Az ​„orosz kérdés” a XX. század végén 4 csillagozás

Alekszandr Szolzsenyicin: Az „orosz kérdés” a XX. század végén

„Mindig ​azt fogom javasolni, ami meglátásom szerint hasznos Oroszországnak, a legcsekélyebb mértékben sem számolva azzal, hogy tetszik-e ez egyik vagy másik pártnak vagy sem. Író vagyok, és az írónak nem az a feladata, hogy ellentéteket szítson a népében, hanem hogy egyesítse azt” -mondta Szolzsenyicin nem sokkal az Oroszországba való hazaköltözése előtt, 1993-ban. Következetes törekvése ellenére – vagy talán éppen ebből következően – Szolzsenyicin cikkei és esszéi mindig éles vitákat keltettek; nemcsak a kommunista vezetők átkozták ki (s száműzték hazájából 1974-ben), de az orosz ellenzék liberális és konzervatív-népies szárnya is az általa felvetett kérdések körül csapott össze megannyiszor a hetvenes-nyolcvanas években, s az írót sokan monarchistának, teokratának, sovinisztának, antiszemitának bélyegezték.
Ebből a válogatásból – amely a leghíresebb, legfontosabb esszéit (bár háromkötetnyi harcos publicisztikájának csupán töredékét) tartalmazza – a magyar olvasó végre maga… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1997

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 1997
376 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630762676 · Fordította: Bagi Ibolya, Kiss Ilona, Páll Erna

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 8


Kiemelt értékelések

Tamás_Felber>!
Alekszandr Szolzsenyicin: Az „orosz kérdés” a XX. század végén

A XX. század második felének legnagyobb orosz írója és bölcselkedője volt, tolsztoji alkat, benne minden kultúrára való nyitottság, mély vallásosság. Empátia és egyetemes látókörű intelligencia volt jelen végig életművében.


Népszerű idézetek

Tamás_Felber>!

Szent Ágoston egyszer a következőket írta: „Mi az állam igazságosság nélkül? Rablóbanda.” A megállapítás kétségbevonhatatlan helyességét azt hiszem ma, tizenöt évszázad múltán is nagyon sokan készségesen elismerik. De figyeljük meg az ítéletalkotás módját: egy kis embercsoportra vonatkozó etikai ítélet terjesztődik itt ki az államra.
(Megbánás és önkorlátozás mint a nemzeti élet kategóriái, p.71.)

Európa kiadó, 1997. 71. oldal,

hipped>!

A bűnbánat az első biztos támasz a lábunk alatt, csak ettől elrugaszkodva léphetünk előre nem az újabb gyűlölködés, hanem az egyetértés irányába. Csak a bűnbánat révén indulhat meg a lelki fejlődés.
Minden egyes emberé.
És a társadalmi gondolkodás minden irányzatáé is.
Igaz, bűnbánó pártokkal éppoly gyakran találkozhatunk a történelemben, mint galamb-tigrisekkel.

Megbánás és önkorlátozás, mint a nemzeti élet kategóriái

Anton_Gorogyeckij P>!

És mi történt 1941 és 1945 között? Ez volt az első olyan alkalom, amikor a kommunizmus sokmilliós nagyságrendben és teljesen az egész világ szeme láttára igazi sikerrel nyergelte meg az orosz nacionalizmust, a gyilkos betörte félholtra gyötört áldozatát, de ez Amerikát vagy Angliát nemhogy nem töltötte el iszonyodással, hanem egyhangú lelkesedésre késztette az egész nyugati világot, „Oroszországnak” megbocsátották neve addigi kedvezőtlen csengését és mindazt, ami a múltból kellemetlen emlékként ehhez a szóhoz tapadt, ebben az időszakban tekintettek rá először fönntartás nélküli szeretettel (paradox módon akkor tehát, amikor megszűnt önmaga lenni), rajongtak érte és megtapsolták, mind közönségesen azért, mert az orosz nemzeti érzés megnyergelése mentette akkor meg az egész nyugati világot Hitlertől. A nyugati világnak akkor eszébe sem jutott, hogy az orosz nemzeti érzés „a legnagyobb veszély”, jóllehet akkor valóban ez volt rá nézve a legnagyobb veszély. Akkoriban a Nyugat még annak a gondolatát is elhessegette magától, hogy az oroszoknak a kommunista meggyőződésen kívül lehetnek egyéb érzéseik is.

199-200. oldal (Európa, 1997)

Anton_Gorogyeckij P>!

Egy amerikai olvasó nyílt sajtólevelet publikált, és megírta benne, hogy lányainak száz-száz dollárt ajánlott föl jutalmul, ha elolvassák A GULAG szigetvilág második kötetét, ők azonban erre nemet mondtak. Minálunk ugyanezt a könyvet ronggyá olvassák, akik hozzájutnak, még az őket emiatt fenyegető börtönbüntetés terhe mellett is. De hasonlítsanak össze két fiatal embert: az egyik egy gyáva nyugat-európai terrorista, aki bombával támad békés civilekre és demokratikus kormányzatokra, a másik egy kelet-európai másként gondolkodó, aki csupasz mellel áll ki a sárkány elé. Vagy azokat a fiatal amerikaiakat, akik megtagadják a katonai szolgálatot, azokkal a szovjet kiskatonákkal, akik megtagadják a tüntetőkkel szembeni tűzparancs végrehajtását (ahogy ez többször megtörtént Berlinben, Budapesten, Afganisztánban), holott emiatt azonnal főbe lőtték őket. (És ők ennek biztos tudatában tették, amit tettek!)

224-225. oldal (Európa, 1997)

Anton_Gorogyeckij P>!

Vitathatatlan, hogy sok nyugati politikus erősen érdekelt abban, hogy Oroszország gyenge legyen és még jobban felaprózódjék (már hány éve biztatja erre hallgatóit az amerikai „Szabadság”-rádió!). Határozottan állítom azonban: ezek a politikusok nagyon rosszul látják a XXI. század távolabbi perspektíváit. Eljön ugyanis az idő, amikor egész Európának és az USA-nak is jaj de nagy szüksége lesz Oroszország szövetségére.

365. oldal (Európa, 1997)

Anton_Gorogyeckij P>!

Annak, aki a kínai, a thai vagy bármely afrikai nép történelmét és kultúráját kutatja, óhatatlanul tiszteletben kell tartania annak belső sajátosságait. Ezzel szemben amikor a nyugati kutatók az oroszok ezeresztendős keleti kereszténységéről szólnak, többnyire csak lesajnálásuknak vagy ámuldozásuknak tudnak hangot adni: mi lehetett az oka, hogy ez a különös, egész földrésznyi világ nem a nyugati világfölfogást tette a magáévá, és annak nyilvánvaló előnyei ellenére nem a nyugati társadalmi fejlődés útját járta? Oroszország osztályrésze a kategorikus elítéltetés azért, mert nem olyan, mint a Nyugat.

175. oldal (Európa, 1997)

Anton_Gorogyeckij P>!

Ami pedig azt az elvi kérdést illeti, hogy Oroszország a jövőben a tekintélyelvűség útján járjon-e vagy elutasítsa azt, erről egy árva szót sem szóltam, mert nincs róla letisztult véleményem. Az, hogy a demokrácia egyes vonásaihoz kritikusan viszonyulok, köztudott. Nem gondolom, hogy az angol nép akarata valósult meg, amikor Angliát éveken keresztül egy – a szavazók 40%-ának voksával uralomra került – munkáspárti kormányzat vezette a biztos romlás felé. Vagy hogy a német nép akarata nyilvánult meg, amikor a baloldali blokk egyetlen szavazattal kerekedett riválisa fölé. Vagy bármely népé, amelynek – kiábrándultságában – a fele sem járul a választói urnákhoz. Képtelen vagyok a demokrácia előnyeit látni abban, hogy teljesen tehetetlenek apró terrorista csoportocskákkal vagy a bűnözés virágzásával szemben, vagy hogy a tőkések szégyentelenül nagy nyereségeket zsebelnek be saját népeik erkölcsi érzékét sértve. És érdemesnek tartom azt is fölidézni, hogy a legrémisztőbb totalitárius rendszerek, amelyek – mondjuk – négy ízben léptek eredményesen színre eleddig a földön, soha nem valamilyen tekintélyelvű rendszerből keletkeztek, hanem különféle erőtlen demokráciákból: Oroszországban a februári forradalmat követő rendszerből, Németországban a Weimari Köztársaságból, és ugyanez volt a helyzet Olaszországban vagy Csang Kaj-sek Kínájában is. Tehát bár tagadhatatlan, hogy a történelemben kialakult államok többségükben autoritáriánus rendszerek voltak, tény, hogy ezek soha nem torkollottak totalitarizmusba.

217-218. oldal (Európa, 1997)

Anton_Gorogyeckij P>!

A Szovjetunióban joggal járt közszájon a szólás: „Sztálin a ma Leninje”, és valóban: az egész sztálini korszak egyenes folytatása a lenininek, csupán teljesítményei és hosszan tartó, sima kibontakozásának tekintetében érettebb amannál. Soha semmiféle „sztálinizmus” nem létezett sem elméletben, sem gyakorlatban, nem volt sem ilyen jelenség, sem ilyen korszak, ezt a fogalmat csak a baloldali nyugati gondolkodás préselte ki magából 1956 után, hogy valamiképp megmenthesse a kommunizmus „eszményeit”. Csak rosszindulatú képzelgő az, aki Sztálint, tizenötmillió nagyszerű paraszt megsemmisítőjét, egyáltalán, az egész orosz parasztság – vagyis a voltaképpeni Oroszország – gerincének megroppantóját, több mint harmincmillió emberfő második világháborús, a tékozló hadvezetési módszerekkel, az emberi életek iránti közönyösen pazarló bánásmóddal a halálba hajszolóját képes „orosz nacionalistának” nevezni.

179. oldal (Európa, 1997)

Anton_Gorogyeckij P>!

Végül azt követelték, hogy teljesen hallgassak el, ne szerepeljek a Nyugat előtt! (Én ne hallgatnék? Nem győzöm visszautasítani az összes nyugati meghívást.) Sőt egyenesen számon kérték tőlem azt is: minek maradtam életben, a háborúban is, a börtönben is, a rákot is átvészelve. De kikiáltották már azt is, hogy nekem teljesen végem van, el is temettek (mint macskát az egerek).

273-274. oldal (Európa, 1997)

Anton_Gorogyeckij P>!

Látta-e a Nyugat ezt a katasztrofális visszavonulást? Lehetetlen volt nem látnia. Keresett-e rá valamiféle magyarázatot? Nem, olyannyira vakká tették saját gondjai és fájdalmai, hogy az akkor történtek kielégítő magyarázatával mind a mai napig adós. Ugyanakkor a Nyugat, az általános, egyetemes szabadság e rettenthetetlen élharcosa, esetleg lemondhatott volna arról, hogy hitelekkel vásárolja meg magának a véreskezű Sztálin segítségét és erősítse meg annak uralmát a saját szabadságuk útját kereső népek fölött. A Nyugatnak az lett volna a feladata, hogy önállóan nyisson frontot Hitler ellen és a saját tulajdon erejével roppantsa össze, mert a demokratikus országokban a kellő erő megvolt, ám kímélni igyekeztek, előnyösebbnek találva, ha a Szovjetunió szerencsétlen népeinek élő sánca mögé bújnak.

201. oldal (Európa, 1997)


Hasonló könyvek címkék alapján

Szabó Miklós: A jó kommunista szilárdan együtt ingadozik a Párttal
Josef Schleifstein: Bevezető Marx, Engels és Lenin tanulmányozásához
Réti László: Lenin és a magyar munkásmozgalom
Gereben Ágnes: A FÁK – tegnap, ma, holnap
Kate Furnivall: A vörös sál
Ilja Zbarszkij – Samuel Hutchinson: A mauzóleum árnyékában
Mihail Gorbacsov: Szemtől szemben önmagammal
Varlam Salamov: Kolima
Garri Kaszparov: Hogyan utánozza az élet a sakkot
Jurij Kazakov: A csúnya lány