Tizenkilencen 9 csillagozás

Ideje leporolni a szocreál könyveinket, mert az elv, amire épülnek, lassan mintha újra teret nyerne a honi irodalomban* – lássuk legalább, hogyan épülnek fel. A szocreálnak ugyanis nem az a fő jellemzője, hogy szoc, de még csak nem is az, hogy reál (igazából pont nem is reál), hanem hogy prioritásnak tekinti a politikai lojalitást, akár a művészeti érték kárára is. Holott hát hol a helye a politikai lojalitásnak a művészetben? Sehol. Max a pályázatban, amit a kulturális államtitkárnak beadunk, hogy szánjon meg némi pénzzel. Bár személy szerint én még ott is sokallom. Uff, beszéltem.

Fagyejev ennek az elvnek az egyik reprezentánsa – elég róla tudni, hogy a sztálinizmus legvérengzőbb éveiben ő volt a szovjet írószövetség elnöke, amihez azért jó erős gyomor kellett ám, még vastagabb bőr az arcra, de leginkább: gumiszerű gerinc. Ez a könyve tulajdonképpen a fagyejevi írásművészet zászlóshajója: a szovjet polgárháborúban járunk, valahol a távol-keleti fronton, ahol a maroknyi bolsevik vergődik a japán és kozák túlerővel szemben. A szerző tulajdonképpen jól ragadja meg a káoszt, a szedett-vedettséget, ami (legalábbis a kezdeti időszakban) a vörösöket jellemezte, ezt mindenképpen a javára kell írni. Meg kell hagyni továbbá, hogy jól táplálkozik az orosz irodalmi hagyományokból, ami különösen szereplőin látszik, akik telivér, faltól falig orosz figurák. Itt van például Levinszon, a parancsnok, a hadvezetés Terminátorja, aki komplett személyiségét elnyomja, csak hogy minél jobban azonosuljon a csapattal, de még inkább magával a magasztos eszmével és a felsőbb direktívákkal**. Aztán itt van Morozka, a megbízhatatlan fickó, akinek azonban ha kell, helyén van a szíve, no és az értelmiségi Mecsik, aki meglehetősen gyengécskének látszik ehhez az egész háborúsdihoz. És akad még egy nőszemély is, Varja, őt mindkét férfi foglalkoztatja (meg ő is mindkét férfit), ez meg a (némiképp felesleges) szerelmi szál.

Nem rossz könyv. Ha egy-két dolgot kiollóznánk belőle (mondjuk a borzalmas utolsó két bekezdést, meg amikor megverik szegény srácot, csak mert azt hiszik, eszer, ja, és pár eklektikus hasonlatot), egész pöpec háborús klasszikus lehetne belőle. Örülne bármelyik KMTG-s, ha így tudna írni. Ugyanakkor nagyon érdekes volt felfedezni benne azt az elemet, ami mintha a mai politikai lojalistákat is jellemezné: ahogy Fagyejev szembeállítja a bányász Morozkát a városi ficsúr Mecsikkel, és természetesen előbbit hozza ki erkölcsi győztesnek, utóbbiról pedig bebizonyítja, hogy puhány és megbízhatatlan, az félelmetesen rímel az értelmiségellenességre, ami a kortárs kormányzati üdvöskék sajátja. Merthogy ugye az értelmiségi az már fertőzött – megfertőzte őt a tudás, amit az évek alatt magába szívott, persze ha szívott egyáltalán –, következésképpen kevésbé itatható át az új ideákkal. Bezzeg a bányász, az tiszta lap, ő akár még azt is elhiszi, hogy egy vers, amit a Kormányzó Úr üdvöskéje a kormányzati lapba írt, jó. Mert elhiszi, tényleg elhiszi. Becsszóra. Azzal együtt, hogy sose fogja elolvasni.

* https://moly.hu/karcok/1130928
** Gondolkodtam rajta, hogy ez a magára kegyetlen hidegséget erőszakoló parancsnok tekinthető-e Lenin allegóriájának – ahogy Levinszon drámai véráldozatok árán átviszi csapatát a fehérek vonalain spoiler a szebb jövőbe, úgy intézte el Lenin elképesztő területi áldozatok árán (a breszt-litovszki békében inkább Oroszország európai területeinek harmadát a németeknek adták, csak hogy nyugtuk legyen tőlük), hogy a bolsevizmus fennmaradjon.

A Tizenkilencen a szovjet-orosz regényíró Fagyejev 1927-ben megjelent első könyve. Világhírű mű, magyarul is jó néhány kiadásban megjelent, nekem a Századunk mesterei sorozatban van meg. Kifejező grafikáit Reich Károly készítette.Most egy kihívás miatt vettem le a polcról.
Története a szocialista forradalom utáni polgárháborús időkben játszódik. A messzi tajga ősrengetegeiben magányos partizáncsapat küzd a japán intervenciós és Kolcsak fehér seregei halálos gyűrűjében. A túlerővel szemben munkásokból és parasztokból álló maroknyi, elszánt csapat szinte óráról órára fogy az embertelen küzdelemben, s végül vereséget szenved. Mindössze tizenkilenc harcosnak sikerül kivágnia magát az ellenség gyűrűjéből. Számomra a küzdelem heroizmusa az ő alakjaikból sugárzik. Az író szépítés nélkül ábrázolja a megrázó valóságot, mégis, a szinte teljes vereség ellenére is, a mű minden sora azt a meggyőződést sugallja, hogy a szabadság eszméje legyőzhetetlen, az elesett hősök nyomába újabb ezrek, tízezrek lépnek abban a tudatban, hogy folytassák a harcot a biztos győzelemig. Nem rajtuk múlt, hogy a történelem végül másképp alakult.

2023/75, otthoni polc, 4/7 eddigi értékelés

Hihetetlen, hogy ezt a nagyszerű 1927-es regényt fiatalon (az utószó szerint 24 évesen) írta a szerző. Összetett mű, melyben feltűnő, mennyire árnyalt minden karakter, mennyire bizonytalan megítélésű a legtöbb történés, és az állapotok helyett sokkal inkább a folyamatokra helyezi a szerző a hangsúlyt. A fülszöveg teljesen félrevezető, ez a könyv nem a folyamatos csatározásokról szól, hanem egy „hatalmas művészi kép, amit Fagyejev festett egy partizáncsapat életéről, az életet a valóság sok száz színében ábrázolva”. Csak a regény legvégén kapunk csatajeleneteket (de milyeneket..!), a hangsúly végig az aprólékosan megrajzolt karaktereken, a bánya- és falusi életképeken, a katonaélet hozadékain van.

Egy elsőkönyves szerzőtől szinte hihetetlen: a megnyilvánuló mesterségbeli tudás, a tartalom maradandó formába öntése, a tagadhatatlan irodalmi értékek a szépirodalom remekei közé emelik a könyvet. Ez a dokumentarista stílusú realista regény a 60-as-70-es években kötelező olvasmány volt, de ifjúságinak túl nehéz, egyáltalán nem didaktikus *, politikailag pedig nehezen indokolható. (A szerző módszere az ellenpontozás, a pozitív cselekedetekkel mindig járnak negatívumok is. Talán az értelmiségi szereplőkről festett kép a kivétel, ami inkább a negatívum felé hajlik.)

Sok-sok szerzői ügyességet találtam még (a főszereplő zsidó származású, vagy ilyen a Tolsztojra utaló „Három halál” fejezet spoiler), de többet nem írok, el kell olvasni a könyvet. Amit bírálnék, az leginkább a magyar címválasztás. (Bár látom, ez is alulmúlható, az 1949-es „Vajna és a férfiak” (??) cím sokkal rosszabb, lényegében minősíthetetlen.)

* Egyetlen kivétel van, az utolsó mondat utolsó három szava, de hát a könyv nagyon erőteljes, ez már csak hab a tortán.

Egy jól megkomponált kisregény arról, hogy próbál kicsúszni egy partizánosztag a Távol-Keleten a japánok és a kozák csapatok harapófogójából. Beleágyazva egy, hm, jobb híján mondjuk úgy: szerelmi háromszög, és sok apró, nem idealizált portré a harcosokról.

Levinszon alakja elég vértelenre sikerült, s Mecsik nyavalygása is kissé túlméretes. Ezzel együtt illúziómentes, jó történet (bár az utolsó bekezdés lemaradhatott volna…).