nagyon érdekel Emir további sorsa.

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2017-01…

>!
Ezüst P
Alen Mešković: Ukulele jam

Igazi nyári regény (ugyan nem csak nyáron játszódik, de a lényeges dolgok mintha mindig ebben az évszakban történnének), olyannyira, hogy véleményem szerint ezt a történetet nem is lehet máskor olvasni, csak júniusban vagy júliusban, különben egyszerűen nem működik. Júniusban viszont sok szempontból maga a tökély, Mešković ugyanis nagyon érzi a kamaszkori nyarak ábrázolását, tengerparttal, az élet és szerelem kóstolgatásával, némi lázadással, fejrázós rockerkedéssel, határfeszegetéssel és a létezés meg a fiatalság százegy százalékos megélésével. Mindezt cseppet sem túlzón vagy irritálón, hanem rendkívül rokonszenvesen, könnyed, pergő stílusban. Pedig már a tinédzser elbeszélőnél könnyű lenne elcsúszni, hiszen, gondolják bár sokan azt, hogy gyerekből bármilyen megteszi egy könyvben, a főhős gyereksége önmagában még nem garancia a szimpátiára. Szerencsére Emir karaktere kevés kívánnivalót hagy maga után, a srác vicces, többnyire önkritikus, és még épp annyira kamasz, hogy felnőttként se kapjunk tőle agyvérzést, inkább elnéző mosollyal figyeljük, amint megteszi az első önálló lépéseket az életben. Ez a vonal tehát működik, de a mű nem csak egy fiú kisgyerekből nagykamasszá válását kívánja bemutatni. Hiszen a regény hol finomabban, hol erőteljesebben emlékeztet a nyomasztó tényre: Emir kamaszkora pontosan a délszláv háború kellős közepére esik. Így pedig, igyekezzen bár Emir mindeközben a lehető legnormálisabb életet élni, a történetet átható könnyed és vibráló nyári árnyalatokat időről időre elfedik a háború viharának sötétebb színei. Azt reméltem, a könyv ezekben a pillanatokban lesz a legerősebb, és akár lehetett volna, hiszen Emirnek és családjának is megvan a maga háború szülte tragédiája: Emir bátyját, Nenót szerb katonák hurcolják el; a fiút utoljára akkor látják, amikor erőszakkal elválasztják szüleitől és testvérétől, aztán nyomtalanul eltűnik. Furcsa mód azonban Mešković műve pont a háborús epizódoknál válik kissé lapossá és felejthetővé, az igazi mellbevágás elmarad. Még Neno személyének hiánya sem tud annyira fájni, amennyire fájhatna, mert Emir visszaemlékezéseiből az ugyan kiderül, a srác micsoda bálvány az öccse számára, de az már nem nagyon, hogy miért. Csak igen keveset lehet megtudni róla, ami alapvetően ügyes húzás, azonban ezúttal nem válik javára a karakternek. A Neno személyéről szóló sorok ugyanis nem közölnek semmi olyat, amitől ez a kevés a leírható legtöbb lehetne. Tudjuk, két mondattal is lehet világokat teremteni, meg embereket, akikért még évekkel egy regény elolvasása után is vérzik a szívünk, itt tehát nem a Nenóról való közlés mennyiségével, hanem milyenségével van a probléma.

Mešković, ez egyértelműen kitűnik, jobban tud beszélni a fiatalságról és az élet szépségéről, mint a háborúról (ami persze nem vétek, sőt), azonban előbbiek dicsérete nem feltétlenül indokolja a regény terjedelmét. Ahhoz viszont, hogy ez a mű háborús regény is legyen, a háborúról szóló részeknek sokkal maradandóbbnak kéne lenniük.

Tenném hozzá, a pozitív benyomásokat a végére egészen elmérgesedő apa-fiú kapcsolat ábrázolása is rombolta kissé, én ugyanis sosem éreztem, hogy a papa akkora megalkuvó kutyaütő lenne, mint amilyennek Emir az idő múlásával egyre inkább látta. Főleg azért nem, mert értelmezésem szerint az öreg legnagyobb bűne az volt, hogy a velük történtek dacára továbbra is visszavágyott az otthonába, míg Emir úgy látta, az egyetlen megoldás, ha külföldön kezdenek úgy életet. Nyilván utóbbi is elfogadható és jogosan felmerülő alternatíva, de amikor ez az egész úgy van tálalva, talán akaratlanul, hogy aki marad, az gyakorlatilag egy barom, no, az már kissé egyoldalú nézőpont. Pláne, hogy más kamaszként fejest ugrani az újba, és más jócskán felnőttként. Emir apja az élete nagyobbik részét élte le a hazájában, kötötték az emlékei, a megszokott hétköznapok, mindaz, amit ott elért és felépített. Még úgy is, hogy rövid idő leforgása alatt elvesztett szinte mindent, az ország, amelyben évtizedekig élt, többé már nem létezett (gondoljunk ebbe bele!), és olyanok akarták beverni a képét a vallása vagy a származása miatt, akiket addig honfitársainak nevezett.

Amit még furcsálltam, hogy a Német és angol című fejezetben a külföldi sráccal folytatott angol nyelvű párbeszédek – pont a háborút érintően hangzanak el, szóval megérné érteni őket – egyáltalán nem voltak lábjegyzetes formában lefordítva (korábban az egyes angol szavak vagy félmondatok sem, de ez még hagyján). Oké, hogy manapság állítólag már mindenki beszél angolul, de azért mégis. Vagy inkább mégsem.

>!
ziara P
Alen Mešković: Ukulele jam

Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet, és alapvetően nem is okozott csalódást, bár kicsit talán mégis többet vártam. Nekem Tore Renberg az ilyen témájú zsenim, de itt is közelmkerült hozzám a főszereplő srác. Plusz rengeteg „belső” infót tudtam meg a délszláv háború történéseiről egy hétköznapi tizenéves fiú szemével.

>!
abcug I
Alen Mešković: Ukulele jam

Mit tegyen, akinek kamaszkora, felnőtté válása, az ezzel együtt járó édesbús kalandok helyén a háború, a menekülttábor áll? Nekifog, hogy megélje akkor és ott, amit ilyenkor kell — csakazértis!
Miki, teljes nevén Emir Pozder, Alen Mešković remek regényének főhőse nem túl messze onnan, ahol én éltem akkortájt, ugyanannyi idősen ugyanazokat a zenéket szerette, sőt, ugyanúgy rajongott értük, mint én, ugyanúgy a kedvenc zenekarainak a pólóit hordta, és nagyjából ugyanolyan terveket forgatott a fejében. Csak hát ő éppen menekültként élt a szüleivel Horvátországban egy katonai nyaralóból átalakított kényszerszálláson, mert az utcájukba szó szerint beköltözött a háború.
Mešković minden különösebb teketória és hókuszpókusz nélkül, nagy lendülettel, 400+ oldalon keresztül is végig érdekesen és érdekfeszítően mesél, egyetlen lapos oldal nélkül. Tulajdonképpen egy olyan bildungsroman ez a könyv, amelynek erejét éppen az adja, hogy míg különösebb moralizálás és didakszis nélkül csak a főhőse tulajdonképpen rettentően kicsi körben közlekedő életét írja meg valamivel a tizenötödik születésnapja előttől éppen a tizenhetedikig — minden olyan eseménnyel, ami egy kamaszfiú számára érdekes —, mindehhez „csak” a fekete hátteret ad a háború, amelyről itt csak híreket meg emlékeket kapunk. Mintegy mellékesen történik, hogy új nációk születnek — például a Mikinek becézett Emirből egyszerre bosnyák lesz, s szerb, a horvát meg a bosnyák nyelvre már nem lehet többet azt mondani, hogy mindhárom ugyanaz. Mindenki háborúzik mindenki ellen — még ugyanazon a náción belül is akár. És persze a városkában meg a menekülttáborban is felbukkanak az őrült gyűlölködők.
Idén Faruk Šehić regénye (https://moly.hu/konyvek/faruk-sehic-az-una-hullamai) után ez már a második brilliás regény a „jugoszláv” polgárháborúról bosnyák szemmel (Šehić hét évvel idősebben (mármint a regénybeli Emir-Mikinél illetve a könyv szerzőjénél is) , „felnőtt férfiként” már részt vett a harcokban). Mešković könyve azonban, ha jól értem, nem bosnyák regény — Dániában, dánul írta a könyvet, illetve annak folytatását. Nagyon örülök, hogy a l’Harmattan kiadónak már két nagyszerű kortárs európai sorozata is van, s bízom benne, hogy vagy ebben, vagy abban mind a kettőjüktől hoz még könyvet! (mindkét sorozatot követve, s immár ezen újabból, a Világ-szép-irodalomból is több könyvet olvasva, lassan kezdem kapiskálni, miért két sorozat ez, és nem egy, de erről majd talán máskor.)
Hogy van második regény, a fülszöveg szerint folytatás, már egyértelműbb, hogy cliffhanger az a végén (nb. jó kis cliffhanger, ha tényleg az, hiszen öt évvel később jött a folytatás). Pusztán csak azt az egyet nem értem, hogy a fenében unhatta meg az egyik mellékszereplő az INTERNETEN folytatott kutatását Jugoszláviáról — valamikor 1992 és 1994 között…. Én akkor még nem tudtam volna sehogyse megunni… ;)

>!
egy_ember
Alen Mešković: Ukulele jam

Kisebb hibáival együtt is nagyon szerethető regény és főhős. Kérem a folytatást.

>!
monyesz 
Alen Mešković: Ukulele jam

Nem volt annyira maradandó élmény, mint amennyire vártam. Azt hiszem, mikor olvastam, tetszett, de őszintén szólva már nem nagyon emlékszem rá.


Népszerű idézetek

>!
Ezüst P

Az asszony szobájában ott lógott egy férfi képe. Egy ugyanolyan lógott az osztályteremben is. A fickó esténként gyakran megjelent a tévéképernyőn. Néha autóban ült és integetett. Gyerekek és asszonyok álltak az út mentén. Arcuk csak úgy ragyogott a boldogságtól, piros, fehér, kék virágokat szórtak nyitott limuzinjába.
Később megtudtam: 1) hogy meghalt, 2) hogy bennünk még mindig él.

92. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Saša Stanišić: Hogy javítja a katona a gramofont
Nenad Veličković: Szarajevói Capriccio
Semezdin Mehmedinović: Ruszki komputer
Kolozsi László: Ki köpött a krémesbe?
Dževad Karahasan: Keleti díván
Ivo Andrić: Híd a Drinán
Ivo Andrić: Magyar Musztafa
Ivo Andrić: Vezírek és konzulok
Ivo Andrić: Vihar a völgy felett
Meša Selimović: Ketten a szigeten