A ​Gulag szigetcsoport 89% 56 csillagozás

Azon gondolkodom, mit írjak, de előttem annyian leírták már: ez egy borzasztó remekmű. Egyhuzamban nem is tudtam elolvasni, annyira tömény és fájdalmas és igaz.

Átfogó mű a szovjet embertelen büntető táborokról.
Túl sok információ egyszerre…
Emiatt úgy éreztem néha, hogy az író is ide-oda kap. Nehéz is ezt a hatalmas és szerteágazó történelmi korszakot összezsúfolni egy tanulmányban. Megrázó, felkavaró és hihetetlen… ennyi embert ilyen hosszú időn keresztül és így…
A német koncentrációs táborokról többet olvashatunk, jobban a szemünk előtt van. Az orosz oldalról ugyan van tudomásunk, de szerintem nem sokan gondolunk bele, hogy hasonló kínzások, nagyobb éheztetések ráadásul hosszabb ideig zajlottak ott nagyüzemben (szinte futószalag szerűen). Indok vagy ok nélkül, néha csak azért, hogy meglegyen a létszám, emberek százezreit élve eltemették ezekben a táborokban (átlagosan tíz évre).
Na jó… kiadtam a mérgem… (nagyjából)
Amit az író is többször (fájlalt az emberi sorsokon felül), hogy hány évtizeddel vetették vissza az orosz és volt szovjetbefolyás alatt lévő államokban irodalmat, technikát és társadalmat. Jobb ebbe nem is belegondolni (újabb sötét középkor), mennyi értékes gondolatot és koponyát veszített a Világ!!!
Csak erős idegzetűeknek ajánlom!

A könyv életem egyik megrázó és meghatározó élménye. Igazából nem is igen csillagozható. Ajánlom mindenkinek, aki hiteles információkat szeretne a szovjet kommunista korszakról és embertelen módszereiről. Bár valamennyire tájékozott voltam a témában, Szolzsenyicin könyve mégis igazi olvasmányélményt jelentett. Könyve által nem lehet megcáfolni a történelmi méretű hazugságokat, napvilágra hozta, az emberiség ellen a bolsevizmus által ténylegesen elkövetett égbekiáltó bűnöket. Megdöbbentően őszinte képet adott a szovjet kényszermunkatáborokról.

Befejeztem vagy szabadultam? Ez utóbbi talán helyénvalóbb. A Milliárd jegyzet könyve ez, amit (mivel hagoskönyv volt) valóban úgy éltem meg mintha egy füstös koszos (jól befűtött) nyárikonyhába mesélt volna nekem az író. Sokszor láttam magam előtt amint a jegyzetei közt turkál, kivesz egy újabb köteget a sokszáz közül és mesél tovább. Ez az érzés a végére egy kicsit nagyon turkálóssá vált. Mintha (ahogy a téma is bonyolódott) egyre bonyolultabb lett volna az érdemi információ kisilabizálása a papírhalomból. És jöttek a történetek szakadatlanul, egy olyan világról mely méltán megérdemli Orwell 1984 víziójának béta verziója címet. Nagy volt.

Nehéz erről írni. Nehéz volt olvasni is. Nem is lehetett egyszerre sokat. Az öncélú emberi kegyetlenség olyan mélységeit tárja fel kendőzetlen nyíltsággal, amit nagyon kevesen merészelnek. A lendületes elbeszélésmód, az objektív naturalizmus még gyomorforgatóbbá teszi. Érdekes módon pont a szubjektív megállapítások, az olvasóhoz történő kiszólások tűntek mesterkéltnek és oda nem illőknek. A könyv felépítését tekintve történettudományi monográfiának tekinthető: az egyes fejezetekben a Szovjetunió „igazságszolgáltatásának” (érezd az idézőjel súlyát!) egy-egy jól körülhatárolt témakörét mutatja be, rengeteg személyes példával illusztrálva. Számomra pont ezek a személyes példák voltak a legmegrázóbbak – amikor a tömeg és az általános gyakorlat mögött kristálytisztán kirajzolódott az egyén, az emberi aljasság szenvedő alanya. Számomra a legmaradandóbb rész az volt, amikor a szerző egy cellába került Mihály cárral. Felmerült bennem, hogy vajon tényleg saját élményt mesélt-e el Szolzsenyicin vagy személyesnek beállított, másodkézből származó beszámolót. És ha saját tapasztalat, akkor vajon Szolzsenyicin szerencséje-e, hogy Mihály cárral került egy cellába? Vagy akkor lesz valakiből Szolzsenyicin, ha egy cellába kerül Mihály cárral? Akárhogy is: Szolzsenyicinnek túl kellett élnie, hogy beszámolhasson mindarról, amit emberek millióinak kellett elszenvednie.

Először is: a képen szereplő két kötetes borítóváltozattól óvakodjon mindenki, Végh Antal kalózkiadása, rettenetesen rossz, csapnivaló fordításban. Az egyetlen értékelhető kiadás az Európa Kiadó három kötetes változata, az kifogástalan (nem véletlen, hogy gyakorlatilag beszerezhetetlen).

A könyvről írjak? Minek. Alapmű, kötelező olvasmány mindenkinek, aki egy totalitárius állam embertelenségére kíváncsi. Az állam lehetne akár a hitleri Németország is, a lágerek szigetcsoportja ott is megvolt. Talán a legmegrázóbb a könyvben a mindennapi élet leírása, annak ábrázolása, hogy sok ember az embertelen viszonyok közt is meg tudta őrizni emberségét. Ahogy Szolzsenyicin maga is megfogalmazta egyszer: Orwell ott tévedett, hogy a csizma talpa alatt is van élet.

Nem könnyű olvasmány, noha olvasmányos, élvezetesen megírt könyv (a pongyola ellentét szándékos). Ismételve magam viszont: a két kötetes kerülendő, aki azt olvassa el először, csalódni fog, ahogy csalódtak is páran, ahogy látom.

Igen, történelemkönyv, alapmű. Hogy jó könyv-e, nem tudom, én egy menetben végigfaltam, és egyetlen percét se sajnáltam. Maradandó élményt okozott.

Fura de hiányozni fognak a lágerek, transzportok, agyagbányák, a fakitermelés, a barakkok. Megszerettem/sajnáltam ugyanis szegény „politikai” elítélteket. Megdöbbentő, hogy a népesség 8%-át rabszolgaságra fogták évtizedeken keresztül. Az a fél évszázad kegyetlen butaság, jellemtelen tahók korlátlan hatalma, a hazugság és félelem atmoszférája talán soha sem fog eltűnni az oroszok lelkéből. Ha jól becsülöm több mint 50 évre elveszett számukra a kultúra, szellemi zombik millióivá váltak, kiknek talán nem is volt szabad emberien viselkedni, nehogy gyanússá váljanak és a nyakukba varrjanak egy 58-ast.

Történelemszemlélethez alapmű…

A fájdalom és kín aza elmondhatatlan naplója. Kötelezővé tenném.