Rákosztály 124 csillagozás

Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

1955 ​márciusában vagyunk valahol Közép-Ázsiában, egy kórház rákosztályán. Ide érkezik meg a belügyes Ruszanov (aki viszolyogva fekszik be a „közemberek” közé, és az az elve, hogy „mindenki bűnös, ha megvakarjuk”) és Kosztoglotov, aki az egyetemről a háborúba került, onnan a Gulagba, s szabadulása után most még a rákkal is meg kell küzdenie.

A rákosok kórtermében a szovjet társadalom jellegzetes képviselői fekszenek: egyesek, a hatalom kiszolgálói félnek a lassanként beinduló változásoktól, a személyi kultusz leleplezésétől, mások reménykednek, hogy igazi olvadás kezdődik, s az ország testéről visszahúzódik a rákos burjánzás: a táborok, a sztálinizmus, az embertelen diktatúra. S közben csodás gyógyulásról álmodoznak – talán az orosz népi gyógyászat, a nyírfagomba segíthet, ha a „hivatalos” orvosoktól már nincs mit várni.

A Rákosztály sok szempontból önéletrajzi mű. Maga Szolzsenyicin 1953-ban szabadult a lágerbõl, s utána Kazahsztánban jelöltek ki neki… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1968

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 2015
640 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634050612 · Fordította: Szabó Mária
>!
Európa, Budapest, 2007
636 oldal · ISBN: 9630784009
>!
Árkádia, Budapest, 1990
562 oldal · puhatáblás · ISBN: 9633071658 · Fordította: Szabó Mária

Enciklopédia 74

Szereplők népszerűség szerint

Oleg Kosztoglotov · geológus


Kedvencelte 43

Most olvassa 18

Várólistára tette 142

Kívánságlistára tette 71


Kiemelt értékelések

>!
Bla IMP
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Szolzsenyicin Rákosztály című könyve a mai Magyarországon több szempontból is nagyon aktuális, majd szinte pontos diagnózist adva ábrázol, s e kép számos vonásban illik a mai magyar helyzetre. Helyenként hiányzó szakemberek, túlterhelt orvosok, személytelenné váló orvos-beteg kapcsolatok, megelőzés, időbeni felismerés helyett a kétes gyógyulás lehetősége. A gyógyulás elérhetetlensége, amikor nincs pénze a betegnek kiváltani a szükséges gyógyszereket. A teljesítmény adminisztratív igazolása mindennél fontosabb kritérium
Tudjuk, a betegség nem válogat. Bármikor, bárkit érhet olyan váratlan kórság, amely esetlegesen az egész életét átformálja. A Betegség Birodalmába az útlevelet senki nem kéri. Nem kérte sem a káder tisztviselő, a geológus tanonc, a lágerből szabadult Oleg és senki más, akik a regényben szereplő 13. osztályon, a férfi kórteremben megfordulnak.
A betegség egyenlővé tesz bennünket, csak a kórságok milyensége tesz különbséget közöttünk. S ha volt, az ellenségeskedés elenyészik egy kényszerűen összezárt kis csoportban előbb vagy utóbb, mert a fájdalom ugyanúgy sújt le mindenkire, a terhelő kezelések ugyanúgy igénybe veszik szervezetünket és a kimenetelben sincs különbség: nem az dönt a gyógyulásban, hogy mi a végzettségünk, beosztásunk, hanem az, hogy a szervezetünk mire képes. De ebben a döntő harcban mindenki egyformán fél, szenved, imádkozik, vagy szitkozódik.
Szolzsenyicin személyes „élményeit” és tapasztalatait is beleszőve hihetetlen pontossággal írja le egy regionális feladatokat ellátó kórház Rákosztályán folyó életet; világos képet nyújt a Szovjetúnió 1950-es éveinek társadalmáról, az emberek közötti különbségekről, miközben a propaganda a „mindenki egyenlő” jelszót harsogja.
Nagyon igaz, szókimondó, gondolatébresztő ez a kötet, nem véletlen, hogy a ’68-ban írt regény Szovjetúnióban és Magyarországon hosszú ideig politikai szemszögből nem kívánatosnak ítéltetett és nem jelenhetett meg, nálunk pl. csak a rendszerváltást követően került kiadásra.
Amíg Szolzsenyicint hazájában munkássága „eredményeként” kizárták az írószövetségből, ill. megfosztották állampolgárságától, addig a nemzetközi közvélekedés 1970-ben, részben a Rákosztály nyomán Irodalmi Nobel –Díjban részesítette. A különbség önmagáért beszél.
Mindenkinek olvasnia kellene!

>!
tundi28 P
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

A könyv lapjait olvasva egy rákosztály életébe kapunk betekintést, ahol a gyógyulás esélye fájóan csekély. A betegek a falak között kis közösségeket alkotnak, itt is, mint minden más közösségben megtalálható az emberi kapcsolatok sokszínűsége, legyen akár beteg és orvos, férfi és nő, szülő és gyermek, szabad (?!) ember vagy száműzött, és persze beteg – és beteg közötti kapcsolatról szó. Ezeknek a kapcsolatoknak a zöme a kórházi lét által kikényszerített ideiglenes kapcsolat, ami az eltávozással – akár csak a kórházból, akár az életből – véget ér, de addig is, a betegek között kialakuló párbeszédek révén megismerhetjük az élettörténetüket, behatárolható a kor amikor a regény játszódik, és az aktuális politikai, történelmi háttér. Az elénk táruló életek mindegyike megrázó, megérinti az embert, de Kosztoglotov életének mozaikkockái képezik a történet gerincét, ami nagyrészt Alekszandr Szolzsenyicin története, mint az a könyv fülszövegéből kiderül: „A Rákosztály-beli Kosztoglotovban saját életének ezt a pár évét írta meg: küzdelmét a súlyos betegséggel, s küzdelmét azért, hogy a lágerben töltött évek után értelmet találjon életének.”
spoiler

>!
sztinus
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Durva könyv, durva témával, durván orosz. Az eleje becsapott, azt hittem az első megjelenő szereplő viszi végig az elbeszèlést. Aztán kaptam olyan sok életet, beteget, néha nehezen tudtam követni ki kicsoda. Nagyon kemények az oroszok. Őrületesen jól írnak, minden mondat elvisz a történetbe, a messzi Oroszhonba, a szürkeségbe, és lelki mélységekbe. Miközben ezek a mondatok egyáltalan nincsenek túlbonyolítva, szikár de erős.
Nem egyszerű a történet sem, a fertőtlenítőszagú kórterem, a betegségszag, baromi nyomasztó, és mégis arról beszélnek mi az èlet értelme.
Nehezen olvastam, nem egy lányregény, csak egy csokor ibolya van benne, én viszont ezektől kapom a nagy élményeket. Küzdök, de jó:)

1 hozzászólás
>!
eme P
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Én már az elején sejtettem, sőt tudtam, hogy ezt a könyvet szeretni fogom. Nálam mondjuk már az is fél siker, ha egy könyvben három nevű orosz emberkék szerepelnek (aztán majd lapozhatok ide-oda, hogy kit hogy is hívnak és hogy az kinek is kije…). Na jó, picit túloztam, de azért nem túl sokat.
Na szóval, amint kinyitottam a könyvet, lelkileg berendezkedtem egy igazi orosz regény befogadására. És az első sorától az utolsóig beszippantottam – vagy a könyv engem, már nem is tudom, észre sem vettem, mi történt. Egyszerűen csak ott voltam abban a bizonyos kórteremben, abban a ki tudja hol található (talán üzbég?) városban, a szovjet valóság kellős közepén, egy burjánzó, rettentő kór emésztette világban. Mert a rákosztály határai túllépik a kórház épületét, sokkal távolabbra terjeszkednek, mint gondolnánk.
A regény egyik erőssége, hogy szinte észrevétlenül illeszti egymásba, egymás mellé a különbüző síkok mozaikdarabkáit, konkrét és szimbolikus értelemben egyaránt olvasható. Egyszerre kapunk képet egy hétköznapi szovjet kórház, egy rákosztály mindennapjairól, nehézségeiről, az egyének pácienssé válásáról (a betegséggel való szembesülés pillanatától a tagadáson és lassú beletörődésen, elfogadáson keresztül a vele való megbirkózásig, az alulmaradásig vagy esetleg győzelemig) és az ötvenes évek szovjet társadalmáról, az országot emésztő kórról, különböző magatartásformákról, az egész apparátus működéséről.
Szolzsenyicin végtelen humánummal, megértéssel és átérzéssel ábrázolja alakjait és szituációit. Látszik, hogy személyes tapasztalat áll mindenek mögött, hogy lágert és rákosztályt megjárt értő szemmel és precíz kézzel rajzolja a kontúrokat.
Érdekes hely ez a rákosztály: mint egy láger, mint a száműzetés távoli tájai – félelmetes de közösséget teremtő, a szenvedés és fájdalom, de a kórral felvett harc, a gyógyulni akarás helye is. Különböző társadalmi rétegekből származó, különböző elveket valló, különböző nemzetiségű, szokású, intelligenciájú, műveltségű emberek gyűjtőhelye. Olyan hely, ahol a különbségek harsánysága lassan elcsitul, ahol mindenki sorstársra ismer a mellette levőben, ahol lassan kinyílnak a lelkek, megoldódnak a nyelvek, ahol közelebb kerülnek egymáshoz az emberek, ahol tanulnak egymástól, könyveket nyitnak ki, amit eddig talán nem tettek volna. Olyan hely, ahová hirtelen, egészségessége-ártatlansága hitében kerül az ember, és ahol tovább tartják, mint gondolta volna, ahol nincs indoklás, magyarázat a fájdalmas kezelésre, ahol sokkal gyakrabban halnak az emberek, és ha távoznak is, általában csak ideiglenesen. Előbb utóbb, majdnem mindenki visszatér, ha ugyan el nem pusztul valahol. És mégis, van élet itt is, születnek barátságok, szerelmek, történnek drámák, tragédiákról nem is beszélve. Sőt, mintha szenvedés, pusztító kezelés és mindenek ellenére emberségesebb, tűrhetőbb élet volna ez, mint a kinti. Itt tényleg gyógyítani próbálják egymást az emberek, kezeléssel, figyelemmel, törődéssel, vigasztalással.
Tenni próbálnak a kór ellen – és „aki cselekszik, az jót is rosszat is tesz. Csak az egyik több rosszat, a másik több jót”. A „modern” sugárkezelés néha többet roncsol, mint kellene, a csaga és az isszik-kuli gyökér hivatalosan még nem elfogadott, népi gyógymód, mértékkel csodaszer, egyébként méreg. Talán nem véletlen, hogy a főszereplő, a szerző alakjáról mintázott Kosztoglotov ez utóbbit (is) alkalmazva hagyhatja el a kórházat, és utazhat haza az örök száműzetésbe.
Hogy minek volt végül gyógyító hatása? Sugárnak, gyógyszernek, isszik-kuli gyökérnek, társaknak, beszélgetéseknek, Tolsztoj-kötetnek? Vagy mindennek így együtt? Ki tudja. Talán része volt benne annak a felismerésnek is, hogy: az embereket nem az önérdek, hanem a mások iránti szeretet élteti.

>!
Youditta
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Igazi agytorna ez a könyv eleinte. Valamiért mindig félek elkezdeni orosz szerző könyvét, pedig általában tetszenek, sőt sokszor lenyűgöznek. Ha valaki bevállalja, hogy egy embernek három neve van, és mindhármat véletlenszerűen külön használja a szerző, meg úgy általában az orosz szerzők, akkor nagy eséllyel nyert ügye van ezzel a könyvvel. Én kifejezetten örültem ennek a neveket felsorakoztató agytornának, szerencsére jó a memóriám, ezért jól is esett tréningeznem.
A könyv összehoz különböző társadalmi, agyagi és szociális körülményből érkezőket, akiket mind hasonló kór súlyt, amiért kapnak egy rövidebb/hosszabb időre szóló meghívót a Rákosztályra. Itt mindenkivel, betegekkel/ orvosokkal/ ápolókkal megismerkedhetünk, kivel szorosabban, kivel felületesen. A rák pedig egyre terjed, miközben mi a szereplőkkel ismerkedünk. A történetben a betegséggel/ halállal való szembenézésnek a fázisai is jól megfigyelhetők. Az volt az érzésem olvasás közben, hogy nem csak a betegeinket a Rákosztályon, hanem az egész társadalmukat emészti fel a kór.
A könyv érezhetően személyes élmény is a szerzőtől, nagyon érzékletes az írásmódja. Én nem éreztem magam rákosztályos betegnek, inkább csak külső szemlélőnek, de nagyon élveztem a szerepet.
Az az igazság, hogy ezt a könyvet háromszor ilyen hosszú terjedelemben is olvastam volna még, nagyon szomorú vagyok, hogy véget ért.
Szolzsenyicin biztosan a barátom lett mostantól! :)

>!
mandris
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

@eme És negyedszerre is köszönet!
Szolzsenyicintől korábban még csak az Ivan Gyenyiszovicsot olvastam, amely ugyancsak egy nagyon jól megírt és megrázó történet a gulágról.
A Rákosztály hasonlóan jól megírt és hasonlóan megrázó könyv. Engem nagyon elkapott a szöveg. Nehézséget csak az orosz nevek okoztak, főleg, hogy egyszer a keresztnév, máskor csak a vezetéknél szerepelt, úgyhogy oda kellett figyelni, hogy jól párosítsam ezeket.
A rák nem válogat, és így a kórteremben a korabeli szovjet társadalom nagyon különböző alakjai gyűlnek össze: oroszok, kirgizek, kazahok és mások, fiatalok és idősek, fizikai munkások és értelmiségiek, a rendszer kegyeltjei és száműzöttei egyaránt. Interakcióikból, eszmefuttatásaikból, ki nem mondott gondolataikból, az események, környezet, felszerelés, gyógykezelések leírásaiból pedig feltárul előttünk az 50-es évek szovjet társadalma, az egészségügyi rendszer működése, az internálások, kényszermunka, száműzetés, városi élet. Számtalan részletet lehetne kiemelni, de ezt most nem teszem.
Megrázó olvasmány. Ahogy a rákos betegek várják a kezelésüktől gyógyulásukat, úgy várják – ki így, ki úgy – Sztálin halálát követően és az állampártban bekövetkezett változások következtében a társadalmi-politikai változásokat. De ahogy a rák helyrehozhatatlan károkat okozott szervezetükben, ezért a gyógyulás mindig viszonylagos, sokszor nagy árat kell érte fizetni, és csak ritkán tartós, ugyanúgy a sztálinizmus is maradandó károsodást okozott a társadalomban. A mai posztszocialista országok példája pedig bizonyítja, hogy ez a megállapítás nem csak a 60-as évek végén állta meg a helyét. Sajnos a szocialista örökséget mai napig nem sikerült magunk mögött hagyni.

>!
Sapadtribizli P
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Szerettem ezt a könyvet, bár helyenként túl fájdalmas volt az olvasása a számomra nagyon aktuális témája miatt… (Éppen ezért sokszor nem tudtam irodalomként olvasni, hanem kórházi jelentésként…)
Nagyon szerettem a szereplők sokszínűségét, hogy tényleg, akármilyen múlttal, jellemmel, társadalmi helyzettel rendelkezik az ember, a halál mindenkire vár… Mikor ennyire ki vannak élezve a helyzetek, akkor természetesebb, hogy az ember gondolkodik, újraéli az életét, mint a haldoklók, és megküzd az élet nagy kérdéseivel, hogy Miért?, Minek?, Mi? – miközben mindig, mindenkor haldoklik az ember, és kár, hogy nem tesszük fel éppen ezért gyakrabban magunknak ezeket a kérdéseket…
A történelmi háttér is eszméletlen izgalmas volt! Bár első éveimet a kommunizmusban éltem le, mégis mellbevágott most az újra-szembesülés az akkori (számomra) érthetetlen, kegyetlen világgal… Nagyon szerettem a filozofikus, politikai, stb. vitákat, hogy Tolsztoj olyan jelentős szerepet játszik ebben a könyvben spoiler; ugyanakkor rájöttem, hogy szomorúan kevesett tudok az orosz forradalomról, és feltétlenül pótolnom kell a hiányosságaimat.
Sok dolog kavarog még bennem… Le kell ülepedjenek ezek, úgy érzem, ahhoz, hogy tisztább képet kapjak erről a regényről.
Addig is, mindenkinek ajánlom!

3 hozzászólás
>!
fukszia
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

A könyv olvasása során többször eszembe jutott Susan Sontag: A betegség mint metafora című könyve, amely kifejezetten a rákos betegekről szól. Mindjárt a kezdő oldalon egy megszívlelendő gondolattal kezd: „A betegség az élet sötét oldala, a kínosabbik; a terhesebb állampolgárság. Ugyanis minden ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának. Bár mindannyian szívesebben használjuk az egészség útlevelét, előbb- utóbb valamennyien rákényszerülünk, hogy ha rövid időre is, de átlépjünk a másik királyság állampolgárának a szerepébe.”
Szolzsenyicin Rákosztály című műve többszörösen igazzá teszi – számomra – ezt a gondolatot.
Első szinten: a betegség nem válogat. Bármikor, bárkit érhet olyan váratlan kórság, amely esetlegesen az egész életét átformálja. Ahogy Sontag mondja, ezt az útlevelet senki nem kérte. Nem kérte a káder tisztviselő, a geológus tanonc, a lágerből szabadult Oleg és senki más, akik a 13. osztályán a férfi kórteremben megfordulnak.
Második szinten: a betegség folyamán egyenlővé válunk, csak a milyensége tesz különbséget közöttünk. Minden ellenségeskedés elül előbb vagy utóbb, mert a fájdalom úgyanúgy sújt le mindenkire, a kezelések ugyanúgy igénybe vesznek mindenkit és a kimenetelben sincs különbség: nem az dönt a gyógyulásban, hogy honnan jöttünk, hanem az, hogy a szervezetünk mire képes. De bben a döntő harcban mindenki egyformán fél, szenved, átkozódik vagy éppen imádkozik.
(Érdekesség, hogy nem a káder kap lehetőséget a hosszabb életre, gyógyulásra, hanem Oleg.)
A harmadik szint már egy kicsit a mai Magyarország egészségügyi helyzetéről is szól: túlterhelt orvosok, személytelenné váló orvos-beteg kapcsolatok, megelőzés, időbeni felismerés helyett a kétes gyógyulás lehetősége. A gyógyulás elérhetetlensége, amikor nincs pénze a betegnek kiváltani a szükséges gyógyszereket. A teljesítmény adminisztratív igazolása mindennél fontosabb kritérium (lásd statisztikák).

Szolzsenyicin személyes tapasztalatait beleszőve hihetetlen pontossággal írja le a Rákosztályban folyó életet; világos képet nyújt a Szovjetúnió 1955-ös évének társadalmáról, az emberek közötti különbségekről, miközben a mindenki egyenlő jelszava alatt menetelnek.
Nagyon megszerettem ezt a könyvet, ha tudom megveszem és mindig a polcomon szeretném tudni!

6 hozzászólás
>!
korkata
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Nehezen indult be nálam ez a könyv. A Rákosztályon mindenki beteg. Nagyon beteg és nem mindenki gyógyul meg. Már ez is nagyon nyomasztó. A szereplők története még nyomasztóbb. Még most sem tudom eldönteni, hogy mi borzasztott el jobban. A betegség vagy a személyes történetek, a rendszer melyben élni kényszerülnek. A diktatúra, a személyi kultusz, a láger, a száműzetés olvasása mély nyomott hagy az emberben.

>!
Mackólány
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Én aztán tudom, hogyan kell szenvedni.
Nem elég a láger, még a rákkal is meg kellene küzdeni.
Egyébként köztudottan szeretem az ilyen könyveket, de valahogy vonzzuk is egymást, mindig rám találnak.
Nyomasztó a könyv, úgy, ahogy van.
Ha egymás mellé helyezzük a táborokban élők, a gyógyíthatatlan betegek és a rendszer egyéb áldozatainak sorsát, bizony szomorú képet kapunk.
Ha pedig, mint ez esetben is, mindezek egyszerre, ugyanazon embernél gyülekeznek össze, akkor aztán hatványozódik a probléma!
Innen túlélni, vagy belehalni, már majdnem mindegy.
A nyomorúsága, szomorúsága ellenére számomra ez egy nagyon szép, megható és egyben megrázó könyv.
Örülök, hogy találkoztunk.


Népszerű idézetek

>!
Rawalpindi

– Ahol boldogság van, ott irigység terem. Ha boldog akarsz lenni, nem úszhatod meg irigyek nélkül.

488. oldal, Második rész, 33/ Boldog vég, Árkádia, Budapest, 1990

Kapcsolódó szócikkek: boldogság · irigység
>!
Rawalpindi

Az emberiség egyik szomorú fogyatékossága, hogy élete felénél nem tud megújulni az ember azáltal, hogy gyökeresen változtat a pályáján.

120. oldal, 9/ Tumor cordis, Árkádia, Budapest, 1990

>!
Enola87

(…) nem az anyagi jólét teszi boldoggá az embereket, hanem a szívek viszonya, és hogy milyen szemmel nézzük az életet. Ez is, az is mindig hatalmunkban áll, tehát az ember mindig boldog lehet, ha boldog akar lenni, és ebben senki sem akadályozhatja meg.

287. oldal

>!
Sapadtribizli P

Csak az embereknek fordított elképzelésük van arról, mi a jó és mi a rossz. Egy négyemeletes ketrecben lakni, ahol járkálnak, dobognak az ember feje fölött, és minden irányból bömböltetik a rádiót, az jó. Azt viszont rettenetes szerencsétlenségnek tartják, ha szorgalmas földművesként él valaki egy vályogfalú házikóban, a sztyeppe szélén.

3. fejezet, Méhecske

Kapcsolódó szócikkek: · rossz
1 hozzászólás
>!
Rawalpindi

– Ezek a mai betegek olyan műveltek, hogy akár fehér köpenyt is adhatna rájuk az ember.

391.-392. oldal, Második rész, 27/ Kinek mi érdekes?, Árkádia, Budapest, 1990

>!
Bla IMP

-…Hitler harcolt, az ellenségünk volt. A leningrádi blokád valaki másnak a bűne.
– Kié? – suttogta döbbenten Zója….
– Mondjuk, azé vagy azoké, akik készen kellett, hogy álljanak a háborúra, még ha Hitler összefog is Angliával, Franciaországgal és Amerikával. Akik évtizedeken át ezért kapták a fizetésüket, és akik előre látták Leningrád kulcshelyzetét és védelmének szükségességét. Akik fölbecsülték a jövendő bombázások fokát, és a föld alá rejtették az élelmiszerraktárakat. Ők ölték meg anyámat…ők és Hitler.

38. oldal

>!
tundi28 P

Sztyofa néni már anya; sőt nagyanya, megvannak rajta a nagymamaság vonásai: az arcán a ráncok és a gyöngeségek iránti elnézést sugárzó mosoly.

10. fejezetet - Gyerekek

>!
eme P

– Elvtársak, ahhoz, hogy egy pohár vizet beszéddel föl lehessen melegíteni, halk beszéd esetében kétezer évre, hangos kiabálás esetében hetvenöt évre van szükség. De csak ha közben a meleg nem távozik el a pohárból. Ennek alapján mérjék föl, mennyi a haszna a fecsegésnek.

400. oldal

>!
Sapadtribizli P

A könyv beszélgetett vele, másképpen és sokkal érdekesebben, mint bárki más.

8. fejezet, Mi élteti az embert?

Kapcsolódó szócikkek: könyv
>!
Alannah

Ők élnek és élni fognak, bármi történjék is az apjukkal. Bárhogy aggódjanak, izguljanak, sírjanak: a daganat úgy közéjük állt, mint egy fal, s ezen az oldalán itt maradt ő egyedül.

23. oldal, A tanult nem biztos, hogy okosabb is (Árkádia, 1990)


Hasonló könyvek címkék alapján

Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba
Esterházy Péter: Egy nő
Nádas Péter: Emlékiratok könyve
Nádas Péter: Párhuzamos történetek I-III.
Italo Calvino: Marcovaldo, avagy a városi évszakok
Esterházy Péter: Esti
William Faulkner: Eredj, Mózes
Vladimir Nabokov: Gyér világ
Vladimir Nabokov: Pnyin professzor
J. D. Salinger: Franny és Zooey