A ​kétéltű ember 82% 139 csillagozás

Mit tesz az ember lánya, ha kamaszkorából kimaradt egy sokak által kedvelt, sőt körülrajongott, éredekesnek ígérkező ifjúsági sci-fi? Leporolja (képletesen, hiszen ha ténylegesen lenne mit leporolnia, akkor a fenti kérdést fel sem tenné), és gyöngyhalász módjára alámerül benne. A jó hír, hogy nem hiába. Beljajev közel száz éve olyan remek kis gyöngyszemet produkált, amely, amellett, hogy számos fordulattal és csavarral teletűzdelt sci-fi-kalandregény, egyben összetett, több síkon is kérdéseket feltevő, különböző társadalmi-tudományos problémákra rávilágító írás is.
Ichtiander, a halember, pontosabban kétéltű ember története bizonyos szempontból a másság, az elfogadás-befogadás kérdését, az ismeretlennel szembeni reakció különböző módjait villantja fel, különböző magatartásmódokat és nézőpontokat. Az argentin miliő sokszínűsége lehetővé teszi, hogy a rejtélyes csodalényt az indiánok révén a mítoszok-legendák-babonák felől közelítsük meg, a spanyol katolikusok és az egyház képviselői révén a keresztény hit felől, a beszédes nevű Salvador alakja által pedig a tudomány felől. Mivel a főhős mássága a természet rendjébe való művi beavatkozás eredménye, a regény elsősorban a tudomány határaira, felelősségére kérdez rá, erkölcsi kérdéseket feszeget.
Hát kérem, tényleg nem nagyon kell leporolni ezt a könyvet, nem szállt el annyira az idő fölötte, mint hinnénk. Génmanipuláció, emberi (nem feltétlenül csak a tudományra vonatkoztatott) felelősség és felelőtlenség, társadalmi konfliktusok, kizsákmányolás, sőt ha pár szó erejéig is, de nagyvárosi nyüzsgés és környezetszennyezés, túlnépesedés elleni megoldáskeresés… csupa aktuális probléma kerül a fókuszba, noha a regényben, természetesen még nem a mai, 21. századi hangsúlyok érvényesülnek. (Persze van benne egy kis adag baloldali színezet is, főként az indián-spanyol viszony megrajzolásában, a kapzsiság és kizsákmányolás ecsetelésében, abban, ahogy Salvador a szegények megmentőjének szerepét is magára ölti, vagy épp Ichtiander alakjában, a tudomány által megmentett/létrehozott új, tiszta és bizonyos szempontból magasabb rendű „ember”-ben, aki képtelen a kinti világban élni, normáinak megfelelni, a világ meg képtelen elfogadni őt).
A karakterábrázolásra sem lehet panaszunk, bár azért a jó-rossz felállás mintha túlsúlyba kerülne a komplexebb jellemekkel szemben – viszont kárpótol Ichtiander és Gutiérrez jellemfejlődése, az anderseni mesébe (l.A kis hableány) illő szerelmi szál finom kibontása, meg persze az öreg Baltasar sorstragédiája.
Bár korántsem happy enddel zárul a regény, és bizony az ember szíve összeszorul szegény Ichtiander sorsa miatt, némi optimizmus azért fel-felcsillan: az elbeszélő nem mond le tudományba vetett hitéről, Gutiérrez döntésében, sorsának alakításában pedig még a női emancipáció csírái is felfedezhetőek.

(Amúgy a szerző élete – és halála – is regénybe illő. Tudom, ne keverjem bele az értelmezésbe, de azért van néhány életrajzi adat, ami segít ezt-azt betájolni: https://en.wikipedia.org/wiki/Alexander_Belyaev )

Tessék. Több mint harminc évvel „idősebb” , mint Abe Kóbó témába vágó tanmeséje, de a kettejük közti különbséget zongorázni lehetne. spoiler Pedig a tudományos háttere ennek sincs mélyebben részletezve spoiler , még felbukkan pár témába vágó tévedés is – lásd még a polipok vérének színezetét, de a korabeli olvasók aligha kötöttek bele pont ebbe-, mégsem zavaró az összkép. A „laikus oldalról” ugyanis szépen egyben van a történet, a karakterek akkor is rendjén valóan jók, gonoszok, avagy jellemfejlődésre hajlamosak, ha nem kamaszként fut velük össze először az ember. spoiler Egy görög dráma minden fontosabb összetevője felbukkan, helyén van, elszomorít, még meg is vigasztal.

Tízegynéhány évesen még jobban esett volna, de most is szép volt, jó volt, Oidipuszt és Antigonét távolról, Vernét meg egész közelről felidézős volt.

Anno nagyon elvarázsolt, de itt meg is állt a fantasy történetek iránti érdeklődésem.

Gyerekkorom csodálatos illatú regénye. Sokszor olvastam. Megragadta a fantáziámat a kétéltű fiatalember. Nem sokkal az első olvasás után a tv-ben is ment egy hasonló film, az Ember az Atlantiszról címmel. (Booby Ewing alias Patrick Duffy főszereplésével). Ki nem hagytam volna egyetlen epizódot sem.

Nosztalgia 2

A könyvet ugyan nem olvastam gyerekkoromban, bár elég sok „delfines” könyvünk volt, a filmet viszont láttam, de sajnos csak annyi maradt meg bennem, hogy a főszereplő nagyon helyes volt *, és hogy szomorú volt a vége. (Ennyit a lányokról.)

A könyvet elolvasva nagyon vegyes érzéseim voltak: valójában egy „egyszerű” ifjúsági könyvnek indult, egy mese a tengeri ördögről ill. a „halemberről”. Ám ahogy egyre tovább érünk az olvasásban, úgy szembesülhetünk egyre komolyabb témákkal, mint például a bennszülött indiánok és a spanyolok közötti ellentét, az emberi kapzsiság határtalansága, a természet mérhetetlen kihasználása, és a könyv végi tárgyalásban kicsúcsosodó vita tudomány kontra egyház. Bár sok mindenben osztom Salvador doktor véleményét és mint orvost, mint rengeteg beteg megmentőjét tiszteltem, azért vannak fenntartásaim a kísérleteivel kapcsolatban. A vége eléggé melankólikusra sikeredett (jól emlékeztem!), de azért mindenki számára meghagyta a „boldog” élet lehetőségét.

* És meg is van! http://capelino.com/wp-content/uploads/2016/04/e28a3eff…

Úgy kezdtem bele ebbe a könyvbe – bevallom, pusztán egy kihívás miatt –, hogy megkerestem a lehető legvékonyabb sci-fit, aminek a címe nagyjából ismerős volt. Gyerekkoromban sokszor láttam, ahogy mások olvassák, de nem éreztem magamhoz közelinek.
Kevés olvasnivaló áll tőlem ily távol, mint az ehhez hasonlók.
Gondoltam én, naiv.
De ahogy belekezdtem, már sodort is magával a történet, és a gyöngyhalászok, akik kergették a tenger ördögét. (Engem is meg kellene kergetni, hogy eddig elmentem a könyv mellett)
Némileg emlékeztetett Antekirtt doktorra és szigetére, de nem zavart nagyon.
Kedves volt a fiatalok tétova szerelme, de a legjobban a kitalált és a valóságban lehetetlen világ varázsolt el.
Köszönöm @misscaty!

Ezúttal véletlenül akadt a kezembe ez a könyv, de aztán rögtön elkapott a nosztalgia, mert tulajdonképpen még a nagyszüleimtől nyúltam le ezt a kötetet, mert annyira tetszett. Beljajev egyébként is tudhat valamit, mert A levegőárus kamaszkorom egyik legmaradandóbb sci-fije volt, még ha újraolvasva sokkal viccesebbnek találtam, mint komolynak (kommunista propaganda sci-fi, olvassátok el, ha még nem tettétek, tényleg nagyon mókás).

A kétéltű ember nem lett vicces. Még csak nem is kommunista (pedig lehetne, Argentínában játszódik), és az szöveg is egészen jó. Lehet azt mondani, hogy csak egy újabb regény az emberi kapzsiságról, de mégis van valami megkapó Ichtiander, a halember történetében, aki a szárazföldön és a vízben is csak félig van otthon, és mind a két világban érzi magát egy kicsit. Képességeit gyöngyhalászatra akarják kihasználni, pedig mennyivel többet érne egy tudományos kutatásban egy olyan lény, aki emberi nyelven beszél, és ismeri az óceán összes titkát!

Salvador doktor kutatásai nagyon érdekesek voltak (előtört belőlem a biológus), kár, hogy nincsenek egy kicsit jobban részletezve (maximalista biológus vagyok). Haeckel elmélete az embriók stádiumairól egy kicsit már túlhaladott, de ezt igazán nem vethetem Beljajev szemére, ráadásul a műben nagyon is megállta a helyét (azon a két oldalon, ahol szó volt róla). És előkerült megint a kérdés, hogy joga van-e az embernek beleavatkozni Isten szavába, megváltoztatni az ő teremtményeit? Én inkább a doktorral értek egyet (miért ne, ha ezzel megmentjük az életét?), de a GMO megjelenésével egészen új színezetet kap ez a kérdés is. A víz alatti emberről szóló eszmefuttatás pedig teljesen magával ragadott, hogy lehet, hogy erről még senki nem írt sci-fit? Vagy írt, csak én nem olvastam?

Kicsit irigy vagyok azért Ichtianderre: nekem a tenger mindig is egy megismerhetetlen, titokzatos világot jelentett (még mielőtt megismertem volna, akkor is), ő pedig különösebb nehézségek nélkül ismerheti meg minden titkát ennek az elvarázsolt világnak. Ráadásul egy olyan időszakban, amikor a tenger szennyezése, elsavasodása, felmelegedése, stb. és a túlhalászat még nem jelentett akkora problémát, mint ma, tehát még több kinccsel szolgálhatott a kíváncsi szemeknek, mint mostanában. Hogy cserélnék-e Ichtianderrel? Nem tudom. Azt hiszem nem, elvégre én az emberek közt nőttem fel, és valószínűleg első adandó alkalommal elsodorna a világ végére egy tengeráramlat. De azért egy-két napra kipróbálnám, milyen halembernek lenni, egy olyan világban, ahol csak én vagyok, a víz, meg a halak.

Ahhoz képest, hogy milyen régen, és milyen időszakban íródott a könyv, meglehetősen jól sikerült. Inkább kalandregény, mint sci-fi, de azért doktor Salvador meglehetősen jól részletezett módszerei kimerítik a sci-fi feltételeit is. Aztán persze még jut egy pár oldal a vallás és a tudomány ütköztetésére, némi utalgatás a spanyol hódítók és az őslakosság nem épp felhőtlen viszonyára, egy kis felvillanás a dél-amerikai nagybirtokos viszonyokról, így egy olyan színes összkép alakul ki, ami a Delfin könyvekhez méltóan kellemesen szórakoztat, ha fiatal fejjel olvassa az ember, és némiképp elgondolkodtat, ha kissé felnőttebb fejjel veszi kézbe valaki.

Kiskölyökként láttam a szovjet filmadaptációt a tévében, de már csak halványan emlékeztem rá, muszáj volt a könyvet elolvasnom. Korrekt kis sci-fi, vernei hagyományokon, dél-amerikai környezetben, ahol a babonás népség tengeri ördögöt kiált. A vízi világ csodás, a kétéltű ember eredete rejtélyes, de a történetbeli csipetnyi romantika és nagy adag kapzsiság is hozzájárul a regény élvezhetőségéhez.

Nem is tudom, mikor olvastam, talán hatodikos koromban, de először kissé bizalmatlan voltam vele kapcsolatban, a végére pedig már nagyon tetszett, és két évvel később, amikor kifigyeltem a tévéújságban, hogy vetítik a filmet, nagyon örültem neki.