A ​pokol tornáca 88% 45 csillagozás

„Szemem csukott a csalfa fénynek,
e távolt sejtető remények
Rezzentik lelkem húrjait.”

Tolsztoj Oroszországa már nem idegen számomra, de Szolzsenyicin pokla és annak tornáca meggyőzött arról, hogy itt is megtalálhatom azt a hangulatot, amit szeretek.
Szokatlan volt a regény bontása, nehezen is akart összeállni, ettől függetlenül minden rész, minden kitérő nagyon lekötött. Szinte bosszús voltam, amikor ott kellett hagyni Innokentyijt és nagybátyját az ütött-kopott kis házacskában, de azonnal huppantam is bele a Saraska furcsa világába és nem győztem kapkodni a fejem. Annyi igazságtalanság, nehéz sors, lemondás, beletörődés és feketeség van ezek a sorok között, hogy nehéz most szavakat találni. Amikor viszont Gleb azt mondta: „Pitypalatty! Ne sírj!”, vagyis ahogyan ez a fejembe megszólalt, akkor először, még a Nap is kisütött a lapok közül.

A pokol tornáca.
Danténál a meg nem keresztelt erényesek lakják be. Köztük ókori bölcsek, akik egyetlen kíntól szenvednek, a kereszténység utáni vágyakozástól. Szolzsenyicin poklának tornáca a saraska, az elittábor. Itt a jelen tudósai élnek, dolgoznak, vitáznak és bölcselkednek. Meg vágyakoznak egy élhetőbb világ után.
Az Innokentyij telefonhívásával érdekes krimiként, kémregényként induló cselekmény pár napba sűrítődik, 1949-ben vagyunk, karácsonytájt. A helyszín – a volt kolostorban kialakított szaktábor, ahol a foglyok egy hangfelismerő és –azonosító szerkezet kikísérletezésére kaptak parancsot – (akár az időpont) jelképes értelemmel is bír. Szolzsenyicin bőven kiaknázza a keresztény szimbolikát, asszociációs lehetőségeket: a Krisztus-motívumkörbe illeszkedik az időpont mellett a Grál-legendát is felidéző helyszín, a kelyhet őrző várral kapcsolatos viták, az elfogatás, pokolra szállás és a remélt feltámadás hármasságára utaló cselekményszerkezet valamint a háromnapos időtartam és így tovább.
Bár a cselekmény ideje viszonylag rövid, a beleszőtt élettörténetek, felvillantott emlékfoszlányok kitágítják, kibontakozik előttünk a múlt század első fele, széles körképet kapunk a szovjet társadalomról, börtönön, lágeren belüli és kívüli életről, annak abszurditásáról. A gyakran beszélő nevű karakterek pedig egy-egy magatartás, látásmód, típus képviselői, vitáik, beszélgetéseik filozófiára, művészetre, politikára, társadalomra reflektáló elmélkedésekké kerekednek. Talán ez az a pont, ami picit meggyengíti a regényt, túlságosan felszabdalja, lelassítja a cselekményt. Ettől függetlenül az elbeszélő az asszociációs játék segítségével szépen építi fel a történetet, kedveltem a karaktereit is, és külön csemegét jelentettek a Dante és a bibliai vonatkozások mellett a Faustra vagy az Anyeginre való utalások, de érezhető a Dosztojevszkiji-íz is – a bűncselekmény köré való építkezésben, az ebben rejlő lelkiismereti, lélektani, erkölcsi vonzatok kiaknázásában.

Nem is tudom, miért halogattam idáig, hogy ezt elolvassam spoiler. Fantasztikus könyv! Nekem kicsit a kedvenc tv-sorozatomat, a The Wire-t (Drót) juttatta eszembe, minthogy nem igazán a cselekmény a lényeg (az egész könyv kábé egy hét alatt játszódik), hanem az egész miliő bemutatása (börtön, láger, korabeli Szovjetunió stb.), az összes résztvevő szemszögéből (a raboktól kezdve a börtönőrökön át egészen Sztálinig). És ez nagyon jól sikerült szerintem, mindenkit megismerünk, a gondolataikat, motivációikat, előtörténetüket. Éppen ezért nem értek egyet más értékelőkkel, akik szerint befejezetlen a könyv. Mivel igazán el se kezdődött, nem egy lineáris történetvezetéssel állunk itt szemben, hanem az egész helyzet, a sztálini Szovjetunió bemutatása a lényeg, ilyen és ehhez hasonló történések voltak az egész cirka 30 év alatt folyamatosan. Ahogyan a Drót bemutatta az egész baltimore-i drogbizniszt, úgy a Pokol tornáca pedig a valódi pokol tornácát.

Szolzsenyicin Poklának tornácán állva megfogadtam, hogy többé nem keverem a görög mitológiát a dark Soviettel, nem jó ötlet. Különben is, aki korpa közé keveredik megeszik a disznók. Szegény Kirké, sicc. Ezentúl legfeljebb Szolzsenyicint Dosztojevszkíjjel max. ha bírom. :D Dee miről is szól igazán ez a könyv? Ez a történet a már-már klasszikusnak mondható Szolzsenyicin féle fecni irodalomra épül, melyben különálló távoli történeti szálak sokasága fut párhuzamosan, hogy párszáz oldallal később egyetlen nagy képé álljanak össze. Nem véletlen, hogy a Gulag Szigetcsoport két telefonkönyv méretű kötet, és még így is csak vázlatos közelítő képet ad a Gulágok világáról. Persze mindenki más és más képet fog kapni, attól függően mit hozott magával arra az útra melyen Alexander figurái vezetnek bennünket. A könyv cselekménye inkább díszlet a történetekhez melyek önálló életet élnek, hol bevilágítva a Sztálini kommunizmus legsötétebb bugyraiba, hol kitekintést nyújtanak a 17-es februári/októberi forradalom előtti „békeidőkbe”. Nagyon érdekes volt számomra a kontraszt ami az „Ivan Gyeniszovics egy napja” Gulágja és a Saraska filozófiával kipárnázott világa között feszült. A végeredemény persze ugyanaz mindkét helyen csak az út más mely elvezet a túlélést jelentő legbelső világunkba. Aki Bond 007-et várt az csalódni fog (de ezért ne csillagozd le!) mert mindenki másnak felejthetetlen olvasmány!

Kicsit a fülszöveg, meg az első fejezetek becsapják az olvasót, hogy itt egy pergő kémregényt kapunk némi lágerbeli romantikával fűszerezve. Szolzsenyicintől azonban sokkal többet várnánk, és a regény sokkal több is ennél…
Több tucat szereplővel, rengeteg érdekes és drámai epizóddal, szinte teljes képet rajzol a 20.századi orosz(szovjet) társadalomról, különös tekintettel a sztálini terrorgépezetre. Néha sodró lenduletű olvasmány, alig birtam letenni, de néha annyira beleveszik a részletekbe, a filozofálgatásba vagy annyira abszurdnak találtam a helyzeteket, hogy hetekre félre tettem…Bizony nagyon-nagyon nehezen állt össze a kép! Kifejezetten jónak talán csak az utolsó 150 oldalt mondanám…
De mindent összevetve el kell olvasni! Hogy Sztálin rendszerét egy kicsit is megérthessük,talán ezzel a könyvvel kellene kezdenünk!

A pokol tornáca
Alekszandr Szolzsenyicin
Európa Könyvkiadó
2008
Nagyjából a kétezer nyolcas megjelenése óta várta türelmesen a könyvespolcomon a regény, hogy elolvassam. Egy újságcikk irányította rá a figyelmemet. Miután az ukrán invázió miatt Oroszország és Putyin ismét az „érdeklődés” középpontjába került, gondoltam most jött el az ideje, hogy a Pokol tornácát végre elolvassam. Talán megértek belőle valamit. Az orosz néplelket, Putyin logikáját, diktatórikus módszereit. Ebben a tekintetben a könyv nem volt csalódás. Szolzsenyicin olyan részletességgel és hűen mutatja be az 1940-es évek végének Oroszországát és Sztálin hatalmi gépezetét, ahogy azt egy szociográfiai írásban szokás. Hihetetlen széles tablót vázol fel a regényben, a legmagasabb beosztású emberektől kezdve (Sztálint is beleértve) egészen a saraskában, az egyik luxus börtönben dolgozó rabokig, sőt azok hozzátartozóin keresztül a náluk még nyomorultabbul élő hozzátartozóikig, akik börtönben lévő férjeik miatt kitaszítottakká válnak a civil életben. Ami erénye az ezeroldalas könyvnek, az egyben a hátránya is. A regény ugyanis lassan darabjaira hullik. Oly sok szereplő sorsát mutatja be meglehetősen részletesen, hogy a cselekmény fonalát lassan elveszítjük. Nehéz követni, hogy a bemutatott szereplők és a velük történtek időben hogyan kapcsolódnak egymáshoz, hogy egyes szereplők, miért kapnak teret, hiszen a regény vezérfonalát adó alaptörténethez még lazán sem kapcsolódnak. Ami bosszantó, hogy a szálak még a regény végén sem kapcsolódnak össze. Mintha két regény futna párhuzamosan, az egyik a saraska börtönlakóinak története, a másik a diplomatáé, aki telefonon figyelmeztetni akarja az amerikaiakat, hogy most lopják el tőlük az atombomba titkát. Egyetlen kapcsolódási pont, hogy a lehallgatott beszélgetés szereplőjét a saraskabeli tudósok által kifejlesztett módszerrel azonosítják be.
El kellett fogadnom azt az irodalmi körökből származó nézetet, hogy Szolzsenyicin nem tudott regényt írni. (Kertész Imre is küzdött ezzel). Kicsit zavaró az is ahogyan Szolzsenyicin az Orosz és szovjet írókról beszél. Puskinon kívül lényegében mindenkit leszól. Nem kíméli Dosztojevszkijt és Tolsztojt sem. Pedig Ők tudtak regényt írni. Összeségében azonban több a pozitívum, mint a negatívum. A regény rendkívül információ gazdag, és segít megérteni a manapság zajló folyamatokat. Pozitív hatása még, hogy leveszem a polcról Dosztojevszkij műveit és elolvasom a Sztálin önéletírása című munkát.
dr.Béza Dániel
Budapest, 2022. 05. 21.

Nem is tudom mit mondjak… Befejezetlennek érzem nagyon, de talán jobb nem is tudni pontosan, hogy mi lett a vége. Helyenként keserűen humoros, maga az egész könyv nagyon tanulságos, rengeteg idézetet írtam ki belőle, szintje ontja magából az olyan mondatokat, amiket többször jól meg kell rágni. Néha nagyon nehéz olvasmány, helyenként pedig annyira pörög, hogy egyszerűen nem lehet abbahagyni. Kíváncsi vagyok, milyen, a témával foglalkozó mű lapul meg még a fiókokban, vagy lett megsemmisítve örökre, és hogy melyek azok a disznóságok, emberi kegyetlenségek, amelyek nagy valószínűséggel már soha nem látnak napvilágot, mert vagy eltüntették az ilyen „hagyatékokat”, vagy pedig egész egyszerűen már nincsen élő krónikása ezeknek a tényeknek, és az emberiség legnagyobb bűnei örökre a szőnyeg alá söpörve maradnak. Döbbenet!

Végig úgy éreztem, hogy Szolzsenyicin nem tudta eldönteni, hogy egy dokumentarista könyvet írjon, vagy regény. Így lett ez a könyv, ami kicsit is-is. Azaz van benne történet, de nagyon lassan halad, néhol elveszik, nincs egyértelműen követhető főhős, vagy bármi egyéb. E mellett néha egymás után próbál bemutatni jelenetek formájában életképeket, mely az akkori szovjet börtönrendszert, és az ahhoz kapcsolódó létet mutatja be. Épp ezért a könyv közel háromnegyede borzasztó szenvedés volt, egyedül a végén kezdett összeállni az egész. Amúgy sok érdekes dolog derül ki benne a börtönlétről (nyilván ez volt a publikálás célja a Nyugat felé), máshol viszont unalom. A Sztálin fejezet kifejezetten felesleges. Az utolsó pár oldalra Nerzsin személye ugyan kiemelkedik, de addigra az olvasó már kicsit belefásul. Szóval nem rossz, de nem is jó. a Gulag szigetvilág mindenképp tanulságosabb olvasmány.