Az ​ember ára 8 csillagozás

Attól hogy a tanítványai belépnek, köréje sereglenek, még nehezebben kap levegőt, a kedvesnővér meg ahelyett, hogy az ő állapotáról felvilágosítaná őket, a rengeteg virágnak örvendezve elrohan, hogy megfelelő vázát hozzon: a gyerekek lármáznak, egyre unszolják, mondja el, hogyan érzi magát, fáj-e még, mikor kel fel, és a Kisasszony rádöbben, milyen értelmetlen mindez, mennyire valótlan, hogy meg fog halni. Lehunyja a szemét, s a kórterem fehérségét hirtelen bozsgó vörösség váltja fel, ahogy otthon még nemrég látta, a szekrényben lógó ruhák függönye mögött. Felocsúdik, kinyitja a szemét, és látja: itt a kedvesnővér – észre se vette, hogy belépett, nyilván elájulhatott – már kifelé tereli a gyerekeket, miközben rémült pillantásokat vet feléje. Látja, hogy a gyerekek a távolból csodálkozva merednek rá, ekkor felemeli a kezét és búcsút int nekik. De ugyanebben a pillanatban rádöbben: élete körének utolsó emberi lényeitől búcsúzik el most, és ahogy ez az utolsó esély arra, hogy valamit tegyen az elviselhetetlen lidércnyomás ellen – felkiáltott, illetve úgy véli, hogy kiáltott, pedig csak suttogás hagyta el ajkát: „Vera, gyere csak ide, szívecském!” A küszöbről visszarémül a lány – nem is a gyengécske hang, inkább a tágra meredt szem ijeszti meg –, odasúgja neki: „Hajolj csak közelebb”, s suttogóra fogja a hangját: „Ha meghalok, menj el a lakásomra, a szekrény alján találsz egy piros könyvecskét, égesd el”. Teljesen kimerítette a beszéd, alig tudja mozgatni a száját, s inkább leheletével kérdi: „Ugye megteszed?” S miután Vera rábólint, ismét lehunyja szemét, s olyan mély álomba merül, hogy már nem hallja az ápolónők lázas rohangálását, nem érzi, amint levetkőztetik és injekciózzák – még azon az éjjelen meghal.

Vera Kroner ágyba fekvése a nagymama egykori lakása udvari szobájában, ahogyan a három egymásra terített takarót hónaljig magára húzza – mert azt mondták, hogy ki fog hűlni fokozatosan a teste –, laudanum lenyelése a tenyeréből, borral az előző nap erre a célra vett öblös pohárból kortyolgatva. Feje párnára kókadása, mindent feloldó enyhülettel, lecsukódó szemekkel. Ha felnyitja is még egyszer, nem búcsúzásra: csak, hogy az asztal, a szék, az üres könyvespolc, a virágtalan virágállvány láttán leszögezze: semmi figyelemre méltót nem hagy hátra.

A könyvek, amiket a nyomozók a házkutatáskor kidobáltak, visszakerültek a szekrényekbe, de onnan többé nem vette elő őket senki. Ami előttük az utóbbi hónapokban lejátszódott, az ellentmondott betűiknek és szellemüknek, és azzá lettek, ami a puszta létük – ha nem nyitja ki és nem értelmezi őket a bizalom: papír, puszta tárgyak. Szép kötésükkel, címükkel-nevükkel kifejezéstelenül meredtek az emberekre, akik még ott tettek-vettek alattuk, hogy maholnap elvigyék majd őket a tekintetük elől – kidobják őket saját fészekhelyükről, és szétszórják, mint ahogyan őket is szétszórták egyszer s mindenkorra.

Nem egészen értette, hogy mit akarnak tőle, mert a tudatában ott vonaglott még az iménti jelenet: hogyan vált az a test, amely járt, amely a csuklóit dörzsölgette, és szilaj sóvárgással villogtatta szeme sugarait maga körül, hogyan vált egy élet hirtelen, egy kötél megfeszülésétől egy nyaláb élettelenül lógó, ferde hústömeggé.

Szokatlanul élénk légár Milinko Božić ágya körül, melyben az egyformához szokott, biztos emlékezet veszélyt gyanít. A térfogatok fölötte – éles érzékszerveivel érzi tömöttségüket – meleg lehelettel érintik arcon, nem, ez nem nőé, ez férfié, állapítja meg, ismeretlen. A takaró lekerül róla, puha ujjakat érez a jobb combján, gyűrögetve tapogatják rajta a húst, majd félrehúzódva helyet adnak a tűszúrásnak. Fecskendeznek valamit belé, noha az utóbbi napokban semmi olyan jelet nem adott magáról, ami betegségre vallhatna. Álmosság – vagyis érzéketlenné kell hogy váljék. Tömésre vagy foghúzásra, mert van még két-három foga – mi másra altatnák? Netán újabb seb támadhatott rajta, amit észre se vett, nem is érezte. Pihekönnyű szender környékezi, lebegtető enyhület, gondolja, ha mindig ezt adtak volna neki, soha meg se kísérel megtudni semmit, vagy talán mégis azon kellett volna lennie, hogy mindent megismerjen, hiszen azért ember az ember, hogy tudjon, én meg már ott tartok, hogy többé szinte semmit nem tudok, és rövidesen semmit nem fogok tudni.