A ​vörös kerék I-II. 7 csillagozás

Súlyos egy kötet, és ez még csak az első „csomó” a négyből. Kíváncsi vagyok, valaha is kiadják-e magyarul a többit (én nem bánnám!). Ezzel kiolvastam a szerző összes, magyarul megjelent könyvét :-)
Magáról a műről: kicsit hasonló volt a Pokol tornácán-hoz: itt sem igazán a cselekményen volt a hangsúly, hanem az 1914-es Orosz Birodalom különböző társadalmi rétegeinek (diákság, hadsereg, parasztok, forradalmárok) bemutatása. De volt egy egészen hosszú mellékvágány Sztolipin miniszterelnök meggyilkolásáról (és az elkövető lelkivilágáról), ez külön nagyon érdekes (és bőséges) volt.
Továbbra is nagyon szeretem Szolzsenyicin stílusát (vagy a fordító ilyen jó, persze). Nagyon remélem, hogy valamikor a többi „csomó” is lefordítják :-)

“(Jóllehet a Sztolipinről és életművéről szóló alábbi elhagyhatatlan ismertetés a lehetőségekhez képest tárgyszerű és tömör lesz, a szerző azt ajánlja, hogy csak a legfáradhatatlanabb és legérdeklődőbb olvasók merüljenek el minden részletében. A többiek ezt a részt minden további nélkül kihagyhatják a következő fejezetig. A szerző maga sem szánta volna rá magát arra, hogy ilyen durván megtörje a regény kereteit, ha nem lenne megtörve Oroszország története, emlékezete is, ha nem irtották volna ki a történészeket.)” (II./159. o.) — indítja a regény egyik leghosszabb kitérőjét Szolzsenyicin, s aki ezek után a szerző határozott véleményétől mentes történelmi összefoglalást várna, az téved — bár a történelmi összefoglalás megvan, de határozott véleménnyel átitatott, s épp e vélemény felől értelmeződik mindaz, ami a regénytetralógia első csomójában, 1914 augusztusában történik.
Gondolom, az egész 1. csomó s nem tudom, még mennyi (a magyarra lefordított I. és II. kötet, az 1. csomó egésze mindenképp) az Első felvonás – A forradalom cím alá rendelődik, aminek mottója egy Kolokol-ban megjelent olvasói levél 1860-ból: “Csak a balta menthet meg bennünket, csakis a balta… Szólítsátok a baltához Oroszországot!” A két kötet érthetővé válik, hogy a baltát nem fegyverként kellene használni, hanem munkaeszközként — mire a 83 fejezeten, a közbevetett Sztolipin-életrajzon, a gyilkosa, Bogrov élet- és jellemrajzán túljutunk, valahol a 70-80. fejezetek körül rajzolódik ki élesen ez a nézőpont: Sztolipin életének és eszméinek, programjának konzseniális elemzéséből látszik, hogy sokkal inkább tart az építőkkel, mint a rombolókkal, még ha legbelsejéig téves, elavult, rossz, gyógyíthatatlan is a redszer, ami rátelepül a mindennapokra. Az ország és a nép akkor sem nem egyenlő a rátelepülő cári rendszerrel, s a munka az egyedüli kiút, nem a rombolás, robbantás és gyilkosságok sora. Az utolsó fejezetek egyikben két mérnök ad egymásnak találkozót, a forradalmi múltú, kitért figurát hazaviszi a konszlidált polgár, akit a gyerkei akarnak az ebédlőasztalnán szembesíteni azzal, mekkora hibát követett el, mikor a cár céljaival egyetértő dokumentumhoz adta a nevét. Az étkezés során a volt orradalmárt is kóstolgatják, aki így válaszola kérdésükre: “— Ráismerek a kérdésre, már vagy húszesztendős. A kilencvenes évek végén, diákbulikon tettük fel ugyanezt egymásnak. Akkoriban már kezdtek mutatkozni a diákságon belül a kettészakadás jelei forradalmárokra és mérnökökre, rombolókra és építőkre. Én is úgy képzeltem, hogy építeni nem lehet. Nyugaton kellett járnom ahhoz, hogy az ember meglepődve lássa: milyen illedelmesen élnek ott az anarchisták, milyen lelkiismeretesen dolgoznak. Akiknek valaha is köze volt tényleges munkához, aki csinált már valamit a két kezével, az tudja, a termelés nem kapitalista vagy szocialista, hanem egyféle: az a valami, ami létrehozza a nemzeti vagyont, azt az anyagi alapot, amely nélkül egyetlen nép sem élhet.” (442. o.)
A regény egészében csaknem minden társadalmi réteget megidéz és igyekszik megjeleníteni gondolkodásmódját, belehelyezkedve, akár csak egy-egy fejezet erejéig is. E fejezeteket néhol a csata napjainak összefoglalása, néhol filmkockák című, filmszerű vágásokkal dolgozó jelenetekből összeálló fejezetek, néhol a korabeli újságokból vett idézetek szabdalják,s csaknem mindet nagybetűkkel szedett közmondásszerű szentenciák zárják: széleskörű történelmi tablót ír, nagy beleérzéssel, de határozott saját álláspont felől közelítve mindenkihez, ami nem feltétlenül az adott fejezetben, de a kötet egészében kibomlik. Igyekszik minél több néprétegből válogatni hőseit, értelmiségiek, gazdag földbirtokos család tagjai, lelkes egyetemisták, vagy épp Lenin, a hadseregparancsnokság, a hadtestparancsnokságok és törzsek figurái, a közkatonák, a csalódott, ápolónőnek álló fiatal nők, a tanulatlan anarchista forradalmárok és a tanultabbak éppúgy helyet kapnak a regényfolyamban, mint az államférfiak, a cár, vagy az értelmiségi forradalmárok különböző csportosulásainak tagjai, ha nem személyesen, hát említés szinten. Hogy a szereplők közül ki tér vissza később valamelyik későbbi csomóban a tetralógia valamelyik pontján, az kérdés marad, mert csak az első csomó fordult magyarra (angolra is csak három). Meglátszik az anyagon a nagy időközökkel végzett alkotói munkafolyamat, de a beleérző írásmód és a széles tabló pótol ezekért.
Az első kötet hihehetetlen vehemenciával ostorozza cári rendszert, az uralkodói család hozzáállását az országhoz, még inkább a magsrangú tisztek és elöljárók alkalmatlanságát feladatuk betöltésére, pusztán azzal, ahogy tényszerűen megjeleníti ezeket. “Anélkül, hogy a legkisebb találgatást megengednénk magunknak, amennyire lehet, pontosan összegyűjtve és megismerve a tényeket, közelebb maradva a történészekhez és távolabb a regényíróktól, széttárjuk a kezünket és kijelentjük, hogy ezt a végtelenül sok rosszat nem mertük volna kitalálni; hogy valószerűbb legyen, arányosan kevertük volna a fényt és az árnyékot. De az első csatától kezdve az orosz tábornoki rangjelzések az alkalmatlanság jeleként villognak, és az egyetlen Martoszon kívül talán nincs is más, akire hálás pillantást vethetnénk.”
Az első és második hadsereg útját Poroszországban, a második hadsereg bukásának folyamatát elemzi az első kötet, egészen a hadseregparancsnok haláláig, s egyes szereplőket továbbvisz a második kötetbe is, mert a német gyűrűből való kitörés néhányuknak sikerül, köztük a főparancsnokságtól a frontra indult és itt a hadmozdulatok egészét végigkövető Vorotincev ezredes is, akinek kényszerű bukásával végül lezárul az első csomó. A regényben a jók vagy viszonylag jók hiánytalanul bukásra vannak ítélve. Van, hogy a harcuk teljesen hiábavaló — a korrupt és tekintélyelvű, szamárlétrás hivatalnokrendszerrel szemben gyakorlatilag tehetetlenek. Sztolipint programteremtő államférfinek, I. Péter-szintű állam-oszlopának tartja, aki a leghelyesebbet tette csaknem minden megmozdulásával: “(A történelem ezt az időszakot a “sztolipini reakció éveiként” tartja nyilván. Valóban reakció volt ez, a még tönkre nem tett lelkek reakciója saját visszataszító körülményeikre. És a nép egészséges részének reakciója az egészségtelenekére: félre az útból, hagyjatok dolgozni és élni!)” (II./ 220. o.) “Sem a tiszteletreméltó idősebb Bogrov, sem az ügyvédek egész tiszteletreméltó kara, amely éppen hogy az igazság érvényre juttatására hivatott, sem az egész tiszteletre méltó sajtó, a “professzori” lapokat is beleértve, túl annak az igen fontos problémának a boncolgatásán, hogy becsületes forradalmárnak tekinthető-e Bogrov, nem tett fel egy másik kérdést, nevezetesen: van-e joga egy huszonnégy éves suhancnak egymagában eldöntenie, mi szolgálja a nép javát, szíven lőnie az államot, meggyilkolnia nemcsak a minisztrelnököt, hanem egy teljes állami programot is, és megfordítania egy százhetvenmilliós nép történelmének menetét?” (II/ 269. o.)
A második kötet java a korábbi csomópontok feltérképezése, így Sztolipin programja és Bogrov életútja, a gyilkosság és annak elrendezése, értékelése, lecsengése. De itt kap helyet II. Miklós alakjának kimerítően alapos bemutatása (csetlése-botlása és tökéletes erőtlensége fájó); végül összességében mégis amellett teszi le a voksát, hogy nem a robbantás, az asztalborítás az egyedül helyes és üdvözítő út, hanem a saját területen hiánytalanul és legjobb tudásunk szerint elvégzett munka, még akkor is, ha a cári rendszernek kényszerűen buknia kellett, mert nem volt egyetlen olyan momentuma sem, ami érdemesthette volna a túlélésre. Elismeri, lehetséges útként tiszteli, ha az építő munka torkoll az asztalborogatásba, bár az elvesztegetett tudást sajnálja (Vorotincev ezredes, aki végigcsinálja a parancsnokságtól kiküldött emberként a frontvonalban a második hadsereg szétzúzását, s segít, ahol tud, végül nem győzi cérnával és tudja, mibe gyalogol, tudja, hogy az egész addig felépített életébe kerül, s azt is, mekkora szerencséje van, hogy nem veszett el a harcmezőn, de a Nyikolaj nagyherceg fővezér és a magukat mentő katonai vezetők diplomáciai játékaiban csak kimondja a maga igazságait, ha a karrierjébe és addigi élettervének felrúgásába kerül is). Szembeállítja vele a folyamatosan a törzsnél maradó és ott dolgozó katonát, Vorotincev barátját: “Aztán Szvecsin ezredesnek küldött táviratodban rimánkodsz majd: testvér, segíts, védj meg! Nem, Jegorij, tenni a tevékenyek tesznek, nem a lázadók. Észrevétlenül, csendben, de teszik a dolgukat. ha például én egy nap alatt legalább két ostoba parancsot helyesbítek, ha itt megvédek egy bátor ezredparancsnokot, ott megmentek egy utászzászlóaljat az értelmetlen haláltól, akkor aznap már nem éltem hiába. És ha ott lennél mellettem, még két parancsot helyesbítenénk — az már négy! értelmetlen dolog harcolni a hatóságokkal. Irányítani kell őket, helyesen, pontosan. Sehol sem lehetnél hasznosabb, mint itt.”
A tabló egésze hát a cári rendszer elzüllésével, rothadásával, a forradalmárok harcaival, és közben a valódi építők szélmalomharcával építi Oroszország első világháborús kaleidoszkópját: bármennyire kritikus volt is a tertalógia fogadtatása a saját hazájában ideologikussága, vonalassága miatt, én kíváncsi lennék a többi kaleidoszkóp-darabkára is — sajnálom, hogy azokat nem olvashatom magyarul.