El se tudom mondani, mióta várok már arra (és vadásztam folyamatosan szerencsétlenül), hogy ezt a könyvet végre egyben is elolvashassam! Legalább azóta, amióta megjelent.
Korábban olvastam már belőle, tudtam, hogy mire számítsak, merthogy ez a vékony kis könyv igen súlyos tartalma egy blog bejegyzéseiből tevődik össze, amit anno akkor bizonyos időközönként követtem is. Nem végig, félúton valahogy elakadtam, de nagyjából emlékszem, hogy miről szólt, és azt pontosan tudom, hogy Timi gondolatai…. nem is konkrétan a gondolatai, sokkal inkább az, ahogyan szőtte őket, rögtön a bloghoz láncolt, megnyert magának, elgondolkodtatott, felemelt és lehangolt, valami másik síkra terelt, ahol többnyire szomorú voltam általa és vele, de akadtak azért kellemesebb percek is, ami az elmémben új utakat segített megnyitni.
Mivel blog, így nem szokványos cselekményű történet ez, ami bár van neki (és ezt nehéz hatásosan megfogalmazni): ábrándosan fájdalmas szerelmek és vívódás az érzelmekkel meg a magánnyal, számomra mégsem ezen van a legfontosabb hangsúly. Emiatt nehéz is kiolvasni belőle a történetet, mert a rengeteg metaforikus, álomszerű, szinte szürreális kép vonz inkább magához, és többször is volt, hogy teljesen más irányba terelte a gondolataimat – ami nagyon jó, mivel azt jelenti, hogy megérintett. Más részről meg rossz, mert részeket újra „kellett” olvasnom (nem mintha annyira kényszer lett volna az olvasás).
Utazókönyv formájában jutottam hozzá, és már aznap neki is álltam, mikor megkaptam. 2 nap alatt elolvastam, aztán harmadnap kezdtem újra elölről, mert egy kicsit jobban akartam figyelni arra, hogy mi miért és hogyan, kivel és mi okból (sorszerűség avagy véletlen) történik.
A 2 nagy rész a prológuson és az epilóguson kívül összesen 175 tömény érzelmi töltetű bejegyzést tartalmaz, hol rövidebbet, akár csak egyetlen sort, máskor akár 2 oldalnál is többet. Sokszor igazságokat nyilatkoztat ki, gyakran lemond, még többször remél, olykor elveszik, de a végén hazatalál.
Nem emlékszem, hogy a könyvben szó szerint az anno leírt szöveg szerepel, vagy történtek-e benne változtatások, hogy jobban irodalmibb legyen. Bár alapjáratban véve is nagyon hatásosan fogalmaz Timi, mégis voltak töltelékszavak, befejezetlen mondatok és olykor ismétlések, amiket én kitöröltem volna. Vagy a túl konkrétan személyes részeket érthetőbbé tenni és a túlzott bizonytalanságot eltüntetni. Ez a mondanivalón bőven érződik, szerintem egy irodalmi szövegbe kevésbé illik ez a személyesség és laza megfogalmazás. Bár ez egyáltalán nem ront az élvezhetőségen, azaz inkább idézőjelbe téve, mert az ilyen lelki vívódásokat egyáltalán nem lehetett élvezni, sőt, kifejezetten rossz volt átélni! Ennek ellenére az ilyen akaratlanul is feltűnik.
Amíg nálam lesz a könyv, még biztosan belelapozok és most már előbb-utóbb szert fogok tenni egy saját példányra, ahogy a folytatásokra is. Olykor érdemes lesz belelapozni és egy kicsit elmerülni ebben a keserű világban, ami minden bizonnyal segít még később is más szemmel látni a világot.
@albert_timi, nem tudok új dolgot mondani már, kívánom, hogy teljesüljenek az álmaid, és az olvasóid által érezd: igenis fontos vagy! Köszönöm, hogy bepillantást engedtél a világodba!
Végezetül pedig, amiért érdemes leülni a gipsz égbolt alá:
„Hajlékony kis középpont. Veszett búgócsigát ütlegelek egy letört bodzafaággal, szivacsossá törik a kezemben, s a csiga meg tétován tekereg. A boldogság béklyó, áfonyaillatú teher. Egy vonagló massza van a lelkem helyén. Arcéleken szerelmeskedő esőcseppek. Itt élek most. Kettéharapott valóságszirteken. Véges vagyok, mikor te a végtelennel játszol. Molekulák, meg atomrácsok közt tündököl a szemünk fénye. Tudod, az én álmom belenevet a valóság szemébe. Olvassz magadba, legyünk forraltbor-gőz, vagy forrócsoki-mámor.”
