Brave ​New World 82% 92 csillagozás

Ahhoz képest, mennyire központi jelentőségű a könyv az olvasói életpályám szempontjából*, elég sokáig halogattam ennek az értékelésnek a megírását. Ennek okait nagyrészt kifejtettem egy a témában írt karcban. Nem volt könnyű ennek az értékelésnek a végleges formába öntése, és sok dilemmám volt a könyv kapcsán, amelyeket el kellett döntenem.
Paradox módon éppen a Szép új világ által felfokozott elvárások voltak azok, amelyek miatt a Szép új világ ismételt újraolvasása vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Egyrészt továbbra is úgy gondolom, hogy Huxley zsenialitása a saját disztópikus társadalmának felépítése terén nehezen vonható kétségbe. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint nem tűnik idejétmúltnak az a fajta jövő, amit vizionált. Amellett mondjuk lehetne érvelni, hogy a tudomány mai fejlettségét jelentős részben annak köszönhetjük, hogy a könyvben leírt torz hedonista társadalom nem valósult meg a tudomány alacsonyabb fejlettségi fokán. Én személy szerint hajlok erre az álláspontra, ezért aztán nem rovom fel Huxley-nak a műszaki fejlődés hiányát.
A problémáim a regénnyel inkább irodalmi természetűek. Úgy éreztem ugyanis, hogy amilyen jó a vízió, olyan gyengécske a szöveg. Mivel a célja az volt, hogy az üzenet átjöjjön, ezért ehhez válogatott eszközöket. Ezért a karakterek nem mindig hitelesek, és a szöveg sokszor didaktikus, szájbarágó, helyettünk akar gondolkodni, mintha nem bízna az olvasóiban. Szerintem egyes karakterek (elsősorban a mindent „kikotyogó” világellenőr) sokszor érthetetlenül cselekszenek, bizonyos jelenetek ezért nem hitelesek, és csak azt a célt szolgálják, hogy Huxley be tudja mutatni a világot nekünk, nézőknek. John karaktere különösképpen sántít. Valahogy nehezen hihető a karaktere, ismerve a körülményeit. Bernard, Lenina, Helmholtz és a többiek már sokkal hihetőbbek, csak éppen sokkal kevésbé érdekesek. Bernardot egyébként időnként konkrétan legszívesebben tarkón vágtam volna, lehetőleg épp egyik olyan mondata közepén, amikor arról világosítja fel az olvasót, hányszor és milyen életkorban hallott valaki egy hipnopédiás szöveget. Elsőre is megértettem, hogy ezzel kondicionálják az embereket bizonyos dolgokra. El is borzadtam rajta. Cserkészbecsszó. Nem kell minden adandó alkalommal újra és újra az arcomba tolni, mert egy idő után nem az elvárt hatást váltja ki belőlem. Időnként egyébként már-már felmerült bennem, hogy Huxley szándékosan nem vette elég komolyan az írást. Summa summarum: a szöveg per se nem különösebben erős.
A hordozott tartalom viszont nagyon is. Éppen ezért, a szöveg minden hiányossága ellenére is, továbbra is az egyik kedvenc disztópiám lesz, amit még negyedszerre, ötödszörre és még többedszerre is újra fogok olvasni. Huxley valami nagyon lesújtó véleményt közöl az emberről, amivel hajlamos vagyok egyetérteni. Ha Orwell 1984-éről lépten nyomon elhangzik, mennyire nem tűntek el a világból az abban leírt jelenségek, akkor ez a megállapítás fokozottan igaz a Szép új világra. És a fenébe is… 1932-ben jelent meg. A benne felvetett kérdések és dilemmák pedig még mindig ugyanannyira aktuálisak. Hová vezet a tudomány haladása? Mire használhatók az eredményei? Milyen következményekkel járhat ezek alkalmazása az emberi társadalomra? Mi tesz minket emberré? Mi tesz minket felnőtté? Hová vezetne, ha lehetővé válna, hogy összes vágyunkat azonnal és kivétel nélkül mindig ki tudnánk elégíteni? Ha pedig nem, csak bekapnánk egy adag szómát, és máris elszállt minden gondunk. Mi adja az élet értelmét? Mi adja az ember értékét? Főleg, ha esetleg futószalagon is lehetne gyártani? Mi adja valaki értékét, aki nem egyedi, és nem pótolhatatlan? Mennyire vagyunk a társadalom produktumai, és mennyiben tudunk függetlenedni szocializációnktól? Mi lenne, ha a kondicionálásunk még ennél is hatékonyabb lenne? Miközben érthető, hogy az ember legszívesebben szabadulna mindenféle nyavalyájától, de vajon mik lennének ennek a nem szándékolt következményei?
A legfélelmetesebb az egész világban, hogy csak kívülről félelmetes, belül mindenki maradéktalanul boldog. Illetve, csak azok nem, akik tulajdonképpen rendszerhibák. De éppen, mivel rendszerhibák, a gépezetet csak kis időre megakasztani képesek, igazi hatással nem tudnak rá lenni. Orwell disztópiája azért félelmetes, mert a benne élőket megfosztotta az ellenállás lehetőségétől. Huxley disztópiája azért félelmetes, mert a benne élőket megfosztotta az ellenállás vágyától. Éppen ezért minden hiányossága ellenére is megőrizte az örök kedvenc minősítését és az öt csillagját.

* A Moly előtti korszakom egyik meghatározó regényéről van szó. Először valamikor 2008/9 környékén olvastam el, amikor hosszú kutakodás után sikerült fellelnem egy eladó példányt (ez még az újrakiadás előtt volt**). Az 1984 után ez volt a második klasszikus disztópia, amit olvastam, és rögtön beleszerettem a műfajba is, a regénybe is. Az elvárásaim pedig ennek köszönhetően elég magasra kerültek a zsánerrel szemben, így ezeket az utóbbi időben viszonylag kevés disztópia tudta átugrani.
** Megnéztem, mivel az újrakiadás 2008-as, ezért valószínűleg még korábban, talán 2007 lehetett.

Nem tudom igazából hány csillagot érdemelne, ez a 4 nagyon jószívű szerintem. Nem estem hasra, viszont egy 1932-ben írt sci-fitől mi többet várhatnék? Maga a világ elég jól ki van találva, a szereplők kicsit idegesítők, de gondolom ez része a koncepciónak. Talán az egészből a legeleje (a gyár leírása) és a végén a hosszú beszélgetés tetszett. Kíváncsi lettem volna a szigetekre, ahová a Controller nem ment el.
Nem lett a kedvencem, de nem bánom hogy elolvastam.

A regényt minimum harmadszor, de az is lehet, hogy már negyedszer, ötödször olvastam el, és eddig mindig lenyűgözött és elborzasztott. Most nehezebben ment. Nem tudom, hogy azért, mert most olvastam először angolul, de úgy érzem, magyarra fordítva „jobban csúszott” a történet, az angol szöveget meglehetősen dagályosnak éreztem. De az is lehet, hogy csak én változtam az évek során (jelenleg nincs elérhető közelségben a magyar változat, így nem tudom leellenőrizni annak a szövegezését). Mondjuk már olvasás előtt is furcsának találtam, hogy a magyar verziónak 10%-kal magasabb az értékelése, mint az angolnak (78 -88 %).
Mondhatni, hogy a „legjobbkor” kezdtem bele egy ilyen depressziós műbe: saját életemben is olyan történések zajlottak éppen, amelyre bátran felsóhajthattam volna, hogy „ez aztán a szép, új világ”. Mert a könyv erősségét pont ez adja: hiába írta a szerzője a 30-as években, torzulva ugyan, de sok minden a mai világban is előfordul. A személyes kapcsolatok elsekélyesedése, a „másképpen gondolkodás” elnyomása, a fogyasztás mindenekelőttisége, ahogy sok munkahelyen elvárják a „robot üzemmódot”… De említhetném a klónozást is vagy a génmódosításokat.
A gondolkodás manapság sem divat, sokan tárgyakban és felszínes dolgokban próbálják megtalálni a boldogságot – a nagy különbség a regénybeli világ és a sajátunk között talán annyi, hogy manapság (még) nem büntetik olyan súlyosan a „csodabogárságot”, mint a regényben.
A történet „szerelmi szálát” még sose éreztem ennyire erőltetettnek, mint ennél az olvasásnál. A minden tekintetben átlagos és teljesen agymosott Leninához két „másképp gondolkodó” is vonzódni kezd, Bernard és a Vadember. A két férfi között annyi a különbség, hogy Bernard kirekesztettségéből, magányából szinte mindenáron ki akar törni, és mikor lehetősége van a beilleszkedésre, elárul bármit és bárkit, mégse kapja azt, amire vágyik. Nem hiszem, hogy rajta segít az, ahogy a regény végén elkerül egy szigetre. Szegény Vadember pedig… két világot is ismer, de mindkét világ kiveti magából, az ő sorsa szinte elkerülhetetlen.
Ritkán mondok ilyet, de szerintem ennek a könyvnek az ismerete valahogy „az alapműveltség része”. Szívem szerint mindenkivel legalább egyszer elolvastatnám. Nem hiszem, hogy mindenki belegondolna egy kicsit a „mai világ dolgaiba” olvasás után, de ha néhányan megtennék, máris előrébb jutnánk egy kicsit – mielőtt túl késő.

Sajnos eleve nem vagyok disztópia rajongó. Ez kombinálva a könyvvel kapcsolatos magas elvárásaimmal, nem a legjobb eredményt hozta.
Nagyon sok jó gondolat van ebben a könyvben! Nagyon sok az elképzelt valóságban tényleg úgy is van a jelen társadalmunkban spoiler, míg mások szerencsére még nem spoiler. Tényleg sok mindenre felhívja a figyelmet, elgondolkodtat, néha elrettent.
De valahogy a könyv egész stílusa nem igazán fogott meg. A szereplőket nem tudtam különösebben megkedvelni: Lenina idegesítő volt, Bernard eleinte szimpatikus volt, de aztán nagyon csúfosan nem, Helmholtz értelmesnek tűnt, aki végig kiállt saját elvei mellett, de ő nagyon keveset szerepelt, John Savage pedig szeretne kitörni az eddig megismert környezetéből, de nem tudja feldolgozni és elfogadni, amit helyette kap.
A könyv csúcspontja Mr. Savage és „His Fordship” Controller beszélgetése volt. Nagyon tetszett, hogy nem volt „főgonosz” senki, hanem értelmesen megbeszélték, hogy alapvetően egyetértenek, de az új „főszakács” dolga, hogy gondoskodjon az új világrendről, a közjóról, és a fejlődésről, még ha ez áldozatokkal is jár.
Nem volt rossz, de nem is lesz a kedvencem.

Érdekes koncepció, örülök, hogy végül elolvastam. A legjobban Mustafa karaktere tetszett. Az egyetlen bajom, hogy valahogy az egésznek nem volt tétje számomra. spoiler Nyilván az emberben sokkal többminden van, mint amit egy ilyen társadalomban ki tudnak hozni belőle, de a végén logikusan Mustafával kellett egyetértenem, még ha tudom, hogy nincs is igaza.
Habár így belegondolva talán azért érzem így, mert bár nem hypnopædiával, de egy pár jelenség ezekből már jelen van most is, olyan mértékben, ami a 30-as években még elképzelhetetlen lett volna.

Nagyon jó kis utó/disztópia volt. Vannak benne olyan gondolatok amik akár jók is lehetnének, de nagyon a végletekig volt minden kitolva. John és a civilizáció ellentéte nagyon jól jelent meg, de annyira elnyomta ezt vonalat minden más, hogy igazából kicsit erőltetettnek érződött. Nagyon próbálta Johnt beállítani az ideális embernek egy kifodult világban, de annyira nem sikerült, inkább azt mutatta be, hogy az új világ igenis jobb. Helyenként valóban jobb is, mert mindenki „boldog” valamennyire nem csak a drogtól. Ami igazán „jó” volt az a halálhoz való szoktatás volt, igazából jó lenne, ha nem fájna annyira egy szerettünk elvesztése, de enélkül meg olyan mintha soha ott se lett volna, lenne előnye és hátránya is. Az előre elrendelésnek is van rációja, és működik a rendszer mert sneki se lázad ellene. Teljes egészében nem olyan rossz az új világ csak az igazi emberi kapcsolatok hiányoznak belőle.

Az ötlet, történet jó, de a megvalósítás hagy némi kívánnivalót maga után, de ettől függetlenül tudom ajánlani, ijesztő módon rajta vagyunk az itt leírt „utópia” felé haladó úton.

Az egyik elso regeny volt, amit angolul olvastam. Emlekszem, a tortenet teljesen beszippantott, de azert a szoveggel akkor meg sokat kuzdottem.

Mindig rácsodálkozom, hogy hogyan tudtak az írók ilyen világokat megírni, előre látni. A 30-as években írta, de rakétával utaznak, és főleg előre látta a civilizáció, emberi kapcsolatok lejtőn csúszását, elműanyagosodását, ami ma teljesen igaz. De ez már látszott a 30-as években??? Vagy ezek szerint az embernek mindig épp az a kor rossz, amelyikben él??? És mindig ugyanaz a probléma???
Ettől függetlenül, valamiért nagyon nyögvenyelősen tudtam elolvasni. Nem tudom az okát megfejteni. Pedig a világ érdekes, a figurák nagyon emberiek (a műanyag-létük ellenére).
És a végén nincs megoldás.

Hááát… Az első és utolsó kb. 30 oldal nagyon tetszett. A közepe viszont lapos volt és minden szereplő az idegeimre ment. Nem rossz könyv, szódával elmegy, de nekem ez most nem.