Golgota 22 csillagozás

Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota Alekszej Tolsztoj: Golgota

"Pétervár ​fergeteges, dőzsölő éjféli életet élt. Tébolyodott, kéjesen foszforeszkáló nyári éjszakák és télen a zöld asztalnál átvirrasztott éjjelek, aranycsengés, zengés, keringő párok az ablakok fénykeretében, veszett kocsikázások, cigányok, hajnali párbajok és katonai parádék a jeges szélben, rézfúvók rivalgásában a cár dülledt szemének borzalomkeltő tekintete előtt… Így élt a város.
Járványos lett az öngyilkosság. A törvényszéki tárgyalótermeket zsúfolásig megtöltötték a hisztérikus asszonyok, akik mohón figyelték a véres, izgalmas bűnpörök menetelét. Pénzért minden kapható volt: luxus és asszonyok egymás egyaránt.
Ez volt az az idő, amikor a szeretet, a jóság, az egészség közönségesnek, elavultnak számított. Senki sem volt szerelmes, de mindenki szomjuhozott, és mint a megmérgezettek, úgy vetették magukat mindenre, ami kábított s bensejüket elzsongította. A lányok titkolták szűzességüket, a hitvestársak hűségüket. A rombolás jóízlésről tanúskodott, a neuraszténia… (tovább)

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei, A világirodalom klasszikusai, Helikon klasszikusok, A Szovjet Irodalom Könyvtára

>!
Európa, Debrecen, 1982
1008 oldal · ISBN: 9630723255 · Fordította: Lányi Sarolta
>!
Európa, Debrecen, 1982
606 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630723336 · Fordította: Lányi Sarolta
>!
Európa, Debrecen, 1982
402 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630723417 · Fordította: Lányi Sarolta

15 további kiadás


Kedvencelte 3

Most olvassa 5

Várólistára tette 29

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

>!
Ákos_Tóth IP
Alekszej Tolsztoj: Golgota

Szerintem íróknak és olvasóknak is egyszerre átok és áldás, hogy Tolsztoj Leó óta minden valamirevaló orosz szerzőnek kényszeresen meg kell alkotnia a maga Háború és békéjét. Az újra-felfedezett legendák közül az Élet és sors, a Vihar, vagy a Golgota egy pillanatig sem tagadhatja tudatos rokonságát a nagy előddel. A Csendes Don, a Zsivágó Doktor, meg mondjuk Szolzsenyicin nagyregényei viszont formájuk, és az orosz jelen és múlt anno aktuális kérdéseire adott válaszaik miatt kerülhetnének párhuzamba az ősi mintával. Ilyen kaliberű műveknél az olvasói elvárások is az egekbe szöknek – egy gigantikus regényfolyam nem degradálódhat le propagandává, eszmék és világképek demagóg, lazán felskiccelt reklámplakátjává.

Itt ugrik a majom a vízbe: Alekszej Tolsztoj ugyanis cinkes író. Mezei olvasóként, az orosz irodalom amatőr rajongójaként egy sztenderd kalandregényben (Garin mérnök…), vagy egy korai sci-fiben (Aelita) általában nem okoz gondot tolerálni a programszerű, már a maguk idejében is nevetséges kiszólások sorát – na de 1200 oldalon keresztül azért nem szívesen hámozgatom a sületlenségeket egy egyébként stílusában és témájában is lenyűgöző műről. Mert irodalomként a Golgota remekül indul: ott veszi fel a fonalat, ahol Dosztojevszkij és Csehov eldobta. Nagyon olvasmányos, sokrétű, lélektanilag vonzó írás, amit szép lassan megront a politikai meggyőződés. Méltán érezni rajta a tolsztoji vérvonallal öröklődő tehetséget, de csak addig, amíg a kisöreg Tolsztojból ki nem bújik a meggyőződéses pártember. És ahogy a regény cselekményében haladva egyre közelebb kerülünk a tűzhöz (párhuzamosan Alekszejjel, aki a forradalom idején emigrált, majd a húszas években hazatért, és szép lassan egyre magasabbra jutott a szovjet hierarchiában*), úgy kezd az egész egyre kellemetlenebb, körülményesebb, gyengébb lenni. Az eszmét nem csak az alkotó tette magáévá, hanem az évtizedeken keresztül írt eposzába is folyamatosan dolgozta bele, hogy a legvégén gyakorlatilag egy szebben megírt Csapajevet kapjunk eredményként. A történet íve egy papírrepülő röppályájára hasonlít: eldobva csinál egy elegáns bukfencet, ereszkedni kezd, majd úgy beveri az orrát a padlóba, hogy többet sosem repül már. Innentől kezdve az egészen jól megalapozott karakterek is veszítenek vonzerejükből, bár a két nővéren kívül úgy istenigazából senkivel sem tudtam szimpatizálni egy percig sem – nem kis részben azért, mert a jellemfejlődés annak ellenére tűnik teljesen irreálisnak, hogy bizonyos szempontból életrajzi élményekből táplálkozik**. Avgyejenko Szeretek című regénye harmadekkora, szellemiségében sokkal problémásabb, a karaktereit mégis szívszaggatóan jól mozgatja. A trilógia vége felé bizony már az alkotó képességeiben is kételkedni kezdtem, annyira elfogyott a kíváncsiságom, a türelmem, az áhítatom – mindenem, ami egy efféle monstrum elolvasásához kell.

Ha van író, akinek az emléke legalább részben megérdemelten fakult meg az elmúlt szűk évszázadban, akkor az A. Tolsztoj. Talán az öreg Leóra, Csehovra és Puskinra sem emlékeznénk olyan meleg szívvel, ha szemellenzőt felhúzva szolgáltak volna ki egy rossz rendszert – Alekszej helye sem köztük van, sokkal inkább Ehrenburg és Szimonov mellett, egy kicsivel hátrébb lévő padsorban. Sőt, jóval hátrébb – hiszen valahova a tőlük bátrabb kortársakat (Babelt, Gajdart, Ilféket, Zoscsenkót), és az őket követő, okosabb és talán ügyesebb utódokat (Ajtmatovot, Lihanovot, Bikovot, Raszputyint, Suksint, Sefnert, vagy a titkos aduászomat: Maskint) is sorolnunk kellene…

*Eddig ez nem zavart, de a Golgota olvasása közben jöttem rá, hogy a fenti életút törvényszerűen együtt jár az alkotó hitelének elsorvadásával. Alekszejnek körülbelül akkor kellett volna felhagynia a munkásságával, amikor Majakovszkij öngyilkos lett. Onnantól a Sztálinhoz dörgölőző szovjet irodalmárok nem egyszerűen lelkes szocialisták voltak, hanem mezei propagandisták, akik a számukra előnyös politikai közegnek áldozták fel a szépirodalmat.
**Mert bizony, volt idő, amikor a szerző még ki akarta nyomni Lenin és Trockij szemét…

>!
Európa, Budapest, 1978
1138 oldal · ISBN: 9630709600 · Fordította: Lányi Sarolta
2 hozzászólás
>!
kaporszakall
Alekszej Tolsztoj: Golgota

Valamikor kamaszkoromban már találkoztunk, s a hősnők sorsának szecessziós romantikája miatt még tetszett is… Most jóval szigorúbb az ítéletem. Pontokba szedem a kifogásaimat:

Egy. A nagy regények egységes koncepciót és kellően bonyolult cselekményt kívánnak meg. Ebből Alekszej Tolsztojnál alig teljesül valami. Az első rész még egész jól ábrázolja a világháború előtti-alatti Pétervár zilált, élvhajhász, zavaros eszmékkel teli forrongó világát, de a cselekmény – a terjedelemhez képest – már itt is elég soványka. A női főszereplők – bocsánat az érzékenyebb lelkű molytársnőktől – itt még kényeskedő, álmaikat kergető naiv s egyben sznob kamaszlányok (annak ellenére, hogy Kátya, az idősebbik már férjes asszony és 24 éves). A két férfi főhős egyike, Tyelegin, Az Orosz Nép Derűs, Romlatlan Gyermeke, aki egyenesen, a másikuk Roscsin, A Kételkedő Önmarcangoló, aki pedig nagy vargabetűvel találja meg a kommunizmusba vezető boldogságos utat… A második rész történelem-tankönyvi bekezdései, kissé monoton csataképei közé beékelve néha – mint eleven betétnovellák – illeszkednek a hősök életútjának epizódjai: ezek helyenként egész jók, de nem kárpótolnak a széteső ábrázolásért, és a hadiesemények alig követhető leírásáért (jóllehet, itt lényegében a fehérek két nagy, délről kiinduló nekirugaszkodását mutatja be a könyv, 1918-ban*). A harmadik rész pedig, a Caricin körüli majd Mamontov elleni küzdelmek kapcsán – a proletárhatalom hősi erőfeszítéseiről zengett hozsánna mellett – nem mulasztja el a Sztálin illetve Bugyonnij fenekének irányzott széles nyelvcsapásokat (lásd 7. és 19. fejezet). Ahogy haladunk előre a fejezetek között, úgy szorulnak egyre hátrébb az eleven szereplők, s erősödik a történelemkönyv-jelleg, a hadijelentések szólamai, meg a kommunista propaganda.

Kettő: a kommunista prüdéria. Kátya úgy lábal át a fél országon, fehérek, vörösök, anarchisták, kozákok között, hogy asszonyi erényét – némi erőtlen, de persze sikertelen próbálkozáson kívül – semmi sérelem nem éri. A középkori szüzekről szóló üdvtörténetek jutnak az ember eszébe, ahol a keresztény hajadon ártatlanságát az Úr minden gonosz martalóc ellenében megvédelmezi…

Három: a paraszti osztályharcról szóló hazugságok: a gonosz, zsebeit az éhező városi lakosság kiszipolyozása révén megtömő, nagyokat zabáló, önző kulákok, és az öntudatos, fiait a Vörös Hadseregbe küldő kisparasztok és zsellérek szembeállítása.

Négy: utánérzés más művekből. Olvastátok Sienkiewicz Özönvíz-ét? Nos, a tévelygő, majd jó útra találó Roscsin és felesége, Kátya kettőse (főleg egymásra találásuk az utolsó fejezetben) engem kísértetiesen emlékeztet Kmicic és Billewiczówna leányasszony duettjére, azzal a különbséggel, hogy egy ízig-vérig romantikus regénybe ez jól beleillik, míg itt erősen cukrozott műlekvár-ízét éreztem…

Összefoglalva: részleteiben néha nagyon plasztikus, jó betétnovellákkal megtűzdelt**, helyenként érdekes mellékszereplőkkel színesített***, de koncepciójában tankönyvízű, szájbarágós, és lényegében hamis korrajz. Megerősítette azt, amit másik monumentálisnak szánt műve, az Első Péter alapján már sejtettem****, hogy a nagyregény nem Alekszej Tolsztoj műfaja. Akit érdekel, annak inkább mint novellistát ajánlanám (utópisztikus regényeit nem olvastam).

* el kell ismerni, hogy itt még némi elismeréssel szól a regény a fehér hadsereg vezetőiről és a sereg céljairól, itt nem csupán – mint a harmadik részben – ’Gyenyikin bandái’
** a baj az, hogy ezek a betétnovellák – főleg Dása és Kátya sorsáról – kéne, hogy képezzék a regény fősodrát, de idővel megritkulnak, mit mazsolaszemek a kalácsban.
*** nekem Kuzma Kuzmics, a kiugrott szerzetes és kommunista prédikátor kissé tersánszkys alakja tetszett legjobban…
**** Az Első Péter annyira unalmas és pocsék volt, hogy nem is vagyok hajlandó újraolvasni…

>!
szanes1
Alekszej Tolsztoj: Golgota

Végre-végre vége. Már nagyon vártam, hogy végére érjek ennek az 1200 oldalas golgotajárásnak, a háborúnak, a rengeteg brutalitásnak, szenvedésnek, éhezésnek, fázásnak.
A könyvet egyébként a városi könyvtár kiselejtezett példányai közül választottam, és meglehetősen bosszantott, amikor itthon olvastam a cím után, hogy trilógia, miközben én két kötet vásároltam csak. Aztán persze rájöttem, hogy két kötetben jelent meg a 3 rész, és ez megnyugtatott.
Visszatérve a regényre: Alekszej Tolsztoj méltó a nevére, a nagy Lev Tolsztojhoz hasonlóan ő is a korabeli orosz élet teljes tablóját nyújtja: arisztokraták, parasztok, városi munkások, művészek, színészek, írók, tanárok, katonák, matrózok, politikusok, fehérgárdisták, bolsevikok, kommunisták, szocialisták, anarchisták, nők, férfiak, gyermekek jelennek meg és tűnnek el a könyv lapjain. Megannyi élet,megannyi sors. Apró pillanatképekben kitűnő jellemábrázolás. Az, hogy nem olyan színes ez a tabló, mint Levnél, nem az ő, hanem a történelem hibája. De a szürkének aztán minden árnyalata megjelenik itt.
Én személyesen nagyon sajnáltam, hogy az 1200 oldalból kb. 800 harci jelenetekből és taktikai leírásokból állt, de az orosz történelemnek a két világháború közti része fehér folt volt számomra, amiről most azért halvány képet kaptam. A történelmi hitelesség persze kérdéses, de ennek nem fogok utána járni.
Az utószó szerint (Radványi Ervin) Tolsztoj 23 év alatt írta meg trilógiáját (1918-41), ez érződik is a művön (főleg az, hogy nem akármi történt ezalatt a 23 év alatt Oroszországban). Nekem éppen ezért a régi, még csak feszülten várakozó Oroszország leírása (a trilógia első része) sokkal inkább tetszett, mint az ideológiákkal terhelt és a világégés utáni bizarr mértékben utopisztikus (propagandaszagú) befejezés (a trilógia 3. része).

>!
Ditta P
Alekszej Tolsztoj: Golgota

A trilógia első könyve nagyon tetszett. Érdekes volt bepillantani az 1910-es évek Oroszországába. Néha kifejezetten olyan érzésem volt, hogy ha nem tudnám, hogy hol és mikor játszódik a történet, akkor akár a napjainkról is szólhatna. Aztán kitört a háború. A háborús részek is érdekesek voltak az orosz fronton szolgáló katonák mindennapjairól a főszereplők életén keresztül.
Majd jött a 2. kötet, ahol a főszereplők háttérbe szorultak és a forradalmi hadműveletek voltak igen részletesen leírva. Egy darabig próbáltam térkép mellett követni az eseményeket, de végül csak elvesztem bennük.
A 3. köteteben újra előtérbe kerültek a főszereplők, aminek nagyon megörültem, csak nem tudtam hová tenni a gondolkodásukban bekövetkezett változást. Majd elolvastam az utószót a könyvről, és így vált érthetővé a szereplők „idealizált” változása.
Összességében jó olvasmánynak tartom a korszakról és a fronton szolgálók életéről.

>!
Európa, Budapest, 1955
838 oldal · Fordította: Lányi Sarolta
>!
valdav
Alekszej Tolsztoj: Golgota

Szeretem a történelmi regényeket, ezen belül is a háborús tematikájú, ráadásul orosz író tollából fakadó történeteket. Ez itt mind adott. Ugyanakkor a második 500 oldalon már lépten-nyomon elvesztem; túl sok volt a jóból… Már a Csendes Don olvasásakor megfogalmazódott bennem, s az ugyanezen korszakot – 1920-as évek Oroszországa – megörökítő Golgotában csak megerősödött a véleményem, hogy ennél bonyolultabb, számtalan – ráadásul csak akkor formálódó, s így a szereplőknek is még képlékeny – ideológiától összekuszált, hónapról-hónapra változó hadiszerencsével járó háborús időszak nincs még egy… Nehéz, de összességében érdekes és élvezetes olvasmány!

>!
nariagnuhtseab
Alekszej Tolsztoj: Golgota

Ígéretesen indult, a közepén már imádkoztam hogy történjen valami, ne csak a száraz vörös propaganda iszonyatosan megírva. Küzdöttem vele, végül elolvastam de egy időre meggyötört. Csak fanatikusoknak akik minden nagyobb orosz eposzt elakarnak olvasni,

>!
Európa, Budapest, 1964
968 oldal · Fordította: Lányi Sarolta

Népszerű idézetek

>!
Miestas

Két évszázad álomként röpült el. Pétervár valahol a világ végén, a sivár, mocsaras pusztaságon, határtalan dicsőséget, hatalmat áhított, palotaforradalmak, cárgyilkosságok, diadalok és véres kivégzések látványával rémített gyenge nőknek félisteni hatalmat adott, forró, gyűrőtt nyoszolyáin népek sorsa dőlt el, erős, tagbaszakadt, földtől fekete kezű legények emelkedtek fel merészen a trónusig, hogy osztozzanak a hatalmon, a nyoszolyán s a keleti pompán. A szomszédos nemzetek érdeklődve szemlélték a fatázia e vad kitöréseit. Maguk az oroszok csüggedt félelemmel figyelték fővárosuk tombolását. Az ország vérrel táplálta, de sohasem győzte jóllakatni pétervári kísérteteit. Pétervár fergeteges, dőzsölő, éjféli életet élt. Tébolyodott, villódzó, kéjes nyári éjszakák és télen a zöld asztalnál átvirrasztott éjjelek, aranycsengés, zene, keringő párok az ablakok fénykeretében, eszeveszett kocsikázások, cigányok, hajnali párbajok a süvöltő jeges szélben- és katonai parádék rézfuvók rivalgásában, a cár bizánci vágású szemének hátborzongató tekintete előtt.
– Így élt a város. Ilyen volt Pétervár 1914-ben

2 hozzászólás
>!
ajikarei P

– […] Kinevettük a háta mögött… Ej, Vagyim Petrovics! Az a rettenthetetlen bátorság meg az a hazaszeretet, cárhűség: csupa úri huncutság, mi meg bemagoltuk, katonai szabályzatokból. Én paraszt vagyok. Rosztovba megyek a bátyámért, ott fekszik sebesülten, tiszti golyó fúrta át a tüdejét. Elviszem magammal haza, falura. Talán gazdálkodni fogunk, de az is lehet, hogy harcolni… majd meglátjuk… de akkor a magunk szakállára, dobszó nélkül, irgalmatlanul… Ne utazzék délre, Vagyim Petrovics, én mondom magának, megbánja…

I. kötet, 357. oldal, Második Könyv: Ezerkilencszáztizennyolc (Európa Könyvkiadó, 1978)

>!
ajikarei P

Kolcsak kétségtelenül szerette a másik Oroszországot is, azt, amelyik a hadihajó fedélzetén sorakozott fel előtte, a szalagos matrózsapkák alatt az izmos, napbarnította, széles arcú tengerészeket. Ez az Oroszország gyönyörűen énekelte az esti imát, amikor alkonyattájt a lobogót félárbocra bocsátották, „rendületlenül” ment a halálba, ha ez volt a parancs. Erre az Oroszországra büszke lehetett.

I. kötet, 365. oldal, Második Könyv: Ezerkilencszáztizennyolc (Európa Könyvkiadó, 1978),

>!
Sedi

A szívünk tudatlan,ez a baj – gondolta. – Csak a szépet s a finomat szereti. De a rútat szeretni, sajnálni nem tanulta meg.

175. oldal

>!
Andukaphar

– Nincs a világon utálatosabb a kövér és hisztérikus férfiaknál…

>!
frtia

(…) nagyon keserves volt elismerni, hogy az emberiség feltalálta ugyan a könyvnyomtatást, a villamosságot, a rádiót, de a kritikus órában a keményített ing alól megint csak kibújik a bozontos, állatias ősember, husánggal a kezében.

118. oldal, I. kötet (Európa, 1982)

>!
ajikarei P

– Szerencsétlenségünkre mi két korszak mezsgyéjén élünk. Az egyiknek, a pompás, nagyszerű kornak leáldozott a napja. A másik, gépek zakatolása közepette, egyhangúan sivár gyárnegyedekben születik. Ennek a korszaknak a neve: tömeg. Az embertömeg, amelyben eltűnnek a különbségek. Az ember nem más, mint egypár ügyes kéz, amely gépeket irányít. Itt mások a törvények, más az időszámítás, más az igazság. Maga, asszonyom, az utolsó a régi korszakból. Ezért oly fájó nekem a maga arcára nézni, amely éppen úgy felesleges az új korszakban, mint minden más, mert nem hajt hasznot, mert egyetlen a maga nemében, és mert kihalásra ítélt érzelmeket támaszt: szerelmet, önfeláldozást, költészetet, életörömet… Szépség! Ugyan, minek az? A szépség aggasztó valami… Megengedhetetelen fényűzés… Majd meglátja, maholnap törvényt hoznak a szépség ellen…

I. kötet, 504. oldal, Második Könyv: Ezerkilencszáztizennyolc (Európa Könyvkiadó, 1978)

>!
Zseraldina

De egészen nem múlt el mégsem. Érezte, hogy az a bizonyos második énje összeolvadt vele, feloldódott, eltünt benne, és ő maga egészen másmilyen lett: könnyű és friss, mint azelőtt, de egyben lágyabb, gyöngédebb, talányosabb. S mintha még a bőre is megfinomodott volna. Nem ismert magára, ha tükörbe nézett. Különösen a szeme változott meg, gyönyörű lett. Elszédül, aki belenéz.

21-22. oldal

>!
ajikarei P

Rómát felbomlasztotta a kereszténység eszméje. A barbárok már csak Róma hulláját marcangolták szét. […] Mik voltak a kereszténység legbomlasztóbb eszméi? Az egyenlőség, a nemzetköziség és a szegénység erkölcsi fölénye a gazdagság fölött. Barbárok eszméi voltak ezek, akiknek a fényűzésbe merült Rómát, ezt a falánk élősdit kellett eltartaniuk. Ezért féltek annyira a rómaiak a kereszténységtől, és ezért üldözték őket oly irgalmatlanul. Ám a kereszténységben nem volt teremtő eszme, nem szervezte meg a munkát. A földön beérte a rombolással, minden egyebet a túlvilágon ígért. A kereszténység csupán pallos volt, mely pusztított és büntetett. És még a mennyekben, az ideális életben sem tudott mást ígérni, mint egy visszájára fordított hierarchiát, a római birodalom osztály- és kasztrendszerét. Ez volt az alaphibája. Róma a rend eszméjét helyezte vele szembe. De akkor a legnagyobb rendetlenség, az általános zűrzavar volt hőn áhított vágya a barbár népeknek, amelyek alig várták, hogy megostromolhassák Róma falait.

I. kötet, 499. oldal, Második könyv: Ezerkilencszáztizennyolc (Európa Könyvkiadó, 1978)

>!
frtia

Itt néha elnézem a tengert, és elgondolkodom: létezik egy Oroszország, szánt-vet, állatot nevel, szenet bányászik, fon, sző, kovácsol, épít… Vannak emberek, akik mindezt megtétetik vele… mi meg, afféle kívülállók, az ország szellemi arisztokráciája, mi, entellektüellek, mi ennek az Oroszországnak egyetlen rétegével sem tartunk közösséget. Eltart bennünket, mint valami díszállatot. Ez a tragédiánk.

112. oldal, I. kötet (Európa, 1982)


Hasonló könyvek címkék alapján

Vaszilij Akszjonov: Moszkvai történet
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
Borisz Akunyin: A gyémántszekér I-II.
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács
Mihail Solohov: Csendes Don
Anatolij Ribakov: Az Arbat gyermekei
Leigh Bardugo: Shadow and Bone – Árnyék és csont
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Megalázottak és megszomorítottak / Feljegyzések a holtak házából
Anatolij Ribakov: Nehéz homok