Szép ​új világ 87% 2209 csillagozás

Huxley a ’30-as években számos olyan politikai, gazdasági és társadalmi jelenségnek volt tanúja, amelyek őt is, mint minden gondolkozó embert, nyomasztották.
A demagóg diktátorok előretörése, akik a nép és a nemzet nevében, az emberek fülsértően hangos ujjongásától övezve nyomták el nem csak az ostoba frázisokat harsogó népet és nemzetet, de a józan ész és az emberség utolsó pislákoló szikráit is, olyan abnormitás volt, amit csak értetlenül lehetett szemlélni.
De nem csak a totalitárius rendszerek előretörése volt riasztó Huxley korában, ugyanis a piaci viszonyokat kiszolgáló liberális demokráciák is leszerepeltek, mikor a lehetséges jövő körvonalait próbálta valaki kifürkészni. A modern kapitalizmus újfajta embertelensége, ami már nem a munkások kizsigereléséről, hanem a teljes társadalom engedelmes fogyasztókká történő átpozicionálásáról szólt, olyan sötét jövőt festett fel, ami a maga módján legalább annyira nyomasztó, mint az emberi arcon taposó bakancs képe.

A Szép új világ a totalitarizmus és a fogyasztói társadalom jövőbeni egymásra találásáról szól. Arról, hogy mivé alakul a világ, mi lesz az emberiségből, ha az egyén elveszíti az identitását és kartotékadattá, egy olajozottan működő szerkezet jelentéktelen, bármikor lecserélhető csavarjává válik, akinek mindössze annyi a dolga, hogy agymosottan megtegyen mindent, amit a társadalom elvár tőle.
Huxley félelmére, amit az egyre magasabb szintű gépesítés, a termelés és a fogyasztás egymásba kulcsolódó spirálkarjai, valamint az egyre növekvő életszínvonalon élő, de mégis pusztán a legelemibb ösztöneiket kielégíteni vágyó tömeg, s azokat manipuláló elit táplált, ma sem mondhatjuk azt, hogy meghaladta az idő.
Ebben a jövőben az emberek mesterségesen megkreált kasztokba lettek terelve, hiszen az egyedek helyét születésük előtt genetikai manipulációval határozzák meg, a pillanatnyi igényeknek megfelelően, majd a gyerekkorban végtelen mennyiségű kondicionálással fixálják az adott példány szerepét, ami szinte teljesen kizárja az egyéni gondolatok vagy a lázadás lehetőségét.
Persze a tömegtermelés óhatatlanul selejttel is jár, ami néhány defektes emberpéldány esetében megadja annak az esélyét, hogy ők legalább érezzék, hogy valami nincs teljesen rendben a világgal.
Az, hogy helytelen, hogy minden vágy nem csak hogy azonnal kielégülhet, de ki is kell elégíteni, hogy nem csak hogy társadalmi szinten, de egyének között sem alakulhatnak ki konfliktusok, hogy a problémákra a probléma létének tagadása az egyetlen adekvát válasz, hogy nincs helye intimitásnak, vágynak vagy bármilyen valódi és mély érzelemnek, ami kötődéshez vezethet. S hogy mindezek a normalitás részévé váltak.
Ebbe a látszólag szinte tökéletesen működő rendbe robban be a Vadember, spoiler aki furcsa kettős identitásával és számunkra is ismerős romantikus, lázadó és individualista hozzáállásával megkérdőjelezi az egyeduralkodó eszmerendszert.
Nem csak az a kérdés, hogy vajon kívülállóként és lázadóként sikeres lehet-e egy ennyire elgépiesedett, legfeljebb az öntudat halvány szikráival rendelkező világgal szemben spoiler, hanem az, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága az ő elveinek.
Az olvasó könnyűszerrel mondhatná azt, hogy igen, hiszen az emberi történelem általunk ismert legnagyobb tetteit az egyéniségeknek, álmodozóknak és látnokoknak köszönhetjük, de Huxley egyáltalán nem foglal ilyen könnyedén állást.
Sőt, a Vadember XX. század eleji konzervatív/romantikus, szenvedélyre, heves érzelmekre és gyakran megzabolázatlan erőszakra épülő világképét legalább olyan disszonánsnak és veszedelmekkel telinek mutatja be, mint a jövő kaptártársadalmát.

A kiegyensúlyozott, fejlődést, változást elutasító, felszínes, az együgyűségig hiszékeny társadalmat állítja szembe a versengő, mindent megkérdőjelező, szenvedélyekkel, elfojtásokkal, gyűlölettel és szeretettel teli történelmi emberiség képpel, és a régi típusú ember korántsem kerül ki egyértelmű győztesként ebből az összehasonlításból.

Mint a társadalmi szatírák / disztópiák többsége Huxley műve fölött is számtalan ponton eljárt már az idő, és nem csupán a technikai részletek miatt, hanem azért is, mivel a regényben ábrázolt társadalmi berendezkedés annyira idegen az emberi természettől, hogy olyan szélsőséges mértékben, ahogy ő leírta, nem valósulhat meg, ám tagadhatatlan, hogy egyes elemei részesei a mindennapjainknak, és az a riasztó, hogy a jövőnknek még inkább részese lehet…

A Szép új világ mellbevágó könyv, olyan igazi borda közé könyöklős, tüdőzsibbasztó módon. Mert az ember rádöbben, hogy a szép új világ már beszivárgott a küszöb alatt. Mert egyformaságunkban hisszük különbözőnek magunkat, mert a fogyasztás a legfontosabb, mert kivetjük magunk közül a nem szépet, a nem egészségeset, a nem tökéleteset, a nem boldogat, mert sokszor már „gyárakban” szaporodunk, mert megtervezzük az utódainkat, mert elidegenedünk a gyermekeinktől és egymástól, mert ritkulnak a valódi emberi kapcsolatok, mert sokszor csak húsként tekintünk egymásra… És még iparosított gyermekkori kondicionálásra sincs szükségünk.
Követelem a jogot a boldogtalansághoz!

Számomra azért volt döbbenetes ez a disztópikus irodalmi alkotás, mert 1932-ben írta Huxley, mégis nyomokban napjaink világnézetére emlékeztetett.
De milyen is lesz az élet majd 2540 -ben az író szerint? Egy totális fogyasztói társadalom épül ki, ahol szülői szerep megszűnik, az embriók mesterséges úton fejlődnek, a csecsemők pedig kasztjaiknak megfelelően nevelkednek. Gátlás nélküli, szabad szex lesz és legális drogfogyasztás a boldogság fenntartásának érdekében teljesen normális, sőt elvárt életforma lesz. Ahol nem lesz szükség Istenre, illetve semmire, ami magasztos, tiszta és hősies ,hiszen egy szép új világ lesz a hedonista életvitellel és az orgiákkal együtt, ahol a betegség és az öregedés már nem fognak gondot okozni.
Helyenként kicsit ellaposodó a történetvezetés, DE kérem szépen még csak 2021- et írunk, viszont már nem olyan idegenek azok az ideológiák, amik a könyvben is olvashatóak.
Zseniális? Inkább hátborzongató!

Üdv a Ford utáni csodás világban! Itt az emberek a Keltetőben jönnek a világra, ahol előre beprogramozva, több társadalmi osztály szerint kondicionálják őket, a legfőbb jelszó a boldogság. A történelem és a művészetek a könyvvel együtt a rossz múlt emléke, itt az a lényeg, hogy dolgozzon és szeretkezzen az ember, itt minden férfi és nő összejöhet akárkivel az ellenkező nemek társaságából, hisz „mindenki mindenkié”. Ha pedig valami gond akad, gyógyírnak ott a szóma, hisz a rossz lelkiállapotot már „egy köbcenti helyrebiccenti”. Néhányan azért elgondolkodnak, hogy jó-e ez így? Bernard Marx aktuális barátnőjével Leninával egy utazást tesz a messzi Amerikába, ahol még élnek olyanok egy rezervátumban, akik a régi szokás szerint, családban, elevenszülöttekként élnek. Csak éppen van egy nő, Linda, aki az új világból ment át, ott ragadt és megszülte Johnt. Bernard és Lenina visszaviszik őket Londonba, ahol az indiánok között felnőtt John Vademberként felforgat mindent ebben a szép új világban…
Huxley zseniális műve egy nagyon lebutított társadalmat tár elénk, amelynek néhány elemét (népbutítás, a család fontosságának hanyagolása, a műveltség meglétének negatív volta, egyes országokban egyes drogok legalizálása) mi is már megtapasztalhatjuk. Vannak gondolkodó emberek, de azok vagy őrzik a rendet, vagy már száműzték őket máshova dolgozni, hogy ne jelentsenek közvetlen veszélyt a nagyváros társadalmára. És van a Vadember, aki Shakespeare-t gyakran idézve szöges ellentéte ennek a csodás új világnak, mondhatni üde színfoltja. Különlegességként is kezeli a lebutított nép, mert ilyet még nem láttak. És ott van Bernard, aki alfaként gondolkodik, hogy jól van-e ez így? Meg is kapja a jutalmát. A történet középpontjában álló rendszer leírása pedig felettébb érdekes, az olvasót beszippantja és elborzasztja egyben a kötet hangulata. Előbbit köszönhető a kötet olvasmányosságának, a szöveget nagyon jó lehet követni, nem is lesz unalmas egy percre sem. Remekmű született mintegy száz évvel ezelőtt, amelyből elég sok minden valóra vált a mi korunkban. Ezt a csodálatosnak egyáltalán nem mondható világot minden olvasni szerető embernek érdemes megismernie és elborzadnia!

Ez a kötet hidegrázós. Az ember el sem tudja képzelni, mennyi minden megadatik neki azáltal hogy szabadon gondolkodhat és önszántából cselekedhet.

Hogy milyen is az a világ, ahol mindenki mindenkié?
Szomorú.
Gátlástalan.
Üres.
Minden, csak nem a boldog élet definíciója.
Az, hogy több szemszögből közelítette meg Huxley a világot, fenomenális. A normális – civilizáltnak hitt életmód, a “maradi” vademberekkel szemben. Házasság? Pf.
Szülők? Te jó ég, hisz az nem is létezik!
Szerelem? Na, az meg mi?
Egy civilizált ember ezekre a kérdésekre tökéletesen tudja a választ:
A házasság két fél közötti kötelék, ami nem szitokszó!
A szülők életünk legmeghatározóbb elemeit alkotják. Tőlük tanulunk (majdnem) mindent gyerekként.
A szerelem? Egy valós dolog, nem holmi szócska.
Most mennyire is civilizáltak a Londoniak? Semennyire. Ahogy a könyvben is tökéletesen meg lett fogalmazva: felnőtt testben gyermeki lelkeket neveltek. Nincs önálló gondolkodás, problémamegoldás, se érzelmek amik beárnyékolhatnák az emberek napjait. Csak a szóma oldja meg a pillanatnyi gyengülésüket, hogy a társadalomba “beleolvadjanak”.
Nincsenek egyéniségek.
Belegondolni is furcsa, mennyire snassz egy világ az, ahol nincsenek egyéniségek, kiemelkedő szaktudású emberek, festők, írók, zenészek… és sorolhatnám.

Ugyan nem rajongok a váltott szemszögű, nem E/1-ben íródott könyvekért, itt viszont ez egyáltalán nem zavart. Sőt, pont ez adta meg Lenina, Bernard és John báját. Mindegyikőjüknek voltak gondolatai, bár Lenina-nak csekély, hiszen annyira a részévé vált a gyerekkori ütemezett “mantrák” hogy alig van egy olyan gondolata, ami nem ezt a gyermeki személyiséget tükrözi. Vele szemben Bernard-nak akad gondja, baja: a magány, az irigység és a kitaszítottság érzése. Ezeket nem egyszerű áthidalni, pláne nem egy olyan személynek akiről az egész társadalomnak meg van a véleménye.
És ott van John. Egy tanultabb “vadember” aki erkölcsösséget követ. Aki egy olyan társadalomba került, akik mint egy “helyi látványosságként” tekintenek rá. Ez is azt tükrözi, mennyire más a két világ mentalitása.

Összesítve röviden a leírtakat…
Hogy mennyire Szép új világ ez?
Őszintén? Semennyire.

A maga nemében tökéletes és zseniális mű. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy majd 90 éve íródott. Számomra azért mégsem okozott akkora meglepetést, mint annak idején Orwell: 1984 című könyve. A disztópiák világa mindig is közel állt hozzám, habár Huxley világában sem szeretnék élni. Hiába tökéletes, hiába szép, hiába boldog, ha pont az emberség veszik el benne. Vagy csak illúzió az a tökéletesség és boldogság? Érdemes elgondolkodni rajta.

Szerintem ez egy olyan könyv, amit mindenkinek érdemes legalább egyszer elolvasni.
Elképesztő világot tár elénk a szerző, ami pillanatok alatt beszippantja az olvasót és sodorja magával, nem ereszti még akkor sem, amikor a cselekmény kevésbé pörög.
Két dolog zavart egy kicsit. Egyetlen szereplővel sem tudtam azonosulni, de még megkedvelni sem sikerült őket. Bernardhoz nagy reményeket fűztem az elején spoiler Illetve spoiler
Pár röpke év, és egy évszázadot tudhat maga mögött a mű, mégsem éreztem egy pillanatig sem elavultnak. Sőt, tökéletesen megállná a helyét a mai disztópiák között is. Örülök, hogy végre elolvastam, nagyon jó élmény volt.

Nyomasztó, torz világ, ahol kötelező boldognak lenni, drogot szedni, ami persze azt hiteti el, hogy semmi probléma. Mindenki, mindenkié. Teljes agymosás, amit már a laborban tenyésztésük közben elkezdenek..
Tilos gondolkozni! Dolgozz! Fogyassz minél többet! A régit dobd el, és vegyél újat! Légy boldog! Ez tisztára olyan mint mai reklám szövegek, nem véletlenül: „Ha ezt veszed meg teljes lesz az életed, nem lesz több problémád, egycsapásra boldog leszel."
Nincs semmilyen tartós kötelék, kötődés. Nincsenek önálló gondolatok. Ha mégis, mehetsz egy szigetre.
Az ember állandóságra, biztonságra vágyik. Ez itt megvalósult jó ideje, és azért se akarnak mást. De belül már üresek. Olyanok mint pár kavics. Nemi szervekkel.

Kereken kilencven esztendős, mind a mai napig rengetegszer és rengeteget hivatkozott könyv ez, ami szerintem már simán méltó arra, hogy rápöttyintsük a klasszikus címkét. Úgy hat éve körülbelül két fejezet után félretettem azzal, hogy nekem túl sok és nehéz, éppen ezért nagyon örültem a ráncfelvarrott, újrafésült fordításnak, ami számomra sokkal befogadhatóbbá tette a művet. Azt a regényt, amiről képtelen vagyok érdemben nyilatkozni azon kívül, hogy szörnyen zseniális. Amikor időt szakítottam rá és olvastam, akkor bizony nagyon belementem – mondhatni túladagoltam a szómát –, ezerrel pörögtek a lapok és szinte az sem érdekelt, hogy mi történik, egyszerűen csak benne akartam lenni. Pedig erre a szép, új világra aztán pont nem a címben használt jelző igaz!

A “tökéletes” disztópiát hovatovább még keresem, ugyanis Huxley is kifejezetten a huszonegyedik század első évtizedeire hasonlító mikrovilágot teremtett, rendesen elborzasztva és újfent szembenézésre késztetve ezzel. Tette mindezt 1932-ben, öt évvel a Metropolis című mozifilm bemutatása után. off Nem mondom, hogy le a kalappal, de hogy valamire nagyon ráérzett, az fix. Ami a legjobban tetszett az egy pillanatra sem lankadó, végig ütős, érdekes technikával operáló olvasmányban, az a Shakespeare-idézetek használata, már-már parodisztikus túlzásba vitele, illetve a Vadember, bármiféle felesleges ragozás nélkül. Sokszor a sztori tényleg csak másodlagos volt, annyira élveztem a stílust és minden bevetett eszközt. Uram, én erre a produkcióra öt, azaz öt szómtablettát ajánlanék!

Hogy is van ez? Huxley megmutatja a ránk váró jövőt tele boldogsággal és elégedettséggel, de jelenkori önmagunk mégis inkább a boldogtalanságot választaná? Muszáj beismernem, hogy van valami groteszk és szörnyű módon vonzó a bemutatott disztópiában – bár úgy tűnik, hogy az idilli állapotot csak úgy lehet elérni, ha közben elveszítjük emberségünket. Hiába látom minden egyes elemében a hibát, hiába érzek iszonyatot és borzalmas idegenkedést minden eseményében, valami mégis bennem motoszkál, hogy talán igaza lehet a nagy világellenőrnek.
Mélyen elgondolkodtató és megindító (sőt, dühítő) regény, mely talán sokkal inkább aktuális, mint 1932-ben volt.